beszámoló [koncert]  2005. október 13. csütörtök   12:32

nincsen hozzászólás

  Vannak olyan koncertek, amelyekről értelmetlen beszámolót írni Szívem szerint én itt most be is fejezném, de ennek maximum egy kiadós főszerkesztői seggberúgás lenne a végeredménye, szóval akkor inkább folytatom. Már a tavaly nyári G3 koncertnél is gondban voltam, mert azt az élményt, amit ott láttunk-hallottunk, azt nem lehet visszaadni. Mert hiába írom le, hogy mit láthattunk, hiába töltjük le mp3-ban a koncert programját, ezek nem fognak összeállni olyan szinten, mint ami a jelenlévők szíve mélyére elraktározódott, még 10%-ban sem. Egy koncertvideó (mint a G3 Live In Denver) már többmindenbe betekintést enged, de még mindig hiányzik az a hihetetlen feeling, amit a személyes jelenlét, az átélt felejthetetlen élmény biztosít. És akkor tavaly júliusban ott volt a színpadon még Joe Satriani is, most meg csak Steve Vai és bandája lépett fel. De utólag végiggondolva úgy érzem, a dolgom most mégis többszörösen nehezebb, mint akkor.
  
  A Petőfi Csarnok természetesen gyönyörűen megtelt, öröm volt látni, hogy ennyi érdeklődő kifizette a borsosnak mondható belépőt. Sok ismert és kevésbé ismert rockzenész arc is feltűnt a tömegben, de ez is természetes egy ilyen eseményen. Először Eric Sardinas és zenekara lépett a deszkákra, hogy beizzítsa a közönséget a fő produkcióra. Eddig még nem ismertem a munkásságát, de igen meggyőző előadással rukkolt elő Eric. Annyit tudtam, hogy amolyan vérbeli rock-blues gitáros ő, néhol egy kis country ízzel is megfűszerezve. Bődületes erővel szólalt meg a zene, de ez kellett is hozzá. Emberünk egy nagyon különleges gitáron tolta, első blikkre egy akusztikus és egy elektromos fura hibridjének tűnt, de nagyon jól szólt. A zene valóban valahol a blues és a rock ötvözete, amelybe néha Eric karcos hangján beleóbégatott. Laza cowboy kalapja és western csizmája még dobott a feeling-en, néha amolyan igazi vadnyugati krimó hangulat kerekedett a Pecsában, ahol a némi countrys beütésű zene mellől már csak az egymást pofán csapkodó és lövöldöző cowboyok, meg a mindent átható lőporfüst hiányoztak (mondjuk utóbbi jelentkezett cigarettafüst képében tehát mondom, a feeling az megvolt!)
  Eric nem csak odaadással szólózik, hanem iszonyú nagy showman is. Nagyokat tekert a színpadon, és lejött még a közönség közé is. Szinte a tenyeréből etette a népet, tüzet fújt, sörösüveggel hergelte a húrokat, a végén meg még a gitárját is felgyújtotta! Szóval remek bemutató volt egy remek gitárostól, remélem hallunk még róla a továbbiakban. A zenekaráról (dob és basszus) nem lehet sokat elmondani, alájátszották a zenét Eric-nek, semmi egyéb.
  
  Majd következett a varázslat! Azaz csak következett volna Mert a Mesterek bő félórát várakoztatták a közönséget, és lassan már mindenki elkezdte türelmét veszteni. Ezzel szemben régi ismerősként üdvözölhettük az ősz hajú technikust, aki Yngwie Malmsteen júniusi koncertjén is segédkezett, és akivel oly bőszen üvöltözött a svéd. Szerencsére Vai koncertjén nem volt szükség hasonló hőzöngésekre, így mire elvégeztek minden beállítást, végre színpadra léphetett az általam továbbiakban a világ legzseniálisabb zenekaraként aposztrofált The Breed.
  
  Itt következik az a rész, amely értelmetlenné teszi a beszámoló írását. Mert le lehet írni, hogy milyen számokat játszottak, meg hogy milyen látványosságokat produkáltak, de azt az érzést, ami áthatotta a jelenlévőket Vai és társai muzsikáját átélve, azt nem lehet még csak közelítve sem visszaadni. A tavalyi G3 fellépésen is műveltek csuda dolgokat, de most, hogy teljesen övék volt a terep, megállíthatatlanok voltak! Természetesen Steve Vai volt a középpontban, de a többiek is kivétel nélkül rengeteg szólólehetőséget kaptak, és ezt olyan elképesztő módon használták ki, hogy azt kell mondanom: a posztonkénti egyéniséget, hangszeres tudást, és tehetséget tekintve a világ (egyik) legprofibb bandáját hozta létre Vai, avagy ma este a Petőfi Csarnok színpadán ugrott a legmagasabbra az 1 négyzetméterre jutó átlagos tehetség mutatója!
  
  Steve ezúttal nem a triplanyakú gitáron parádézott, mint a G3 turnén, most csak duplanyakúig ment fel, de olyan basszusból is volt ám! Billy Sheehan tolta rajta, mint az állat, eszméletlenül látványosan játszott. Csak kapkodta az ember a fejét, nem lehetett eldönteni, hogy kit figyeljünk, annyi kis figurát, pörgetést, látványos megoldást lehetett elcsípni dobtól basszusig minden poszton. Egyszerűen disznóság, hogy ilyen zseniális zenészek játszanak Vai mellett, mert nem tudjuk ennyi irányba összpontosítani a figyelmünket. Ha ilyesmi előfordulna mondjuk Yngwie Malmsteen-nél, tuti hogy másnapra repülne a fél banda.

  Vai természetesen a szólólemezeit idézte meg, de maguk a dalok előtt-közben-után rengeteg improvizációt hajtott végre. Maguk a számcímek, mint a Building The Church, The Audience Is Listening, The Reaper, Whispering A Prayer önmagukban leírva nem sokat mondanak, egyszerűen látni-hallani-átérezni kellett ezeket ahhoz, hogy átjöjjön az a bizonyos ámulatba ejtő hangulat, ami azon az estén a Pecsában uralkodott. Amikor Steve és Billy egymással szemben, vagy hátulról egymást átkarolva játszottak a másik hangszerén, vagy amikor a teljes sötétségben világított Vai gitárjának a nyaka, vagy amilyen átéléssel és technikával szólózott Steve: megfoghatatlan dolgok ezek szövegben olvasva vagy képen látva. Csak azok értik, akiknek kitörölhetetlen lenyomatot hagytak ezek a jelenségek a lelkük mélyén szeptember 21-én szerdán.
  
  A srácok pillanatok alatt kenyérre kenték a közönséget, Steve is említette az elején, hogy mennyire lenyűgözte őt ez a csodálatos város, amikor tavaly itt járt a G3-al. De fordítva ugyanígy, a Steve Vai feliratú magyar trikolor zászló is lelkesen lengedezett az első sorokban. A tavalyi általános derültségre való tekintettel most is bekiáltotta valaki, hogy Pityu! Vaj Pityu márpedig óriási showman, vérbeli rocksztár (a szó nemesebb értelmében), mind a társaival, mind a közönséggel sokat humorizált. A koncert felénél járhattunk, amikor előkerült egy akusztikus gitár, Steve pedig bejelentette, hogy van egy jó és egy rossz híre. A jó az, hogy most egy akusztikus blokk következik, és a Sex & Religion lemezéről fogja játszani a következő dalt. A rossz pedig az, hogy ő fogja énekelni is Mindenesetre bemutatta, hogy az akusztikus hangszeren is brutálisan járnak az ujjai. Jeremy Colson pedig bemutatta, hogy ő pedig a dobok felett koronázatlan király. Volt egy külön spéci dobszerkó összeszerelve a színpad szélén, ide vonult ki, és itt kezdett óriási hangversenybe. Már a G3 beszámolóban is megemlítettem, hogy nemcsak hogy jól játszik, hanem irdatlan erővel és agresszivitással püföl, ami még látványosabbá teszi a játékát. Még egy kis mókázásra is futotta neki, amikor a színpad deszkáin pergetve odalopakodott Vai-hoz, majd a hátát és a fejét végigkocogtatva végül eljutott az akusztikus gitárjáig, és a gitártesten dobolva kísérte tovább a Mestert. Végül ismét a deszkák minőségellenőrzésével jutott vissza saját felségterületéhez. És ez még csak a kezdet volt, mert a HC/punk kinézetű dobos visszakommandózott a fő-dobcucchoz, és brutális dobszólót engedett szabadjára. Óriási volt, hihetetlenül tehetséges ez a srác!
  
  Egyébként nagyjából ezek a jelenetek voltak a választóvonalak a mai estén, mert az eddigi önfeledt, vidám hangulat a továbbiakban döbbent, néma ámulatba csapott át, mindenkinek az arcára fagyott a vigyor és a torkára az éljenzés, a közönség szinte bénultan figyelte tovább, hogy léteznek emberek (?) ezen a földön, akik ilyen elképesztő zenei világot és showműsort képesek felépíteni. Mert az egy dolog, hogy Vai újra elővette az elektromos gitárjait, és újra koppantak az állak a földön, de szólózásban a többiek sem maradtak adósak! Itt van rögtön Billy Sheehan, a zseniális basszer, aki őrült basszusszólót adott le, az ujjai végül már totálisan követhetetlenül jártak a hangszer nyakán, teljesen bezsongott a fazon. Később még azt is megcsinálta, hogy hangszert cserélt Tony McAlpine-al, és ezúttal gitáron szólózott egy fergetegeset. Nem emberek ezek, én mondom!
  
  Az említett Tony McAlpine sem szimpla gitárosként kísérte Steve Vai-t (az túl egyszerű lett volna ebben a bandában), hanem a szinti kezelőjeként adott újabb dimenziókat a zenének. A mai estén talán inkább a szintizés volt a főbb feladatköre, noha persze óriási gitárpárbajokat vívott Vai-al és a többiekkel. A gitár mellett mint billentyűs is megkapta a maga szólólehetőségét. Mi már azt hittük, hogy nem lehet tovább fokozni ezt a zenei orgiát, de Tony billentyű- és zongoraszólója rácáfolt ebbéli meggyőződésünkre. Mi jöhet még itt? És még közel sem volt vége se a koncertnek, se a meglepetéseknek!
  
  Dave Weiner-ről tavaly azt írtam, hogy noha kiválóan és megbízhatóan játszott, a többiekkel összevetve egy icipicit talán szürkébb volt, kevésbé sziporkázó. Na igen, a ritmusgitárosok sorsa már csak ilyen, ritkán tudnak a középpontba kerülni. Viszont mindez a mai estén egyáltalán nem volt igaz, mert noha Dave ezúttal is a ritmusgitáros feladatkörének kellett eleget tegyen, látványosan, magabiztos és erőteljes játékkal tette mindezt, és akárcsak tavaly, a szólóknál most is ügyesen besegített a kollégáknak. És persze ő is kapott saját szólóblokkot, ahol tökéletesen bebizonyította, hogy neki ugyanúgy ott van a helye az élvonalban, mint zenésztársainak.
  
  Látható tehát, hogy Steve Vai óriási zenész egyéniségeket gyűjtött maga köré, és ez adja meg a sava-borsát a The Breed zenéjének. Remekül össze lehet vetni a júniusi koncerttel, ahol az amúgy szintén zseniális Yngwie Malmsteen mellett mindenki csak maximum zongoracipelő lehet, itt éppen az adta a plusz élményt, hogy a banda egésze kellett ehhez a koncerthez, a The Breed-ben egyik csapattag sem nélkülözhető. És persze itt van maga Steve, a központi figura, aki minden blokk után átöltözött, hogy aztán újult erővel kápráztasson el minket az őrültebbnél őrültebb szólófutamaival. Természetesen a gitárral való közönségénekeltetés nem maradt el, mint ahogy a gitárral kinevetés sem, ahogy azt tavaly nyáron is eljátszotta velünk. Nagyon súlyos volt, amikor az egyik átöltözés után egy világító cyber-maszkban tért vissza, a kézfejeire rögzített kütyü pedig többméteres lézer-karmokat biztosított neki. Ezek megint olyan dolgok, amelyeket nem lehet szóban/írásban átadni.
  
  A koncert vége felé természetesen előkerült a For The Love Of God is, majd a ráadásban belecsaptak a My Guitar Wants To Kill Your Mama című dalba is, amelyre Eric Sardinas is megjelent a színen, és az 5 húros hangszeres egyszerre nyomta a rock-ot, és egymás hegyén-hátán szólóztak. Lehengerlő élmény! Ekkor került sor arra a már említett eseményre, amikor Billy Sheehan átvette a szólógitárt egy futam erejéig. A végén persze nem maradhatott ki az a G3-ból már ismert látványosság sem, amikor egymás gitárját átfogva pengetnek. Szédületes!
  Leírhatatlan csodát élt át a Petőfi Csarnokot megtöltő közönség, ez egy teljesen más élmény volt, mint egy sima koncert, több annál! Ha csak valami kisebb hangzásbeli problémák adódtak volna az est folyamán, máris elpárolgott volna a fogós hangulat. Ezzel szemben annyira kiegyensúlyozottan szólt az egész, a gitároktól a basszuson át a dobig, hogy a Pecsában még életemben nem szembesültem ennyire tökéletes hangzással. Steve Vai hihetetlen zenész és kiváló ember, egyszerűen látni kell ahogy gitározik, ahogy áradnak az érzések a zenéjéből, és mindez tükröződik az arcán is. Mindent tud ez a fickó, amit a gitározásról tudni lehet, sőt még többet is annál The Breed nevű zenekara egy tökéletesen összeállított csapat, nem csak hogy külön-külön nagyszerű muzsikusok, hanem egy vidám baráti társaság, akik egyesítik tudásukat. Egy álomvilágba röpítettek minket szeptember 21-én, ahol az érzések, érzelmek, és a zene uralkodik. De ez az egész teljesen megfoghatatlan, teljesen elképzelhetetlen. Ne is higgyetek el egy sort se abból, amit eddig írtam! Ez egy álom volt csupán. Egy illúzió. De nagyon valóságosnak tűnő illúzió

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: