lemezajánló [nagylemez] 2005. augusztus 31. szerda 17:39
nincsen hozzászólás
szerző: TompiNavrang: Pangea Trottel Records
Érdekes zene, kíváncsi embereknek. Röviden csak ezt, a Trottel Records szlogenjét tudnám válaszolni arra az esetleges kérdésre, hogy milyen zenét is játszik a Navrang együttes. Nevezhetnénk ugyan világzenének is, de akkor illik megjelölni egy földrészt, egy országot, egy kultúrkört, hogy milyen gyökerekből is táplálkozik a muzsika. Na itt lép a képbe a lemez címe, a Pangea. Ez volt az ősföld, az origó, ez volt valamikor a ma ismert kontinenseink összessége. Ebből következik, hogy ha az összes földrész egy egység volt valaha, akkor a zenéjüknek is kell, hogy legyen egy őse. Ezt kutatja a maga 21.századi, elektronikával is flörtölő módján a Navrang.
A cél érdekében pedig olyan hangszereket használnak, mint a doromb, a digeridoo, a hegedű, a zongora, tabla, konga, mindenféle elektromos ez meg az, különféle fafúvósok, és az emberi hang. Ezen eszközök segítségével kreáltak olyan dallamokat, amelyeket az esetek többségében nem tudok hova tenni. És ez a lemez pontosan ettől jó. Körülbelül úgy, mint az Anselmo Crew esetében, csak ott felismerhetők voltak az egyes részek, és az a muzsika emiatt lett szórakoztató. Jelen írás tárgyának érzésem szerint elsősorban nem a szórakoztatás, sokkal inkább az elgondolkodtatás a célja. Talán ezért is írtak néhány sort a dalokhoz csatolt képek mellé a zenekar tagjai. Most sem a képekről, sem a hozzáfűzött gondolatokról nem beszélnék, hiszen mindenki agyában nyilván egészen mást indítanak el. Ahogy a zene is. Így az ügyben sem foglalnék állást, hogy hova tegyem a nyitó The Trumponautsot. Müezin énekkel indul, vannak is benne arab melódiákat szállító vonósok, de a doromb, az elektronika és a ritmusa valami egészen más dimenzióba helyezi a szerzeményt, amelyben csak a komor monotónia a biztos pont. (A monotonitás amúgy az egész Pangeán végig vonul, szerencsére az ebből fakadó unalmat sikerült elkerülni, hiszen a háttérben mindig történik valami.) A címadó egy jóval vidámabb darab, táncra csábító beazonosíthatatlan, lüktető dallamokkal. Az Orient is zakatol tovább az egzotikumban, Nagy Ágnes hangszerként használt, gyönyörű hangja segít tájékozódni, de bizonytalan, hogy pontosan hova érkezünk meg. A Zephyr Morning zongorájában egyszerre van meg a már-már vangelis-i popularitás, a jazz, és ezek találkoznak a hegedű hangjával, amelyben van szomorúság, van őserő, és még nagyon sok minden más is. A Rabat Roots fokozatosan indul be, aztán újra elhalkul, pattogó ritmusai csak készülnek kitörni, de ez nem következik be. Ilyen a Moldova Express felépítése is, mégis egészen másfajta dal ez. A Dervish címéhez méltón szép lassú zenélgetésből válik egyre gyorsabbá, önkívületi körtánchoz ideális. A Sejembereket inkább nevezném érdekesnek, mint jónak, ütemei nagyon bárgyúnak tűnnek az eddigiekhez képest, gondolom ez csak egy poén a lemezen. Nagyon nem illik ide. A Krakatu Vibes visszhangjai viszont felkészítenek a Road To Bakthapur majd tízperces, a teljes érzelmi skálán és a glóbuszon végigrohanó hangorgiájára. Izgalmas szerkezetű darab, rengeteg hangszer megszólal benne, de a legfontosabb szerepe a zongorának van, amely a színt viszi a folyamatos, meditatív zsongásba, amely végül is lezárja az albumot. Érdekes zene ez, aki kíváncsi rá, hallgassa meg.