szerző: TompiThe Bones, Silvershine, Sammy Sosa 2005. szeptember 12. Kultiplex
Akármilyen hihetetlenül is hangzik, de még a tejjel, mézzel folyó kánaánként számon tartott svéd rock n roll színtérnek is van másodosztálya. Itt játszik a Bones, akiknek egy hétfő este jutott, hogy megmutassák nekünk: a rock örök és elpusztíthatatlan. Bizton állíthatom, hogy könnyű dolguk volt, mert a közönség csupa olyanokból állt, akik el is hitték ezt, ráadásul még a Csontoktól is szívesen hallják. Hiszem én is a szentenciát, csak erről engem nem ez az este és nem a Bones győzött meg. De ezt most inkább hagyjuk, már csak azért is, mert más is fellépett a svédek előtt.
Először a zseniális chicagói baseball játékosról elnevezett csapat, vagyis a Sammy Sosa lépett fel. Talán emonak, talán indienek, talán valami egészen másnak titulálható zenével, és minőségi produkciójukkal arra ösztökélték a publikum tagjait, hogy alakítsák ki a budapesti klubéletre sajnos oly jellemző U alakot. Vagyis az említett betűt formázva megállt mindenki karba tett kézzel, és úgy figyelte a még ennek ellenére is viszonylag lelkesnek mondható négyest. Lelkesedésük gyümölcseként kaptunk egy kifejezetten ügyes dalokból álló, kellemesen zajos és helyenként bizony bukdácsoló experimentalitásba hajló koncertet. De sajnos semmi többet. Kicsit olyan volt őket hallgatni, mint egy műugró biztonsági ugrását nézni: minden stimmel, minden a helyén, de sehol a rizikó, sehol egy csipetnyi őrület, amely elkápráztatna. Igaz, akkor lendületes rockzenéjükből talán eltűnne a lendület és így - rokoni szálak híján- már semmi keresnivalójuk nem lett volna a Bones előtt. De ez nem lenne feltétlenül baj.
A Silvershine-nak viszont joggal lenne bérelt helye bármilyen rock n roll formáció előtt, még akkor is, ha a trió nem kifejezetten a féktelen partizás híve. Ne kerülgessük tovább a forró kását: igen nagy a valószínűsége, hogy a Silvershine a világ egyetlen straight edge psycho-billy csapata. De ez sem teljesen igaz, hiszen a pin up girlel és leopárdmintával tarkított nagybőgő, az ötvenes éveket idéző mikrofon, és a zavarba-ejtően minimalista dobszerelés néha nem csak vámpírok és hot rodok által ihletett muzsikát szólaltatott meg, hanem bizony egy-egy punkosabb, old school hc-t idéző, urambocsá youth crew-szerű ez-az is beékelődik a nagy rock n rollkodások közé. Ez egy igen sajátos, de ezúttal valahogy kevésbé dinamikus elegyet eredményez, amely a Ghost Riders In The Sky megidézésében csúcsosodott ki.
Ha csak egy kis időre is, de mindenképpen letaszajtott a fentebb taglalt csúcsról a főzenekar intrója, amely valami Mexikóból szalajtott, borzalmas infantilizmus volt. Majd nagy vagányan besétáltak hőseink, és arra (és nem sokkal többre) késztették a terembe szorult nagyérdeműt, hogy gyakorolja a terpeszállásban való, sarokkal történő ritmuspumpálást egy kicsit. Azt viszont meg kell hagyni, hogy ennek meg is adták a módját: sorban vették fel a gondosan megkoreografáltnak tűnő pózokat, és nem spóroltak a hangerővel sem. Ez még mindig kevés lenne, ha nem töltötték meg volna mindezeket gyermeki lelkesedéssel, nagy elánnal és hévvel. Több ízben fény derült ezekre is, elég csak a teljesen darabokra hullott, leginkább egy csövesre emlékeztető Boner cigarettázva előadott énekét számbavenni, vagy azt, hogy napszemüveges kollégájának tokája úgy remegett a fene nagy húrcibálásban, mint takony az aszpikban. Sorolhatnám az ilyen üdvös momentumokat végestelen végig, úgyis csak oda lyukadnék ki, hogy hiába a country dallamok, az egyszerűségükben is zseniális és feszes dobtémák, meg az elvitathatatlan őszinteség: a Bonesnak négy album és körülbelül ennyi kislemez sem volt elég ahhoz, hogy homlokon csókolja őket a múzsa, vagy seggberúgja őket a rock n roll démona.
Persze, azért klassz kis kárhozat az, ha egy banda össze tud rittyenteni olyan dalokat, mint a Do You Wanna, a Not Another Lovesong, a Dog Almighty, még akkor is, ha már ki is jöttek ezek a számok egyes összetevői korábban, csak éppen Elvis, Lemmy, vagy Hank Williams neve alatt.
Így ha a rajongásomat nem is, de a tiszteletemet feltétlenül kivívták. A hitelességükről pedig annyit, hogy a Bones egy olyan banda, amelynek frontembere kertelés nélkül rúgja mellbe és dobja meg csikkel a közönség túlontúl buzgó (értsd: hőzöngő bunkó) tagjait. Kick Out The Jams Motherfuckers!
16:10
