lemezajánló [nagylemez]  2005. augusztus 22. hétfő   17:54

nincsen hozzászólás

  Bob Mould, a szépemlékű Hüsker Dü alapító gitárosa már sokszor érezte elérkezettnek az időt, hogy a saját dalaival lépjen a nagyközönség elé. Kísérletezett mindenfélével, elektronikával, és akusztikával egyaránt, játszott a Sugar nevű zenekarban, aztán később átvette az irányítást, és mindent ő préselt lemezre. Body Of Song című friss anyagában minden eddigi kísérletet és szemléletet egy egyenletbe pakolt be. Mivel ez egy olyan különleges egyenlet, ahol az ismeretlen, hogy, hogy nem kimaradt a képletből, így végeredményként nem is kaphatunk mást, mint egy hamísíthatatlan Bob Mould albumot. E tizenkét dal alapján ő már rég túl van a Hüsker Dü-höz, és Sugar-hoz való hasonlítgatásokon, az I Hate Alternative Rock jellegű kirohanásokon, a szőlő sem olyan savanyú már számára, tudja ő, hogy sok babér már nem terem neki, a pálmát sem akarja elvinni, csak nótákat ír. Méghozzá jókat. Mindehhez olyan társai akadtak, mint Brendan Canty (dobos) a Fugaziból, David Barbe (basszusgitáros) a Sugar-ből, Matt Hammon, aki 1998-ban szerepelt Bob Mould Band szólólemezén, és itt-ott besegít Amy Domingues (csellista) a Garland Of Hours-ből. Igazi poszt-punk, pre-alternatív all star, ha úgy tetszik, igazi görcsmentes, felszabadult örömzenével.
  
  A lemezt is egyben érdemes hallgatni, mert a nyitó Circles és a záró Gauze Of Friendship közti 51 perc úgy jó, ahogy van. Jó értelemben vett slágeresség jellemzi az összes dalt, a már említett Circles jár ebben különösen élen: lassú középtempóra érkezik egy abszolút közérthető billentyűzgetés, egy igen pőre riff, és Bob nagyívű dallama. A következő (Shine Your) Light Love Hope már gyorsabb, itt az ének kapott egy kis effektet is, és szembesülhetünk azzal az energiával is, amit Brendan Canty dobos visz a lemezbe. (Azt hiszem ez a Fugazi ex-ütősétől a minimum) Nem cifrázik amúgy sokat, viszont dobjai olyan természetesen szólnak, mintha egy pincében kerültek volna rögzítésre. Érdekes amúgy a gitárok, és a különböző hiper-szuper samplerek összjátéka is: az esetleges futurisztikus hangulatot alapjaiban rengeti meg a zajos, nyers és maszatos gitárhangzás.
  
  Ez a hármas, szintén tempósabb Paralyzedban is nagyon szépen megvalósul, aztán az I am Vision, I am Sound már egy jóval old schoolosabb, monotonabb darab, az izgalmat itt a többszólamú vokálok rejtik. A Fucked Underneath Days is egy korrekt eresztés, (semmi több) a lassan pulzáló Always Tomorrow csellókkal és lazán pengetett, tökös refrénjével viszont egy igazi telitalálat. A Days of Rain sajnos leviszi az adrenalin-szintjét a hallgatónak, nem is a dallal van baj, hanem a dramaturgiával, ezt valamelyik széttorzított, terpeszben riffelős nóta után kellett volna bedobni.
  
  Mondjuk a következő Best Thing után, amelyről minden lényeges információt elmondtam az előző mondatban. A High Fidelity is egy ballada, egyszerű, de okosan felépített szerzemény. Ellenben a Missing Youval, ami egy ösztönből, és könyökből pumpált darab, dudorászható szólóval, gondolom, nem nehéz kitalálni, hogy most megint jön egy kis érzelgés: így is van, akusztikus gitár vezényletével érkezik a Surveyors Of Friendship, amelynek szólója csak azért nem válik érzelgőssé, mert szerte-szanaszét lett torzítva. Ezt a sorsa a blues alapokkal bíró Gauze Of Friendship egészének is, amely nagy szomorúan zárja le az amúgy igen pozitív kicsengésű lemezt.
  
  Szóval Bob Mould köszöni szépen, jól van. Nem tudni, hogy ezek a dalok vajon hatnak-e majd másokra, ő mindenesetre alkot, és gyarapítja azok lemezgyűjteményét, akik kíváncsiak rá.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: