beszámoló [fesztivál]  2005. október 1. szombat   13:50

nincsen hozzászólás

  Sziget-beszámoló, befejező rész. „Az utolsó bassza be maga után az ajtót.”
  
  Ötödik nap
  
  Ez az a pont, ahol már nem odázhatjuk tovább, hogy szót ejtsünk a Nagyszínpad hoppmesteréről. Az még csak hagyján, hogy rádióban kipróbált módszerekkel próbálta hergelni a közönséget, még az is csak megmosolyogtató volt, ahogy a Toy Dolls előtt és után túláradó lelkesdéssel toborozta a pirospólósokat. De hogy valaki konferansziéként úgy törje az angolt, mint a zordon évszázadok a milói Vénusz kezeit, hát az legalábbis vérlázító.
  
  A Toy Dollsról papíron úgy szokás gondolkodni, mint az aranyos viccbandáról, amit tiszteletből szeretünk, mert huszonöt éves és mindig elhozza Nelly nevű elefántját is. De ezt csak az hiszi el, aki papíron gondolkodik, Olgáék ugyanis simán leiskolázták rockandrollból az idehaza egyik napról a másikra az érdeklődés központjába erőszakolt skandináv élvonal jó részét (és az utánuk következő Juliette and the Lickset is). Még a nemrégiben az A38-on látott poénos kellékekre sem volt szükség, hogy ismét a terpeszben bólogatás és a röhögőgörcsben rángatózás bűvöletében bugizzuk végig a bulijukat: a tényleg vicces konferanszok és a Toccata, a Fisticuffs in Frederick Street, az Ive Got Asthma vagy az Idle Gossip a nagyszínpad nem éppen klubszerű közegében is bebizonyították, hogy a Toy Dollsék nem Született poéngyilkosok. Folytassa, Olga!
  
  Juliette Lewis sem bizonyult ünneprontónak, de azért tegyük szívünkre a kezünket: a kutyát nem érdekelte volna ez a koncert, ha nem Für Anikó amerikai arcaként ismerjük a hölgyet. Vagy legalábbis nyugodtan beismerte volna mindenki, hogy ez a könyökből pumpált, semmitmondó rutinrockandroll-buli valamelyik sátorban is elfért volna hajnali kettőkor. A záró Iggy Pop-feldolgozásba veleszületett erényei folytán azért szorult némi vitalitás, így nem csak amiatt lesz emlékezetes a Licks első (és valószínűleg utolsó) magyarországi fellépése, hogy az első soroknak lehetősége nyílt végigtapogatni a csontrészegen stagedive-oló Művésznő combját, mellét, és ki tudja miegyebét. Rock and roll-rajongásban egyébként már annyira EU-konformok vagyunk, hogy valakinek még a világ legszebb csúnya nőjének egyik cipőjét is sikerült begyűjteni. (András és Tompi)
  
  Bátran elmondhatom, hogy egy újabb meghatározó jazz ikont sikerült látnom a Szigeten: a nagy múltú Berki Tamást és zenekarát. A korai időpont ellenére is sokan újra kíváncsiak voltak az 59 éves jazz mágus hangjára. Túlzás nélkül állíthatom, hogy hazánkban ő a legjobb és legismertebb férfi jazz énekes, aki erre a fellépésére mind három sorlemezéről (Igazi Paradicsom; Jó Reggelt; A Híd) válogatott dalokat. Berki Tamás mindamellett, hogy igen kiváló előadóművész, nagyszerű zenészekkel örömzenészekkel is vette körül magát (Mohai Tamás - gitár; Mohai Győző - dob; Plútó Horváth József - basszus, Tóth Viktor - szaxofon), akik még mozdulataikkal, gesztikulációikkal is emelték a fellépés fényét.
  
  Ezt követően a Kalapácsból frissen kihajtott Hardot tekintettem meg. A késő délutáni idő ellenére sem telt meg a Hammerworld sátor, pedig a Hard első kislemeze hetek óta vezeti a hazai lemezeladási listákat. No hiszen. De mindegy, aki ott volt az garantáltan nem csalódott ebben a Kalapács-védjeggyel ellátott produkcióban. A bandáról köztudott, hogy nem csak nyugdíjas rockereknek mutatja meg a rég elfeledett rockzenét, hanem nekünk, fiataloknak is. Hát megmutatták most is.
  
  Ahogy a maideni csúcsokat meglehetősen mély lövészárokból ostromló Brainstorm is, amely már visszatérő vendége vidám és életerős hazánknak. Garantált volt a forró hangulat a koncert első pillanatától fogva: sorra nyomták a felemelő metal himnuszaikat, a csapatot megunni képtelen loboncosok pedig a mindig vidám Andy B. Franck tenyeréből ették azokat. Szó mi szó, az Isten is énekesnek teremtette a fickót, még ha nem is annyira karakteresnek, mint Udot. A punnyadni látszó közönségből ezen a napon a Brainstorm hozta ki a legtöbbet.
  
  Különösen igaz ez a Saxon koncert ismeretében. Biff Byford a lehetőségekhez képest a legjobb szándékkal válogatta össze a műsor dalait, de a fő csapásiránynak mégis a Lionheart albumot választotta, és ez nem volt a legszerencsésebb döntés. Én nem ezt vártam, hanem egy jó kis metal leckét a Saxon veteránjaitól és úgy tűnt, hogy a régi fémharcosok is inkább azokat a szívükhöz közelebb álló, dohos szagú metalhimnuszokat akarták, melyből sajnos nagyon kevés hangzott el ezen a fellépésen. Biff véleményem szerint túl sokat próbált kommunikálni a közönséggel, mely sajnos a hasznos produkció rovására ment. És talán ezért fordulhatott most velem elő, hogy az sms falra többször tekintettem fel, mint a színpadra. (Utazó)

  A rock and roll halott! Ha Nicke Andersson mondja, akkor úgy is van, mert nála többet legfeljebb Dave Wyndorf tesz azért, hogy ennek épp az ellenkezője legyen igaz. A Hellacopters viking rock and rollerei nagy távot tettek meg Stockholmtól Budapestig és az MC5-tól Fats Dominóig (aztán vissza), de mi kevesebb nagy utazásnak tudunk örülni, mint e kettő egyidejű megvalósulásának. Jó kérdés, hogy miért csak negyed-félháznyi ember érzett ugyanígy - talán meg kellett volna kérdezni a trónörököst? Nem, nem kérdeztünk mi semmit, inkább csak terpeszbe álltunk, és végigujjongtuk a Toyst, a 1995-ot, a Crimson Ballroomot, a By the Grace of Godot, aztán a végén a You Are Nothin-t és a mindenki által citált, de a legjobb kezekbe egyértelműen ezúttal kerülő Kick Out the Jamset. Aztán kényszerűen visszazuhantunk a földre - segítségünkre volt ebben a Sportfreunde Stiller jellegzetes bajusszal és Mercedes-emblémás nyakbavalóval ellátott közönsége, akik egy pillanat alatt ékes bajor szóval töltötték meg a sátrat. Sebaj, gondolatban mi már úgyis az A38-on ringatóztunk december 13-án, ahol újra csípőből indulnak majd a riffek és Jerry Lee Lewist idézve száguldanak az ujjak a zongora billentyűin. De addig se feledjük: a rock and roll halott! (A. és T.)
  
  Nagyon kevés alkalommal sikerült egyik koncert végéről egy másik kezdetére odaérni, ami idén is a nagy távolságnak és a még nagyobb emberáradatnak köszönhető. Törődjünk ebbe bele, ez már csak így lesz a továbbiakban, és örüljünk a szerencsés ritka váltásoknak, ami nagyon jó érzés. Ilyen érzés volt megérkezni Török Ádám és a Mini koncertjére, miután sikerült a Hellacoptersen felvett folyamatos terpeszállásból kibillenteni magam. A fuvola Kirk Windsteinje pedig be is bizonyította, hogy érdemes volt mindezt megtennem, mert olyan nóták kerültek terítékre, mint a Vissza a városba, a Keresztes-lovag, vagy a Lusta Blues. Aki ismeri ezeket a számokat, annak nyilván itt véget is ér ez a beszámoló, mert valószínű ott volt ezen a koncerten, és tudja, hogy csak magasztos sületlenségeket hordanék össze erről a négy iszonyatosan képzett muzsikusról, akik valamiért mégis tudnak lélekből zenélni, és valahogyan belecsempészik produkciójukba azt a körülírhatatlan pluszt. És amitől még azt a rímpárt sem mosolygom meg, hogy Elfogyott a tequilla/Egy azték asszony megitta. Úgyhogy inkább nem is hordok össze semmit. (T.)
  
  Lord Bishop nem tud semmit. Lord Bishop mindent érez. A hard rockot, a bluest, a funkyt (méghozzá ipszilon nélkül), Hendrixet, Woodstockot, mindenféle tudatmódosításra alkalmas szert és persze a nőket, szóval en bloc a rock and rollt. Csak így fordulhatott elő, hogy a saját számait sem fogadta kisebb ováció, mint a Hey Joe-t és a jócskán varacskosíott All Along the Watchtowert. Neki még ahhoz is van képe, hogy elrugaszkodjon az eredeti verzióktól, de a legszebb az egészben az, hogy neki végre nem csak képe van hozzá: zenészként ez a figura egyértelműen eladta a lelkét az ördögnek, de vissza is kapta tőle. Ezúttal egyébként az előadás geometriai aspektusai háttérbe szorultak, vagyis nem annyira a rombuszok és a hengeres testek körül forgott minden - fogalmazhatnánk úgyis, hogy a 69-es szám misztériumát a 68-as szellemiség váltotta fel. Vagy félretehetjük álentellektüel mivoltunkat, és leírhatjuk, hogy a kuki-punci helyett most az Amerika-Irak tengely mentén haladt előre a műsor, óriási jammelésektől és improvizációktól hajtva. A feka szexrock-király ismét nem csak termetében nőtt a Sziget fellépőinek nagy része fölé. (A. és T.)
  
  Tavaly sokan ismerhették meg itt a Szigeten a Rocktogonba és a Vörös Yukba amúgy is sűrűn ellátogató angol Brain of Morbiust, akik azóta semmit, de semmit sem változtak sem produkciójukban, sem zenéjükben: tetteik és dalaik tökéletesen kiszámíthatóak voltak. Magyarul kijöttek néhány órácskára szabad levegőt szívni, aztán mentek is vissza a 27-es kórterembe tovább gyógyulni. Ugyanúgy csühögtek, dohoghtak a hangszerek, mint tavaly (vagy bármikor korábban), valami kedvesen riasztót produkálva ezzel. Azt az időmérőt viszont nem láthattuk sehol, ami tavaly a színpaddal és a frontember talpával való találkozáskor végleg elfáradt (azóta talán biohulladékként pihen a föld mélyén), így talán egyedüli újdonságként előkerült egynéhány új színpadkellék, jelesül egy vasszék, valamint fallikus szimbólumként is használható botok. A csapat ugyanazzal a vehemenciával passzírozott át bennünket Morbius hálóján mint tavaly (és bármikor korábban), de ez ezúttal dicséret akart lenni. Mi pedig csakúgy, mint tavaly (és bármikor korábban) csak akkor tértünk magunkhoz a buli után, ha elfogyasztottunk egy-két törkölyt. Mindenféle felesleges színészkedés nélküli produkciót láthattunk, utoljára. Mert feloszlanak. Vagyis meggyógyulnak.
  
  A Napra fellépése viszont tartogatott meglepetéseket, mert aki a VHK-s őrületet várt volna tőlük az csalódhatott, és hiba lett volna a Magura pszihedéliáját is számonkérni. Volt helyette inkább többek között gitárral előadott népzene, és az ezzel kiváltott tánc, eufória, meg extázis. Professzionális, ugyanakkor szívbőljövő produkciót láthattunk. (U.)

  Hatodik nap
  
  Fogadni mertünk volna, hogy a Skinny Puppy nem fog tűző napon fellépni - hát nem is. Még az is elképzelhető, hogy a díjnyertes egyszínű fekete háttérvászon és a kivetítőkön futó filmek mellett az esőfelhőket is ők hozták magukkal a turnébuszukban, mindenesetre a körülményekre nem lehetett panasz. A látottakra és hallottakra meg aztán végképp nem: az arcfestés, a maszkok, a vér- és sárfürdő, a nagypolitikai színjáték sarkított, de valósághű megjelenítése ez egyszer végre mind nem cél, hanem eszköz volt. Az audiovizuális sokkterápia keretében egyszerre elevenedtek meg Stanley Kubrick, David Lynch, William Borroughs, Bret Easton Ellis, Terry Gilliam és David Cronenberg legszörnyűbb rémálmai, katonás ritmusokba, primitív gitárriffekbe, fojtogató elektronikába, egy posztindusztriális prókátor kántálásába és szürrealisztikusból egyre inkább realisztikussá váló látványvilágba oltva. Persze lehet ezzel viccelődni, de ha valaki késztetést érez erre, azt megkérjük, hogy egyenesen Ogre arcábalegyen szíves poénkodni, 30 centiméterről. Az eredményért nem vállalunk felelősséget, azért a kijelentésért viszont nyugodt szívvel, hogy a Skinny Puppy volt a Sziget nagyszínpadának legextrémebb fellépője. Nem az idei Szigeté, hanem az összes eddigié (és minden valószínűség szerint az összes elkövetkezőé is). (A. és T.)
  
  Ahogy a Skinny Puppy levonult, úgy tűnt el az eső is, de ezúttal még azt a kevés rendelkezésünkre álló napfényt sem tudtam betudni Roots Manuva aurájának. Ugyanis jamaikai identitását úton útfélen hangsúlyozó brit barátunk és csapata kicsit becsípett. Na jó, ne kerteljünk: olyan részegek voltak, mint a csap. Ez a színvonalas urban style hip-hop feszességét hazavágta, így csak egy jó hangulatú gajdolás jött le a színpadról. Ami alapvetően nem rossz, csak józanul részegeket nézni nem túl szórakoztató. (T.)
  
  Zenétől megrészegülni sem az. Az már inkább katarzis. És ezzel egy szóban össze is foglaltam a Woven Hand koncertjét. Legkedvencebb nyúzott képű denverink, David Eugene Edwards aligha bántott meg bárkit is azzal, hogy a feloszlott 16 Horsepower helyett a sideprojectből teljes értékű bandává avanzsált Woven Handdel jött el hozzánk újra, hisz a trió zenéje semmiben nem marad el a régi zenekarétól. Főleg nem szenvedélyességben. Ezek a borongós country-rock dalok messze nem csak annyira voltak jók, hogy bemelegítsünk Nick Cave fellépéséhez, pedig már az se semmi. (A.)
  
  Elismerem, Krsa elegáns ornátusát leszámítva nincs semmi más közös a Pannonia Allstars Ska Orchestrában és a Bad Seedsben, én azonban valamilyen bizarr oknál fogva mégis úgy döntöttem, hogy skankigeléssel töltöm az időt az ausztrál trubadúr fellépéséig. Mivel rossz PASO koncertre még nem vetett a balsors, így akár írhatnám azt is, hogy a szokásosan kiváló fellépésnek lehettünk tanúi. Nem volt azonban mindennapi ez a produkció, hiszen heringes dobozt varázsoltak a Wan 2 sátorból, és meg is táncoltatták az összes heringet, az első soroktól az utolsókig. Az ebből fakadó, színpadra áramló energia pedig még parázslóbbá tette a Rudies Got a Soult, az All Night Longot, a Tanyát, hogy a szociografikus ihletésű Lakótelepet ne is említsem. Szakítottak azzal a hagyománnyal is, hogy a Gagarinnal hagyják el a színpadot, ugyanis most a Cookie Mookie volt a záróakkordja ennek a fedett-pályás helybenfutó-versenynek. (T.)
  
  Nick Cave koncertje sok minden más mellett arra is jó volt, hogy elszégyelljük magunkat, amiért műanyagpohárból sörözünk. Ezek után csak remélni tudjuk, hogy eljön az a pillanat is, amikor egy tágas panorámaablakos lakásból a Szabadságszoborra (mármint a new yorkira) révedve, kezünkben egy pohár - a John Tardy-garatröntgenért korábban felajánlottnál kategóriákkal jobb bourbon whiskyvel a kezünkben hallgathatjuk a Weeping Songot, a Tupelot, a Mercy Seatet és a My Beautiful Love-ot. De őszintén szólva már akkor is büszkén és boldogan halunk meg, ha csak kopaszodni tudunk majd olyan stílusosan, mint Nick Cave. Akkor majd még azt is megbocsátjuk neki nagy önérzetesen, hogy úgy elcsúszott a konferálással, mint az Underground Magazin a koncertbeszámolókkal. Mondjuk persze hiába mondta mindig másik szám címét, nekünk az éppen eljátszott is bőven megfelelt. Mert hát aki úgy tud cimborálni az ördöggel, hogy közben gospelkórust szólaltat meg a háttérben, az gyakorlatilag bármit megtehet. Az ilyen ember előtt mindenki úgy táncol, ahogy ő fütyül - még akkor is, ha hamisan teszi ezt, idestova már jó harminc éve. (A. és T.)

  Sokáig mattolt, hogy az Opeth vagy Nick Cave koncertjét válasszam, de végül Akerfeldték mellett döntöttem. És még a fesztiválosan rövid program, meg a tartalékdobos (Martin Axe Axenrot) meglepetésszerű bevetése ellenére is jól döntöttem. A főnök, Mikael Akerfeldt megint tanúbizonyságát tette, hogy nagyon közvetlen, jópofa arc: a legjobb móka megint a sátánnévsor volt, amelyben ezúttal olyan szentségek neveit kellett ismételgetnünk, mint Astartoth, Asmodeus, Belzebub és Yngwie Fucking Malmsteen. Lehet, hogy ezzel épp a technika hetijeggyel bulizó ördögét sikerült megidézni, ugyanis a To Rid The Disease alatt csúnya gerjedések meg sípolások hallatszottak. Három szám után aztán le is vonult a banda egy kis OpethOpeth kórust hallgatni, és amivel visszajöttek, arra tényleg csak titkon számítottam: belecsaptak az új album talán legsötétebb hangulatú dalába, a The Grand Conjurationbe. Az a torzítottbillentyűs verze egyből ledöntött a lábamról itt már a hangzás is rendben volt, és ahogy azok az Eyes of the devil kezdetű sorok feltörtek, hát az katarzisközeli volt bizony. Lehet aztán, hogy tényleg tartoznak valamivel az ördögnek, mert az utolsó dal szokás szerint a világverő Demon Of The Fall lett. Ahogy egy kis akusztikus átvezető után elengedték ezt a dalszörnyet, annak kapcsán bizony tényleg csak húvazzegozni lehetett, úgy, ahogy azt az effajta, klasszikus értelemben vett értékteremtés láttán-hallatán szokta a kultúrlény. (Szücsi)
  
  Ha Nick Cave előtt bizarr dolog ska-t hallgatni, akkor mekkora elvetemültség az, hogy ugyanezt tettem az említett koncert után? A Fishbone-t ugyanis semmiképp nem akartam kihagyni, ha már idén sikerült elbuszozniuk idáig. És ha már eljöttek, akkor minden energiájukkal azon voltak, hogy legalább annyi embert megskankingeltessenek, mint a PASO. Az energia szót pedig ezúttal nagyon hangsúlyoznom kell, mert amit ezek a fekete srácok műveltek, azt csak egy adrenalintúladagoláshoz tudnám hasnlítani. Mindezt úgy kell elképzelni, hogy amíg az énekes a közönség tenyerén hentergett, addig a dobos énkelt, a billentyűs trombitált, a trombitás meg billentyűzött és vokálozott. Vagy fordítva? A közönség mindenestre vette a lapot, mert a zene a csereberék ellenére tökéletes volt. Vagy pont attól volt az?
  
  ”Az utolsó bassza be maga után az ajtót.” Ezt a kicsikét profán mondatot még a Flash nemesítette szállóigévé, ki tudja mikor, de van annak már tizenkét éve is. Ugyanis akkor még az volt a szokás, hogy a fesztivál utolsó koncertet Barcs Miklós és mindenkori társai adták, és rúgtak ezzel bele mindenbe és mindenkibe, (igen, még Beléjük is) még ha csak verbálisan is. Ez a tradíció sajnos megszűnni látszik, de sokaknak ez maradt a Sziget utolsó bulija, és az utasítás szerint járnak el azzal a bizonyos ajtóval. Mert ennél lejjebb már nem lehet menni, itt be kell rúgni, ugyanis a nyolcvanas évekből ránk ragadt valóságot zúdítja ránk a Flash, nyersen, kíméletlenül, arcpirítóan egyszerű rock nrollba ágyazva. Záporoznak a káromkodások, arról hogy melyik politikus mit csinál egy másik államfival, és persze minden sátorba szorultnak egyenként fakad dalra mind a három milliárd vörös és fehér vérsejtje. Természetesen röhög mindenki, és üvölt, kedvére gyalázkodik, magyarul jól érzi magát, de fogalmazhatnék úgy is, hogy magyarul érzi jól magát. Mindezek mögött pedig ott frontember cinizmusa, megkeseredettsége, és bármilyen hihetetlen, intelligenciája is, amitől a Flash nem punk-együttes lesz, hanem jelenség. (T.)

  Hetedik nap
  
  Járt már hazánkban a köpönyegét a kedvező szélirányba szép ívben forgató Beatsteaks, egy kultiplexnyi ember kíváncsi is volt rájuk. Hazai részről valószínűleg ugyanez a kultiplexnyi ember volt jelen most is (plusz mi, mert ezúttal nem lehetett helyette Wizóra menni) - a többiek ugyanis mind Goethe nyelvét beszélték, ahogyan az egy rögtönzött felmérésből kiderült (úgyismint: Énekes: Ki magyar? Közönség: Őőőőőőő. Énekes: Ki német? Közönség: Iiiiiccchhhh!). A Beatsteaks is nagy utat tett meg, míg dajcspankból tiszteletbeli (vagy zabi) skandiroll csapat lett, de ez nem olyan örömteli, mint a Hellacopters nagy utazása, úgyhogy a koncertről alkotott véleményünk nagyjából a Juliette and the Licks vasárnapi fellépéséről szóló irományból olvasható ki. Annyi különbséggel, hogy a minimális adrenalinfröcsit ezúttal Iggy Pop helyett a Beastie Boys nótája adta, és az énekes sosem volt Für Anikó amerikai arca. De még a német sem lesz soha.
  
  Hat nap - és közvetlenül a Beatsteaks - után már nem sok mindenhez volt kedvünk, de a Hivesnak azért még adtunk egy esélyt. És milyen jól tettük: három hangból komponált koncertjükön épp olyan jól szórakoztunk, mint ők rajtunk. Nehéz volna eldönteni, hogy a Hives egy nagyon jó banda, amelyik azt próbálja elhitetni magáról, hogy nagyon rossz, vagy épp fordítva, mindenesetre egy olyan csapatot egyszerűen nem lehet nem szeretni, amelyiknek a dobosa még le sem ült a koncert elején, de már tapossa is a lábcint. Sem egy olyat, amelyiknek olyan böllérarcú gitárosa van, hogy rápillantva az embernek azonnal töpörtyűzhetnékje támad. Sem egy olyat, amelyiknek az énekese séróból kér segítséget Houstonból, ha recseg a mikrofonja, és olyan ellenállhatatlan bájjal követeli a buzdítást a közönségtől, mint egy kangörcsben szenvedő gorilla az ölelést az ágyastársától. Mivel a Hives ilyen banda, és ügyes kis rock and roll szösszenetek rittyentése sem esik nehezére, szerintünk a legjobb az lett volna, ha itt (az egyik csúcson) véget is ér az egész Sziget.
  
  Mivel azonban nem ért véget, nekünk meg nem volt eszünk hazamenni, sikerült kikötni az Echo of Dalriada kissé hangosra sikerült felolvasóestjén, ahol is - többek közt - az A walesi bárdok volt terítéken. Ha köztünk lenne most Arany János, biztos büszke lenne új tanítványaira. Nagyon. De nagyon.
  
  Nem kicsit érdekes, hogy épp egy hardcore koncert alkalmával érte el a csúcsát az irredenta-koncentráció a metalporondnál. De az Ignite buliján ez is összejött. Persze sokan nem is hardcore-koncertre akartak menni, hanem a csitári hegyek alá - na ja kérem, a slágerek hatalma Addig persze mindenkinek át kellett vészelnie 70-80 percnyi minőségi dallamos OCHC muzsikát, tiltakozott is a jónép rendesen nemnemsohával, vesszentrianonnal, síppal, dobbal, nádihegedűvel. Mielőtt a metalsátor végképp jurtává avanzsált volna, gyorsan leléptünk az átmenetileg gyermekmegőrzővé alakult nagyszínpadhoz, ahol az idei év papás-mamás Rasmus-koncertjét a Good Charlotte adta. Bár ne tette volna. Aki szerint ez punkzene, az hallgasson végig egy Barcs Miklós-élménybeszámolót a nyolcvanas évek daliás mozgalmairól. Aztán gondolkozzon. Meglepő eredményre fog jutni. (A. és T.)
  
  Kubáról tudjuk, hogy ott minden a régi. Így például a rezsim, melyet se jobbról, se balról nem tudtak megingatni. De a jó öreg karibi muzsika is: a rumba, a szamba, a bossanova. És bár a nagy öregek közül sajnos egyre többen hagynak itt minket, az eme stílusok legjobbjait tömörítő Buena Vista Social Club idén sem felejtett el fellépőt delegálni a Szigetre. Manuel Guajiro Mirabal és társai pedig olyan igazi karibi hangulatú, rumszagú, szivarfüstös, táncra serkentő produkcióval álltak elő, amellyel egy csapásra elűzték mindannyiunk búját-baját. Az egybesereglett hatalmas tömeg mondjuk nagymértékben gátolta, hogy testi valónkban is táncra kelhessünk, de lelkiekben mindannyian roptuk, és a fergeteges hangulathoz ez is elegendőnek bizonyult.
  
  A Tudósok koncertjét idén sem hagytam ki, hiszen drMáriás és csapata nélkül ugyanúgy nem lehet teljes a Bahia (sem az egész Sziget) programja, mint mondjuk Barcs Miki és a Flash távollétében. Nyilván azért van ez így, mert a Tudósok sosem okoz csalódást, legfeljebb a prűd publikumnak. A doktor mimikája és gesztikulációja szó szerint mesél, a groteszk és fricskázó szövegvilág pedig különlegesen üdítően hat mindenhol és mindenkor. A Szigeten is, idén is. De még mennyire.
  
  A (nem csak) a szakadó eső miatt bőszen terebélyesedő mocsárban még útba ejtettem a Kowalsky meg a Vega hajnali kétórás, életteli fellépését, mely fénysugarat hozott az éjszakába, aztán a süllyedni látszó Sziget buckáin és tócsáin át elverekedtem magam a Dalmáthoz, ahol már az utolsó hordókat is csapra verték. Egyre idillibb hangulatban gyönyörködtem benne, ahogy a hulladékhegyek együtt áztak a félig-meddig már múlt időben mulatókkal és a sátorbontókkal, aztán hajnalban csatlakoztam a meggyötört arcok seregéhez, és együtt végleg elhagytuk a Hajógyári Szigetet. Viszlát 2006-ban! (U.)

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: