szerző: AndrásMarduk, Mystic Circle, Ahriman 2005. szeptember 15., A38
Kenyeret és cirkuszt? Ugyan kérem. Vért és vasat! Grind tempót és epehányást, terepmintás nadrágokat és arcfestést. Sebességet és hangerőt! És lőn: kalasnyikovi ritmusjáték, nehéztüzérségi muzikalitás, extrém zene extrém embereknek Marduk-koncert az A38 hajón, két előzenekarral.
Kezdésként mindjárt egy hazai versenyzővel: friss albumával a tarsolyában az Ahriman egyre aktívabban koncertezik, nem is olyan régen a Dissection előtt is fellépett az együttes, és ezt a bulit is Lédeczy Lambertéknek volt szerencséjük megnyitni. Ezúttal jóval karcosabban, vaskosabban szólaltak meg a dalok, mint a múltkor, de az Ahriman zenéjének ez ugyanolyan jól tud állni, mint a tisztább hangzás, és a Mardukra is jobban rá lehetett így hangolódni. Kár, hogy ami ezután következett, az gyakorlatilag teljesen agyoncsapta az így kerekedett kellemes hangulatot.
Amikor körülbelül hat éve először láttam élőben a német Mystic Circle-t, a banda olyan mélyen járt a dallamos black metal erdejében, hogy még dobosuk sem volt, helyette a szintist állították az ütős hangszernek emelt dobogóra. Nyilván véletlen az egybeesés, de akkoriban a dallamos black metal nagyon menő dolog volt. Azóta sok víz lefolyt a híd alatt, átalakult a felállás, dobos van, billentyűs nincs, más a zene is. Mondhatni elég egyértelműen a death metal felé tendál. Nyilván véletlen az egybeesés, de a death metal manapság sokkal menőbb, mint a dallamos black metal. Egyébként nem akarom bebizonyítani, hogy mekkora pózőrök is alkotják ezt a csapatot, mert fölösleges. A Mystic Circle dallamos blackmetal-bandának is középszerű volt, és kvázi deathmetal-csapatnak is az. Szőröstül-bőröstül: az ócska, elcsépelt, sátánozós dalcímektől és szövegektől kezdve a dögunalmas riffeken át egészen addig, hogy elővették a Slayertől a Raining Bloodot (anno a Deicide előtt legalább még eljátszották, most már csak a bevezető részre futotta nekik). Innentől fogva engem nem érdekel, hogy milyen pontosan, hangosan, kegyetlenül nyomták, minden rájuk vesztegetett percet sajnálok.
Most, hogy eljutottunk a Mardukig, elöljáróban röviden vázolnám a koncert dramaturgiáját: trrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr. Tekintettel arra, hogy ez az általam korábban látott két Marduk-bulira is érvényes, ezennel ünnepélyesen állhatatosnak titulálom a bandát, még annak dacára is, hogy a felállás megváltozott. Ez az együttes végül is sosem a kiugró egyéniségekről szólt, sokkal inkább a minden értelemben emberfelettien feszített teljesítményről, és ehhez most is megvannak a megfelelő figurák. A zenekar feje, Morgan Hakansson még mindig (többnyire) gyors, hangulatos, jó témákból felépített nótákat ír, és a régi szép időkhöz hasonlóan most is úgy gitározik, hogy a nézőnek óhatatlanul gyengéd, féltő érzelmei támadnak a hangszer iránt (el ne törj, szegénykém). A szárnysegédjeit pedig ismét jól válogatta meg: a már évekkel ezelőtt csatlakozott Emil Dragutinovic sokkal ügyesebben kalapálja a dobokat, mint a kocsmai bunyóban az ellenfeleit, Devo Andersson meg egyszer már amúgy is bevált a bandában (igaz, egy másik hangszeren). Mindketten inkább bicepszből zenélnek, semmint csuklóból, de a Mardukban erre is van szükség. A legkritikusabb pillantásoknak persze az új frontember, Mortuus van kitéve, de nagyot benne se kell csalódni. Színpadi megjelenése és koreográfiája ugyan egyelőre még messze elmarad Legion rugdosós, térdentenyerelve-hajpörgetős, fordítottkereszt-vetős mutatványaitól (egyelőre inkább Sebastian Bach és Dead hormonzavaros ivadékára hasonlít a fiú, a vízszintesbe döntött mikrofonállványba kapaszkodva meg úgy rázza a haját, mint aki a törölközőtartón lógva veri a fejét a falba), de a hangja teljesen rendben van. Még két-három turné, és csak az fog emlékezni az előző felállásra, aki nagyon akar.
A zenekar nevéhez fűződő tekintélyes és minőségileg sem nagyon hullámzó diszkográfiából elég nehéz arányosan összeválogatni egy műsort, de azért nagyjából sikerrel járt a brigád. A Heaven Shall Burn album hanyagolása mondjuk nem esett túl jól, és a Nightwingről is lehetett volna még csemegézni a Slay the Nazarene-en kívül, de végül is majdnem az összes korszakot megidéztek Hakanssonék. Így aztán volt minden az On Darkened Wings-, Burn My Coffin-, Sulphur Souls-típusú őskövületektől kezdve a friss Hangman of Prague-ig, Steel Infernóig, Throne of Ratsig és Seven Angels, Seven Trumpetsig, többek közt Panzer Division Marduk, Baptism by Fire, Azrael, With Satan and Victorious Weapons és World Funeral is, természetesen néhány fegyverropogásos, aknarobbanásos intróval megspékelve, ahogy azt kell. Különösebb showműsort ezúttal sem kaptunk, azt leszámítva, hogy a jó Mortuus valami kehelyből valami pirosat locsolt magára, de a többnyire szimplán terpeszben headbangelve fűrészelő Marduktól tulajdonképpen még ez is sok volt. Elvégre az ő bulijaik nem ettől lesznek olyan könyörtelenek, hanem attól, hogy trrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr.
Abban pedig most sem volt hiba: a Marduk továbbra is hitelesen és minőségien képviseli a két blastbeat között egy harmadik filozófiáját. Aki azonosulni tud ezzel az eszmeiséggel, annak bizony kevés jobb választása lehet ennél a svéd bandánál, legyen bár szó lemezekről vagy koncertről.