lemezajánló [nagylemez] 2005. október 1. szombat 11:36
nincsen hozzászólás
szerző: Prof. Fusi Mi-ShiThe Old Dead Tree: The Perpetual Motion Season of Mist
A The Old Dead Tree második albuma rendkívül színesre, érzelmesre és változatosra sikeredett. Vagy nem. Merthogy a szürke és a csiricsáré keveréke nem feltétlenül a színes (még ha változatos is).
A helyzet az, hogy egyetlen zseniális énekesre nem lehet egy egész zenekart felépíteni Frank Sinatra sem árult zsákbamacskát, így mindenki rá is figyelt. Viszont mivel a The Old Dead Tree cégérén nem az áll, hogy Manuel Munoz & Friends, így kénytelenek vagyunk Nicolas Chevrollier, Vincent Danhier és Foued Moukid teljesítményére is figyelni. Ők azok, akik tudják azt, amit sokan mások nem: szürkéből csinálnak csiricsárét. A mellékállásban gitározó (nem kéne neki) énekesnek, Manuel Munoznak jutott tehát három hónaljszagúan művészkedő culáger. Szorgos iparosmunkájuknak nagy néha ugyan megvan az eredménye, de ki tudja - lehet, hogy az a kevés jól sikerült hangszeres rész is csak a vokalista hangszálbűvészkedése miatt tűnik jónak.
Feloldva a rébuszokat: adott egy énekes, aki gyakorlatilag bárhol, bármit el tudna énekelni, egy minaret erkélyén ugyanúgy el lehet képzelni, mint Patton tábornok fegyverhordozójaként. Aztán adott néhány zenész, akik viszont legfeljebb Paradise Lost vagy Opeth tribute-bandák szakszerű működtetésére alkalmasak. Zenei tudásukkal tehát nincs baj, de a nótaíráshoz úgy viszonyulnak, mint a Titanic ahhoz a bizonyos jéghegyhez, azon a bizonyos éjszakán. A jól bejáratott szakzsargonnal élve öblösnek mondható hörgés és a szakzsargonnal élve (de amúgy is) nehezen leírható dallamok ugyanis nem találkoznak mással, csak ásításra ingerlő riffekkel és atmoszférikusnak szánt prüntyögéssel, meg korszerűségükkel arányosan lelketlen effektekkel. Nehéz lenne megmondani, hogy milyen a végeredmény frankensteini avagy micsurini kísérletezőkedvvel megáldott olvasóink a lemez megvásárlása előtt megpróbálhatnak esetleg System of a Down és Opeth lemezek szimultán hallgatásával kalibrálni.
Így aztán a zenekar feltételezett szándékával ellentétben a lemez nem katartikus dalokkal ríkatja meg a hallgatót, hanem azzal, hogy micsoda énektémák mennek veszendőbe rajta, szinte percenként. Az összes szám tele van magas labdákkal, de ezektől a zenészektől nem várható el, hogy leüssék őket (egy-két véletlen kivételtől eltekintve, lásd például a zenekar nevével vetekedően hülye című 1, 2, 3, 4, 5, 6 ,7, 8-et). Vitathatatlan pozitívumai miatt még így sem intenék senkit a The Perpetual Motion meghallgatásától és ugyanezen okból kifolyólag rossznak sem nevezném, hanem inkább megegyeznék magammal egy érdekes-ben.
1. Out of Breath The Lost Boy 2. Unrelenting 3. I Can´t Get Rid of It 4. What Else Could We´ve Said? 5. So Be It Down 6. Everyday Life 7. 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8 8. By the Way 9. My Friends 10. Even If The Sad Fairytale 11. The Konock Out Song 12. This is No Farewell