lemezajánló [nagylemez] 2005. november 7. hétfő 10:43
nincsen hozzászólás
szerző: RossikaSean Paul: The Trinity Warner Music
Minden idők legsikeresebb debütálását produkálta pár hete, Sean Paul második nagylemeze a The Trinity. Az első héten több, mint 100 000 lemez találta gazdára, s ebből sejteni lehet, hogy az új lemez a hajdani Dutty Rock népszerűségét messze túlszárnyalja majd. Annak ellenére, hogy a régi lemez eladása meghaladta a hat (6!) milliót, a Szentháromság is rohamosan hódítja meg a világot, s a We Be Burnin mindennapi szereplője a televíziók műsorainak.
A zene mi is lehetne más, mint a reggae, a dancehall és a hip-hop tökéletes egyvelege, mely hármas teszi fülbemászóvá és egyedivé a jamaikai zenész nótáit. Igen, a Kingston-i fiatalember megmutatta a világnak, hogyan kell bulizni, hogyan kell táncolni, s hogyan kell békésen és élvezettel élni az életet. A Get Busy vagy a Like Glue olyan elsöprő sikereket értek el, hogy nemcsak a reggae, de az ismeretlenség homályában tengődő dancehall is a világ számára előtérbe került, s a befutott sztárok is kezdték felismerni ezen stílusban rejlő lehetőségek széles tárházát. Nem véletlen, hogy Sean Paul olyan zenészekkel tudott együtt dolgozni, mint Beyoncé vagy Sasha mely szokását szerencsére az új lemezen is megtartotta. Három évet kellett várni a The Trinity megjelenésére, de ezek az évek az igényesség és a teljesség jegyében teltek. Fiatal jamaikai producerekkel Jeremy Harding, Don Corleone, Steven Lenky Marsden , s többek között Nina Sky-jal és Wayne Marshall-lal dolgozott együtt a csapat, s alkották meg a 18 számból álló lemezt, mely igaz, hogy hibátlan és zeneileg minden száma önállóan is megállná a helyét, de több, mint 62 perces hossza túlságosan megterhelő egy hétköznapi fül számára. Komplex és tartalmas, melyből a Dutty Rock könnyedsége sajnos hiányzik.
Természetesen a szövegek is elsősorban a szórakozást, a csajozást helyezik a középpontba, de fel-fel bukkannak komolyabb hangvételű dalok is. A Never Gonna Be The Same egyfajta emlékállítás a testvérek és a család számára, de az erőszakmentesség és a béke is több dalban előtűnik. Mivel a stílus adja a hangulatot, a szövegek sem szólhatnak politikáról vagy tragédiákról, sokkal inkább a női nem meghódításáról, a táncról és az önfeledt partizásról. A booklet remek alkalmat teremt a történetekben való elmélyülésre, s betekintést enged a jamaikai style nyelvezetébe is.
A közös nóták közül kiemelkedik a Nina Sky-jal való együttműködés. Remek az összhang a két énekes között, ugyanakkor a hangszínbeli különbözőség érdekes atmoszférát teremt. Ez lehet a The TrinityBaby Boy-a!? Kicsit más még a Change The Game, melybe Looga Man és Kid Kurup visz bele egy kis keménységet és az albumtól eltérő színt. A címadó dal a The Trinity szerintem nem elég erős zárásnak, bár aki eljut idáig egy hallgatásra annak már mindegy. Sean Paul egyik legjobb pörgetése a Temperature-ban hallható, és szerintem a Give It Up To Me-ből már jöhet is a következő klip, de amint már említettem önmagában mindegyik dal remekül megállja a helyét. (Talán ez az album egyedüli gyengesége is.)
Akit érdekel a stílus vagy nyerő albumra talált a Dutty Rock-ban, azoknak melegen ajánlom a The Trinity-t, akiket meg nem sikerült meggyőznöm, hogy egy remek koronggal állunk szemben, azoknak: Gal move, what you waiting forwaan fi see ten ton of phat gal on the dancefloor