lemezajánló [nagylemez] 2005. november 12. szombat 17:19
nincsen hozzászólás
szerző: AndrásKhanate: Capture & Release Ideologic Records/Hydra Head Records
Kell-e mást leírnom a Khanate kapcsán, mint hogy Stephen OMalley nevéhez fűződik? Nyilván nem, mert aki nem tudja, ki ő, az elhiheti: majdnem teljesen biztos, hogy jobb is így, aki meg ismeri a fickót, az nyilván tudja, hogy mire számíthat. Sebaj, azért csak sétáljunk beljebb az erdőbe.
Nos, ez a bizonyos Stephen OMalley az a fazon, aki többek között a Sunn O))) nevű, messze több mint experimentális bandában csapja a ricsajt (meg még a Burning Witchben, a Thorrs Hammerben és a Lotus Eatersben is). A vonalzóval rajzolt, ámbátor black metal zenekarokat megszégyenítő módon olvashatatlan logójú Khanatéban pedig olyan, hasonlóan emberbarát zenekarokban közreműködő muzsikusokkal szűrte össze a levet, mint James Plotkin, Alan Dubin és Tim Wyskida. A csapat már több kiadványt köztük két nagylemezt is megért a beavatottak előtt (szintén) jól ismert Southern Lord kiadónál, illetve a Loadnál, ezúttal pedig az Isis-ból ismert Aaron Turner nevéhez fűződő Hydra Headnél hozakodott elő egy anyaggal.
Nos, akkor a rövid ámbátor ómenekben igen gazdag bevezető szakasz után vessük magunkat a sűrűjébe. Kettő darab nótát kapunk 43 percben, és tessék elhinni, a borítón látható felborult zongora nagyon is sokat árul el arról, hogy milyen felfogásban muzsikálták össze ezt az izzasztó háromnegyedórát a mi (zaj)barátaink. Hát persze: ahogy azt tőlük megszoktuk, csak egy kicsit megint másképp. A Khanate zenéje természetesen messze felette áll mindenféle műfaji kategóriának, hacsak nem tartjuk stílusmeghatározásnak azt, hogy noise: a hangszerhasználattól a dalszerkezetekig itt aztán semmi sem olyan, ahogy azt megszoktuk. A különböző zajok valamiféle bizarr módon diszkrétnek nevezhető, mégis meghatározó jelenlétükkel inkább csak hátteret alkotnak, Wyskida dobjai pedig nem csak ütemhangszerként, hanem egyfajta díszítő-, illetve, sokkal inkább csúfítóelemekként is szolgálnak. A zenét többnyire Dubin rémisztően elkínzott rikácsolása, valamint a tökéletes kietlenséget sugárzó, vonszoló, kényszerítő erejű monotóniával sulykolt, absztrakt riffek uralják. Plotkin csattogó bőgője és OMalley gitárja gyakran szinte birkózik egymással a hangzás feletti hatalomért dallamok itt legfeljebb foszlányokban, és akkor is épphogy csak mutatóba akadnak (a Capture közepe táján), de sok jóra még azoktól sem szabad várni. Röviden elmondva körülbelül ennyi, de hát magyarázni mindig könnyű. A lemezt végighallgatni már egyáltalán nem az. Viszont az is igaz, hogy ha egyszer már elindította az ember (és hajlamos tényleg beleélni magát abba, amit hall), akkor történhet bármi, megállítani már nem fogja. Az olyan lenne, mint egy komoly műtét közepén felébredni. Vagy ne adj Isten, bennragadni az erdőben.
Viszont ha (szinte szó szerint) végigrágjuk magunkat rajta, akkor valószínűleg valami olyasmit is fogunk érezni a végén, mint amikor felébredünk a bizonyos műtét után, vagy amikor kibukkanunk az erdőből (még akkor is, ha a zene és a szövegek végkifejlete nem feltétlenül pozitív). Vagyis azt, hogy most jobb, bármit jelentsen is ez. Ennélfogva pedig persze biztos nem azonnal, sőt nem is egyhamar, mert az fiziológiai képtelenség volna, de valamikor újra fel is fogjuk rakni (legalábbis mi, zajbarátok). Néha nagy szükség van ilyen zenére néha az ilyen zene a jó, bármit jelentsen is ez.
17:19
