szerző: TompiBad Manners, PASO, Kabinet Rt. 2005. november 3, Gödör Klub
Nagy (esetleg visszatérő) legendák koncertjein három dolog történhet. Lehet az imádott kedvencben csalódni. Aztán a fellépés után lehet képzeletben pipálni egyet a képzeletbeli noteszunkban, és egy mokány Na ezt is láttuk! felkiáltással elintézni a dolgot. És ami a legritkább: csodálkozva állni a nagy eseményt követően, mert az nemhogy a képzeletünket, de az elvárásainkat is felülmúlta. November harmadikán minden kétséget kizáróan az utóbbi történt. Persze volt csalódás is: én például most szembesültem csak azzal a ténnyel, hogy Douglas Trendle, közismertebb nevén Buster Bloodvessel lefogyott. Nem is kicsit, hiszen súlyát tekintve közelebb áll szegény Paudits Bélához, mint néhány évvel és úgy 150 kilóval ezelőtti önmagához.
Ezt egyébként már a Kabinet Rt koncertjén megfigyelhettem, hiszen a Lipót bácsit ezúttal Lip Up Fattyként játszotta a miskolci csoportosulás. Igen elegáns megoldás volt ez, kíváncsi is voltam, hogy a Bad Manners magyar hangjaként elhíresült formáció miként áll majd helyt az eredeti előtt, hogy az ne legyen ciki. A koncert vége felé hangzott el ez a dal Fatty közreműködésével, előtte csupa tűznyeléssel és szocreál rock n rollal dúsított Kabinet ska volt terítéken, amely tökéletes háttérzene volt a közönség becsalogatásához. Egy dolgot nem értek csak: miért kellett a Fattyvel való zenélés után tovább játszani? És ezután miért kellett ráadásul Bad Manners számokat elővenni?
Mint annyiszor, ezúttal is a Pannonia Allstars Ska Orchestra vezette föl a fő attrakciót. Mint annyiszor ezúttal is kiválóak voltak. Itt már népesebb volt a helybenfutó verseny mezőnye, mint az előző produkció esetében, ami nem is csoda, hiszen volt John Holt eredetijénél km/órában is mérhetően gyorsabb Police In Helicopter, pattogós Worlds Gone Mad, decens visszhangokkal ékesített All Night Long, a csapat adu ásza, a reaggebe hajló Lakótelep és két vadonatúj szerzemény. Ennek megfelelően a közönség nem is méltatlankodott, hogy még mindig nem kapható a Budapest Ska Mood című nagylemez, hiszen tekintélyes adagot kapott ezúttal is autentikus ska muzsikából. Illetve az egyik fele ki tudja miért, de méltatlankodott, mindenesetre nagy lökdösődés meg bunyó alakult ki a nézőtéren, amit a nácizással kevert enyje-bejnyézés nem, de az azt követő kurvaanyázással kevert nácizás már megoldott. Igaz csak ideiglenesen, mert a Bad Manners alatt is volt csetepaté, de az a koncert már nem szakadt félbe.
Sőt, a koncertet kísérő skankigelés se nagyon szakadt meg, ami azért több mint figyelemreméltó, hiszen közel két órás volt a főzenekar programja. Az pedig már nem csak figyelemre, de tiszteletre és csodálatra is méltó, hogy Buster mindez alatt suhancokat megszégyenítő energiával mászkált fel és alá. Olyan ugrálásba azért nem bonyolódott, mint az egyen frizurát viselő (azaz semmilyen frizurát sem viselő), és tökéletesen teljesítő zenekara, de hát ők meg arra a mimikára lettek volna képtelenek, amit a frontember vezetett elő. Korábban ez az arcjáték ugye párosult az esetlenkedő túlsúlyossággal, ennek hiányában most csak szeretnivalón csúnya volt nyelvét igen sűrűn és zavarba ejtő módon öltögető, sőt eregető emberünk. Ehhez vegyük még hozzá sajátos hangját, amely zsírba-ágyazott toka eltűnése ide vagy oda, ugyanolyan volt, mint annak idején, amikor (néhány pályatársával karöltve) elindította a második ska hullámot. Ennek megfelelően az ezt a korszakot és a műfajt formáló dalok kerültek elő a rude boy kalapból: kezdésnek a This Is Ska, ha valaki esetleg nem lőtte volna be idejekorán az est stílusát. Majd a My Girl Lollipop, amely kissé fura volt így, futballstadionba illő csordavokállal, de bőven belefért még a telitalálat kategóriába. A bőrfejűek szerelmi és csajozási szokásait pedig a Skinhead Girl és a Skinhead Love Affair merítette ki, majd annyi más szerzemény és átskasított klasszikus mellett jött az édes álom, de nem pillangó, hanem a Walking In The Sunshine merengős dallamainak képében, és persze a slágerek sem maradhattak ki, úgyhogy a kövéreknek szólt a Fatty, Fatty, és a Lip Up Fatty is. A végén meg persze kánkánoztunk. A legvégén meg csodálkoztunk, és vigyorogtunk. Az a bizonyos notesz meg a pipálás eszünkbe se jutott.