lemezajánló [nagylemez]  2005. október 3. hétfő   13:18

nincsen hozzászólás

  Lelki szemeim előtt látom, ahogy a stúdióban Alanis Morisette hallgatja a Jagged Little Pill eredetijét, és mosolyog, sőt talán még nevet is a tíz évvel ezelőtti dalain, a lemez hangzásán és egyáltalán önmagán. Mielőtt még röhögő-görcsöt kapna, én azért gyorsan megjegyezném, hogy az az 1995-ös album még a maga bakfisos kiabálásával, elképesztő fejhangjaival és kiforratlanságával volt tökéletes. Abban a verzióban benne volt az a frusztráltság, düh és kiábrándultság, és szarkazmus, ami ihlette azt a tizenkét szerzeményt.
  Igazi kísérletezés volt, ötletes hangszerelése, és Alanis szótagszámokkal mit sem törődő dallamai és hajlításai még ma is forradalminak hatnak, akkoriban pedig még az igen vérszegény megszólalásról is elterelték a figyelmet.
  
  Azóta eltelt tíz év, és történt egy és más. Hősnőnket profi zenészek vették körül, akik megtanították őt egy turné alatt gitározni, ő meg magától tanulta meg, hogy hogyan kell énekelnie. Nem kiabálnia, énekelnie.
  Ez mindenképpen érződik az akusztikus verzión: Alanis pontosan tudja, hogy mit csinál. Így tökéletesre csiszolva kapjunk meg a Jagged Little Pillből azt, ami úgy volt tökéletes, hogy egyáltalán nem akart az lenni, sőt. Természetesen nem lett ezért rosszabb a csendes változat, de tény, hogy hiányzik belőle az, ami olyanná tette az eredetit, amilyen.
  És ez nem Alanis hibája, az lenne a kínosan erőltetett, ha még mindig kiakadtan, haját tépve dühöngene a közönségnek, miközben nagyon is boldog és kiegyensúlyozott életet él.
  
  Zeneileg az annyit jelent, hogy az a rétegzett, dobgépet, effektezett, és grunge-osan torzított gitárt, helyenként szájharmonikát, és még annyi minden mást felhasználó színes hangképet most felváltotta egy letisztult, céltudatosan kialakított, jól megszerkesztett hangzás. (Elég csak összevetni a két borítót: mindkettő tökéletesen festi le az adott korong atmoszféráját.) Ettől bizony néha leül az anyag. Persze ez is érthető, meg része a koncepciónak, csak hát az a helyzet, hogy a tíz éves változatot ma is izgalom hallgatni.
  Ha a dalokat egyenként vetjük össze, akkor meglepő eredményre jutunk: teljesen másképp hat ugyanaz a dallam, mint korábban. És nem azért mert az All I Really Wantban herfli helyett vonósok vannak, és nem azért, mert a gitár akusztikus, és nem torzítottan hápogó. Hanem azért mert az előadó másképp gondolkodik erről a dalról, ergo másképp is játssza azt. Ugyanez a helyzet a You Oughtta Know-val is: egészen visszafogott és barátságos lett, sehol az a fenyegető cinizmus. A Hand In My Pocketre sem lehet ráismerni, a Right Through Youban pedig megint a vonósok vannak túlsúlyban, ezúttal a kórus helyét vették át.
  A kettes számú sláger, a You Learn is érettebb lett, a Mary Jane-nek előtérbe nyomultak a country hatásai, ha valahol, akkor itt lehet látni azt, hogy Alanis megtalálta a hangját. Az elsőszámú sláger, az Ironic pedig úgy fordult visszájára, hogy valamilyen úton-módon mégis az eredeti maradt. Igaz ez a lemezre is, ugyanaz, csak másképp. Nem jobb, és nem rosszabb.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: