szerző: TompiJon Anderson 2005 szeptember 7. Petőfi Csarnok
Ritkán történik egyetlen villamos vonalon annyi minden, mint szeptember 7-én. Játszott (tehát kikapott) a magyar válogatott focicsapat, büntetlenül fertőzte a Népliget légterét dalaival a Junkies, és nem utolsó sorban itt volt Jon Anderson is. Ezúttal Steve Howe, és Rick Wakeman vagyis a Yes nélkül, csak a nótáit, a kivetítőjét, néhány hangszerét és tipikusan brit humorát hozta magával. De azért még erre a (zenei szempontból legalábbis) puritán körítésű előadásra is elég sokan voltak kíváncsiak, bár igaz, ami igaz, ha eredeti együttesével jött volna, többen mondtak volna igent a képzeletbeli meghívásra. De mivel Rick Wakeman a Szent Márk téren orgonál, Steve Howe meg ki tudja mit csinál mostanában, így be kellett érnünk Jon Andersonnal.
Óramű pontossággal, nyolc órakor lépett színpadra, hogy két órán keresztül zenélgessen nekünk. Nem volt ez koncert, hanem olyan beszélgetés, ahol mi, vagyis a nézőtér soraiban ülő halandók ugyan ritkán szólaltunk meg, de Jon nagyon szívélyesen kommunikált és osztott meg velünk egy csomó mindent. Szóval ő már nem is turnézik, hanem csak járja az országokat, zenélget és beszélget, és elmondja a véleményét a világról, vallásról és persze Vangelisről. Érdekes volt: mindig pont akkor húzta a szakállas görögöt, mikor egy vele írt nótát készült előadni.. Ezzel együtt, ahogy az várható volt, a Find My Way Home jelentette a koncert csúcsát, persze az egy szál akusztikus gitárral előadott Owner Of A Lonely Heart mellett. (Utóbbi egyébként ráadás nótaként még egyszer elhangzott.) Érdekes színfolt volt még az indiánokról szóló White Buffalo, és a hippi-himnusz, a Change We Must. A Buddha Song pedig az ultraökumenia jegyében zendült fel, refrénjében Jon köszönetet mondott minden világvallás vezetőjének és prófétának. Lelke rajta. A misztikus kinézetű, általam beazonosíthatatlan húros hangszeren emberünk még eljátszott egy reagge dalt is, amely alatt a projectoron a korábban látott kaleidoszkópok, mandalák, és más egyéb pszichedelikus akármik helyett sombreróban szörföző és gitározó ananászok jelentek meg. Amellett, hogy ez a szerzemény még jó is tudott lenni, arra is jó volt, hogy sok önjelölt értelmiségi művészlélek elkezdett fészkelődni a székében, és olyan bután nézni, mint a hullámvasúton felfele sikító szőkenő.
Ezek a kiemelt dalok kicsit megakasztották az amúgy igen egysíkű programot. De ez a viszonylagos rétegzettlenség érthető is: pár húrral, és egy szintetizátorral még csak imitálni sem lehet egy filharmonikus zenekart. Ahhoz a Yes kell. A Yes dalok önmagukban ehhez még kevesek. Persze ez az este inkább szólt a közvetlenségről, mint a megalomániás progresszivitásról, ahhoz talán már kicsit fáradt is lenne Jon hangja. Viszont az ilyen vizualitással is megtámogatott, csendes elmélkedésekhez még nagyon ért. Csak az zavart, hogy nagy valószínűség szerint szóról szóra ezt kaptam volna a One Man Show turné előző, és következő állomásán is.