beszámoló [fesztivál]  2005. szeptember 28. szerda   12:48

nincsen hozzászólás

  Pörköltzaftban úszó szemek, savkatonák által felásott gyomrok, speed reggae, fül-orr-gégészeti igazolással távolmaradó gengszterrapper, a francia Kispál és a Borz, rinyafunk, bőrdzsekis majomparádé, farmerdzsekis majomparádé, járási röckandröll, kevésbé pattogó Kukorica. Ergo késői kelés, korai fekvés, Depresszió. Sziget-beszámoló, második rész.
  
  Harmadik nap
  
  Töredelmesen bevalljuk: alig tudtunk választani a Szaki.hu és a Wailers között, de végül sajnos utóbbinál kötöttünk ki. Szomorú ilyet leírni például Bunny Livingstone-ról, de e koncert alapján ezek a zenészek már nem legendák, hanem fosszíliák. Aki ugyanis képes egy Exodust vagy egy Running Awayt az eredetinél gyorsabban játszani, annak nemhogy lelke, de szíve sincs. És még a Szaki.hu weboldal sem működik.
  
  Fülfájós The Game fellépésének elmaradása felett érzett fájdalmunknál csak a megüresedett műsorsáv betömködésével való elégedettségünk volt csekélyebb. A Wan2-ról a nagyszínpadra avanzsált, anyanyelvén éneklő Louise Attaque állítólag Franciaország egyik elsőszámú zenekara, és mi pont úgy is tudtuk fogadni, mint ahogyan elképzeléseink szerint a franciák fogadnák valamelyik elsőszámú, magyarul éneklő hazai bandát.
  
  Minthogy magunk az y nélküli, james brown-i értelemben vett funkyt komázzuk, már a Brand New Heavies második száma alatt menekülőre fogtuk (aznap háromból harmadszor). Ők ugyanis kötik az ebet a karóhoz és ragaszkodnak az ipszilonhoz, abból meg több aligha sül ki, mint ilyen szétfolyós dalok. Azokra pedig sajnos nem lehet úgy bólogatni, hogy lefejelje az ember a térdét, úgyhogy inkább át is mentünk Embersre. És tessék, röpke harminc percnyi szombathelyi svédfém meghozta a kívánt hatást: a koncert végére a homlokunk és a térdkalácsunk is vérzett. Aki keres, az talál. (András és Tompi)
  
  Ezt a napot is a jazz színpadnál kezdtem, ahol a Bosambo melegítette fel a hangulatot. Igaz, egy kicsit megtévesztett a csapat névválasztása (mintha a citromra azt mondanánk, hogy szőlő), de egy próbát bőven megért a produkció.
  
  Ahogy a The 69 Eyesé is. Funkcióját végül is betöltötte a buli, más kérdés, hogy ez kimerül az első sorokat képző Gótika Mónikák bugyijának benedvesítésében. Ennyi és kész. Küldték sorban a mély, alhasi tájakat célzó dallamaikat, akkordmeneteik sem nagyon lépték túl a klasszikus hármas számot, ütemnek meg ott volt a jó öreg 4/4. Volt nagy melankolikus danolászás, aztán a koncert végeztével mosolygósra fordultak a szomorúra pingált tinilány-pofikák. (Utazó)
  
  Voltunk Turbonegro-koncerten is. A buli rockandroll-faktora akkora volt, hogy egyikünk terpeszben unatkozta végig az igen hosszúnak tűnő perceket, másikunk pedig egyenesen terpeszben aludt el a Wan2-sátor mellett (nem baj, úgyis látta a Juliette and the Lickset). A következő hónapokban igen könnyű lesz felismerni minket: mi vagyunk az a két alak, aki nem visel Turbonegro-pólót. (A. és T.)
  
  A Blind Myself koncertje sehogy sem szólt, de ez semennyire nem is számított, mert van egy határ, ami fölött az ilyesmire már csak azt mondja az ember: bagatell. Ez a határ ott húzódik, ahol egy zenekar olyan önkívületi állapotba esik a színpadon, mint egy kisebb csapatnyi dervis. A Blind Myselfnek időről időre sikerül átlépni ezt a választóvonalat, és most is ez történt. Nyakban pörgő gitárok, tengelyük körül forgó zenészek, Circle of Pain, Heavent, Ravens, Small Characters nagyjából pont erre, és pont ilyen tálalásban volt szükség egy ilyen félresikerült nap után. A végén a Spirit of Deadre pedig külön is.

  Negyedik nap
  
  Lois Viktor, aki egykoron egy színpadon játszott a legendás Einstürzende Neubauten legénységével is, nem váltott műfajt, hanem tovább kísérletezett, és fémhulladékokból legyártotta egyedi tervezésű hangszereit, melyekkel ismét bámulatos muzsikát generál. Szombaton lehetőségem is nyílt megtekinteni Yin Peettel közös műsorát, a Container Mant, melyet nagy élelmesen a Volt és a Bahia közé hogy is mondjam csak ékeltek be a szervezők. Így hát jobbról és balról zenének nevezett zajokkal bombázva hallgathattuk meg ezt a zajnak nevezett zenei előadást. A Bahiától valami ócska és bugyuta koncert, a Volttól pedig rádióbarát slágerek hada áztatta el a Container Man produkcióját, de még az efféle negatív körülmények ellenére is sikerült kiélveznünk a hatfős nemzetközi performansz szépségeit. (U.)
  
  Álmomban addig gondolkoztam rajta, hogy a skandiroki-mezőnyből (a Hives mellett) miért épp a Mando Diao került a nagyszínpadra, míg végül arra ébredtem, hogy le fogok maradni a csapat által osztott napi rockandroll-adagról. Talán nem is baj, mert elvonási tüneteim amúgy sem voltak, viszont már kezdtem kiütéses lenni. Így tehát Tankcsapdával kezdtem a szombatot. A banda még harmincakárhanyadszorra is szórakoztató tudott lenni, pláne úgy, hogy gyakorlatilag kényelmesen ülve is mindent láttam a buliból, mert a placcot ellepő publikum átlagmagassága valahova 152 centiméter környékére volt belőve. Valószínűleg nem teljesen független ettől, hogy a Mennyország Touristot és az Azt mondom, állj!-t lényegesen vaskosabb kórus énekelte Lukáccsal, mint mondjuk a Johnny a mocsokbant, de a lényeg csak az, hogy szokás szerint minden korszak megidéztetett a műsorban. Mi több, volt jövőbenézés is: elhangzott egy új dal, első hallásra kimondottan a legjobbmérges időket idézte, ami azért egyáltalán nem fájt nagyon.
  
  Szemben azzal, ami ezután következett. Mert hát a Korn-koncert gyatra volt, ez nem is kérdés. Viszont az egészet azért mégse kéne a banda nyakába varrni. Na persze nem a numetal-keresztapák két szép szeme miatt, és még csak nem is azért, mert annyira osztozunk a gyermekkori fájdalmaikban, hanem egyszerűen azért, mert az ő összes húzásuknál jobban hazavágta a bulit a hangtompítóra kötött ETA hajszárítót idéző hangzás. Ha nem ilyen ócska megszólalás mellett kellett volna végighallgatni a nyitó Here to Staytől a Blindig minden nótát (azaz kábé a műsor felét), akkor talán az se fáj annyira, hogy eposzi hosszúságú levonulások tarkították a műsort. Meg akkor talán elhiszem a bennfenteseknek, hogy cigizni, grupizni, verekedni, csocsózni, virágot locsolni mentek le a zenészek, és nem teszem azt azért, mert saját magukból sem hallottak semmit. Csak azért jutott eszembe ez a verzió is, mert egy éve, kétszáz kilométerrel arrébb még rutinból hengereltek, a szartak a magyar közönségre-duma meg eléggé üti azt, hogy micsoda kis multikulti, intertransznacionális óriásfesztivál ez a Sziget. A játékidő második felére azért (milyen furcsa egybeesés, a hangzással együtt) talpra állt a buli, a Pink Floyd-medley például már azzal együtt is egész hatásosra sikeredett, hogy a közönség kilencven százaléka még az Another Brick in the Wall Pt. 2-t sem tudta hova tenni. Csak hát ugye lehetett volna ilyen az egész is, A.D.I.D.A.S-ostól, Freak on a Leash-estől. De nem volt. A kérdés az, hogy miért: azért, mert a banda a Balkánon érezte magát, vagy azért, mert tényleg ott voltak? (A.)
  
  Ezután a Sentenced akár nagyot is alakíthatott volna, de ahhoz (a Trooperen kívül) nótákra is szükség lett volna. Azok híján viszont úgy voltunk a koncertjükkel, mint a vonaton ülő hülyegyerek a szénakazallal: - Anya, mi az ott? Szénakazal, kisfiam. Hóóóól!?”. De végül is ezt is szoktuk meg tőlük. Ennél fogva aztán krokodilkönnyeket sem hullajtanánk amiatt, hogy utoljára jártak itt. Amúgy sem volt túlhangsúlyozva szerencsére, hogy ez most egy búcsúkoncert, szóval maradjunk annyiban, hogy önmagukhoz hűen jöttek és mentek. Csak most örökre (de legalábbis hosszabb időre). (A. és T.)
  
  Évekkel ezelőtt tanúja voltam annak, hogy a Sziget hivatalos erőszakszerve hogyan verte szét karhatalmi módszerekkel a kukadobolás tradíciójának hódoló látogatók csoportját, azóta is félve közelítek ehhez a spontán produkcióhoz. Idén, hála az égieknek nem történt incidens, hagyták a szigetelőket nyugodtan dobolni, a kukákat pedig horpadni. Így is volt ez helyén, hiszen bár hallgatni tényleg nem jó, de figyelni az együtt mozgó arcokat, na és persze csinálni, az bizony nagyszerű dolog, és ez is hozzátartozik a Sziget kakofóniájához.
  
  Amiben egyébként szinte véletlenül fedeztem fel a román Mahala Rai Bandát. Igaz, nem az első pillanattól fogva követtem a produkciójukat, de így is sok mindent megértettem a zenéjükkel kapcsolatban, például (sokadszorra) azt is, hogy miért nyúlt Emir Kusturica a rezes muzsikusokhoz. Ahogy ő találta meg az ideális muzsikát filmjeihez, úgy lelhetette meg a mulatozáshoz passzoló zenét az, aki most itt volt. (U.)

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: