lemezajánló [demo] 2005. augusztus 29. hétfő 17:42
nincsen hozzászólás
szerző: TompiPrompt: Outcast Nation Demo
Még a tavalyi Summerground fesztiválon volt szerencsém a dombóvári Prompt zenekar koncertjéhez. Akkor elég lendületesen bólogattam a feldolgozások közé ékelt saját számaikra, akkor is úgy tűnt, hogy van bennük fantázia, nincs ez másképp most sem, a második demójukat hallgatva. Akkor is feltűnt néhány negatívum, nos, nincs ez másként most sem, annyi a különbség hogy ezúttal nincsenek a számok között jó kis White Zombie, Pantera, meg C.O.C. átiratok, így most jóval szelídebben bólogatok.
A fenti három bandával már nagyjából be is lőttem a srácok által játszott zene irányát, húzós, dögös, modern metalt játszanak, amihez jön még egy csomó más hatás is, ami nagyon jót tesz a muzsikájuknak. Az sem árt, hogy tudnak jó dalokat, fogós témákat írni, csak az a legnagyobb baja az egész Outcast Nationnek, hogy hiába az energia, a lendület, meg az ízes dallamok, ha nem tudják ezeket eljátszani. Azt már nem tudom, hogy ez hangszeres felkészületlenségből, vagy csak sima bizonytalanságból adódik, de mindkettőre van megoldás. Az elsőre a próba- a másodikra a koncertterem. Vagy egyik, vagy másik helységben kellett volna még érlelni ezeket a szerzeményeket, és akkor nem egydimenziós döngöléseket kapnák. Mert a hangzással nincs gond, igaz ugyan, hogy a smirgliszerű gitár mindent betakar, a dob meg egy kicsit erőtlen, de a nótákban rejlő spiritusz megmenti a helyzetet. A frappáns című Amphet-Amenbe is jutott bőven, bevezető hangjai kicsit gyanúsak ugyan, de aztán jön egy Monster Magnet találkozik a Panterával típusú riff, ami olyan hatásos, hogy még Kutasi Krisztián hamis énekéről is elvonja a figyelmet. Heisz Csaba gitárosnak köszönhető mindez, aki ügyelt az ötletes szólókra is, és kiemelném még azt is, hogy valószínűleg alaposabban elmélyedhetett Dimebag stílusának elemzésében, mint ahogy azt idehaza megszokhattuk. Értem ezalatt azt a néhány bluesos, southernes utalásféleséget a sok szaggatás közepette. Ez utóbbi dominál a Love Deniedban is, a váltott énekes pedig refrén itt is nagyon eltalált lenne, ha nem lenne benne egy fia hamis hang sem. De sajnos van ilyen hang. In medias res indul a Goodbye Sunshine egy jókora zakatolással, feszül is az erő, egészen a szólóig, ahol egy rövid, de annál kiadósabb húrnyüvésnek lehetünk fültanúi, de a darab végére azért újra befut még a gőzmozdony riff is. A címadó egy lassabb fenyegetőbb hangsorra épül, a kórus itt szeretne a legnagyobb lenni, ezért is nagyon bántók a félresikerült énektémák. A teli tüdőből préselt we are outcast felvezetéssel induló, üveghangokkal játszó betonozás viszont nagyot dob az általános energiaszinten. Középtempóban halad tovább az Outcast Nation a Break Away-el, talán ez a legkicsontozottabb, legszikárabb darab. Némiképp gyorsabban folytatódik a Nemesis, pár ötletes riffel összefutunk benne, kár hogy néhány klisésebb megoldással lettek összetapasztva, és így zárja le a huszonöt perces lemezt. Ebben a dalban is, csakúgy, mint a többi ötben, van valami, de sajnos ez a négy ember egyelőre nem tudja ezt a valamit felszínre hozni. Egyelőre.