beszámoló [fesztivál]  2005. augusztus 8. hétfő   15:22

nincsen hozzászólás

  Egy év alatt szépen kinőtte magát a tavaly startolt Undead fesztivál: több nap, több helyszín, több külhoni fellépő és egy warm-up buli növelte a rendezvény méretét és ázsióját az idei esztendőben. Az Underground Magazin a bemelegítő koncertre és a két külföldi fellépőt felvonultató első napra zarándokolt el, ezekről szól a beszámoló.
  
  Warm-Up a Kék Yukban
  
  A warm-upként beharangozott Catamenia-koncertre kicsit korábban, a Kék Yukban került sor, a helyszín méreteihez képest viszonylag tisztességesnek mondható, amúgy viszont elég gyér nézőszám előtt ha azt nézzük, hogy az átlagmetalos 2005-ben mindenre gerjed, ami Finnországból jön, hevi és melódik, akkor fura, hogy pont erre az elsőrangú másodvonalas félkemény háztartási black metalra nem ugrált legalább pár száz ember.
  
  Sebaj, aki ott volt, az legalább időben meg is érkezett, úgyhogy már a Bornholm is kellő méretű publikumnak vezethette elő kellemesen epizáló black metalját. Örömmel vettem tudomásul, hogy a banda végre egységesítette a kiállását, ami a legutóbb az Enslaved előtt mutatott imidzskavalkádhoz képest különösen nagy előrelépésként értékelendő, és ezzel együtt végre már tényleg semmi nem állt a műélvezet útjába. A Carmina Burana-részlet átdolgozása ugyan szerintem mondjuk mellőzhető volna, mert már elég elcsépelt, de az olyan remekbeszabott nóták, mint például az Acheron, kellőképpen feledtették ezt is: bő lére eresztett, de tartalmilag is ezzel arányosan combos műsort kaptunk, csak így tovább.
  
  A képlet az átszerelést követően sem alakult át olyan nagyon: még egy igen kiadós, de csöppet sem unalmas koncert következett, csak a műfaji együttható változott klasszik göteborgi metalra arra és semmi másra, dacára annak, hogy a kóros metalcore-ozás közepette már a Vale of Tearsre is megpróbálták ráerőltetni ezt az amúgy is egyre üresedő skatulyát. Mint a friss lemez hallgatása közben, úgy most is bőszülten próbáltam bármi core-t is találni a muzsikában, de most sem jártam eredménnyel: ez itt a lehető leghagyományosabb dallamos death metal a terpeszben riffelős-hajlóbálós fajtából, úgy, ahogy azt kell. Hozzáadva az egészhez azt, hogy egy jóformán veteránnak számító bandától kaptuk mindezt, már a hitelességhez sem férhet kétség, úgyhogy aki az innovációs szempontokat nem tartja feltétlenül fontosnak, az kifogástalanul szórakozhatott és így is tettünk mindannyian.
  
  Az est legjobb koncertjét azért az előző kettő nagyszerűsége, meg az utána következő külföldisége dacára is az Ater Tenebrae adta, de ezt már valahogy előre sejtettem is, a banda ugyanis a maga nemében úgy zseniális, ahogy van, csuklyástul, arcfestésestül, primitíven, zajosan, ridegen, gonoszan. Ortodox black metal koncert ennél aligha lehet jobb: a minőségi dalok ugye eleve adottak voltak, a produkcióból sugárzó nyers, fölényes erő pedig olyan elképesztő méreteket öltött, hogy csak lestem. Ritka dolog, hogy az effajta zene (relatíve) hosszú ideig lekösse az embert és ébren tartsa a figyelmet, de nekik ez sem okozott gondot, az elsőtől az utolsó percig a színpad elé kényszerítettek, ahogy pedig a végén kegyetlenül sípoló-visító gerjedés közepette távoztak, még a visszatérést követelő taps is előrobbant a közönségből, méghozzá teljesen jogosan. Legnagyobb meglepetésemre és annál nagyobb megelégedésemre vissza is álltak a színpadra, és bár a gitár rendetlenkedett, meg is koronázták a koncertjüket egy velős ráadással ehhez már tényleg nincs mit hozzáfűzni.

  A román Vokodlok távolmaradása miatt negyedikként máris a Catamenia következett, a finnek pedig jöttek, nyomták, mentek, köszöntük szépen, ennél többet bizony mondom, nehéz lenne kijelenteni róluk. Eredetiség egy csepp sem szorult a zenéjükbe, azt a jó pár lemezüket viszont kimondottan tisztességesen összeeszkábálták, és szerencsére lelkesedtek is rendesen, úgyhogy olyan koncertet adtak, amit bárhol, bármikor szívesen végighallgat az ember de az emlékezetébe nem sok minden ég majd bele azon kívül, hogy ez bizony kellemes volt, és még az albumra vett Satyricon-feldolgozást is elnyomták (Fuel for Hatred), nahát, milyen érdekes, hogy épp egy ilyen újkeletű dalt választottak. Sebaj, ha úgy vesszük, ez sem kevés (abban is biztos vagyok, hogy nem emiatt voltunk olyan kevesen), a különösen emlékezetes eseményekről meg gondoskodtak mások: akadt a bandának például önjelölt konferansziéja, aki a zenészek levonulása után megkaparintva az egyik mikrofont vastapsra bíztatta a közönséget, és egy pályát tévesztett óvónő is képbe került, aki egyenesen fergetegeset alakított. (Gondolom, hogy) férjura kíséretében, takarosan vasalt, aktuális dátumokkal ellátott Catamenia-turnépólójában sündörögve komplett barikádot épített olajoshordókból és egy szemeteskukából a terem kellős közepére, aztán felállította rá az állványos kézikameráját, és offisál koncertfilm forgatásába kezdett vele. Amikor pedig kiszúrta, hogy valaki elöl egy hasonló készülékkel bútleggel, akkor kérem szépen otthagyta a magaslesét, felpenderett a színpadra, és belemondta a mikrofonba, hogy nó illegál videó, különben azonnal lezavarja a bandát és vége a koncertnek. Hűazannya. Vigyázzál már kisöcsém azzal a masinával, Nagy Nővér éberen figyel téged, és ő nem ismeri azt a nótát, hogy In the uuuuuunderground integrity lies within, úgyhogy simán le is kapcsol, nehogy már a te kalózkodásod miatt adjanak el egymillióval kevesebbet a következő Catamenia-DVD-ből Hát ettől a jelenettől azért rendesen kimelegedtünk, amúgy viszont hála a fellépőknek kellőképpen be is melegedtünk, szóval minden szempontból jól jártunk ezzel a warm-up bulival.
  
  Első nap az A38-on
  
  Az pedig külön is jól járt, aki a bemelegedést tartalékolni tudta a következő két hétben, mert a fesztivál első napjára a két headliner közül a Dissection hozta magával otthonról az időjárást: tökös kis őszi hideget kaptunk a nyakunkba, metsző széllel és állandóan eleredni készülő esővel, ami júniusban még egy black/death búcsújárás kapcsán sem feltétlenül tartozik a vágyott dolgok közé. Az A38 gyomrában persze az egészből semmit nem lehetett érezni, csak hát oda be is kellett jutni, a kapunyitás pedig csúszott egy félórát, úgyhogy volt alkalom átfagyni rendesen. A várakozásba némi melegséget azért csempészett az a jelenet, amikor megjelent két angolul beszélgető úriember, egyikük öltönyben, másikuk ingben-pulóverben, és böngészni kezdték a hajó programját. A kiírt zenekarneveket meglátva megállapították, hogy Ez valami heavy metal lehet, aztán végre ránéztek a gyülekező fekete seregre is, és egy Ahaaaa kíséretében kuncogva távoztak a helyszínről. Hát ez nem jött be.
  
  Lassacskán aztán kitárult a hajóra vezető üvegajtó, így a várakozást bent folytathattuk. Végül aztán jelentős késéssel vette kezdetét a műsor, azonban ezúttal rendhagyó módon sikerült úrrá lenni a csúszáson: mire a külföldi fellépők a színpadra léptek, nagyjából utolértük a kiírt menetrendet. Hogy ez annak volt-e köszönhető, hogy a hazai csapatok húztak a műsorukon, azt nem tudom, az mindenesetre tény, hogy minden magyar banda hat-hét számos (ráadásul legalább egy új nótát is tartalmazó) szettet nyomott, aminek eredményeként csupa velős, tömör koncertet hallhattunk, és végig klasszul gördült a műsor, egy pillanatra sem jutott eszébe az embernek, hogy tarthatnánk már előrébb is.
  
  Az estét a Sin of Kain nyitotta, baleset miatt módosult felállásban, a Vortexből kölcsönzött Juhász Dáviddal a dobok mögött, és ha nem is tökéletesen, de mindenképpen élvezhetően sikerült megoldaniuk az együttműködést a cserejátékossal. Elég fülsiketítő, tömény hangzást kapott a koncertjük, viszont a szokott tételeken (Deathrow, Paradox of Fear, Tongueless, Slaves of Curiocity) kívül két új dalt is elővezettek, és már csak ezek miatt is volt értelme színpadra lépniük. Első hallásra ugyanis komplexebbnek, kicsit kevésbé egyértelműen kategorizálhatónak tűntek ezek a nóták, mint a banda korábbi munkái, ugyanakkor az eddig is erősségüknek számító emlékezetes témák sem hiányoztak belőlük, és elődjeikhez hasonlóan jól komponáltnak is tetszettek, vagyis nagy reményekre jogosítottak fel a következő anyaggal kapcsolatban. Remélem, tényleg nem kell majd csalódni.

  A soron következő Ahriman természetesen a friss Ködkín ösvény album bemutatására koncentrált a műsorában, így elővezették például a Wisdom in Me, Power in Thee-t, a Blue Flame-et, a Witchvale-t és a Crowcloudot is az anyagról, ami egyáltalán nem is volt baj, mert a korábbiakhoz képest nem nagyon adták alább ezzel a koronggal. Ugyanígy nem romlott az élő teljesítményük sem, a kedélyük meg mintha egyenesen javult is volna a szokotthoz képest, bár ezt lehet, hogy csak én képzeltem hozzá az egészhez mindenesetre a vehemenciájukból akkor sem vesztettek sokat, ha jól észleltem a dolgot, és ez a lényeg, Mindent egybevetve hangulatos koncertet adtak ám ezúttal valahogy nem hagytak olyan mély nyomot bennem.
  
  A Tesstimony márciusban a Metal Mania fesztiválon elég rendesen összecsomagolt, alig győztem versenyt bólogatni a mellettem álló Peter Dolvinggal (The Haunted) a bulijukra, úgyhogy nagyon vártam ezt a fellépésüket. Csalódnom pedig annak ellenére sem kellett, hogy az ott látott-hallott esztelen vehemenciánál azért most egy kicsit visszafogottabban teljesítettek: az új tagokkal egyértelműen erősödött a csapat korábban sem lebecsülendő ütőképessége, a játékuk feszesebb lett, a színpadi akció révén pedig tényleg death and roll-á vált a móka, hajak, hangszerek, kezek szelték folyamatosan a levegőt, öles löketekben áradt az energia a színpad felől. Pár kötelező darabon (Cyber Messiah, Scars of My Christ, stb.) kívül ők is előhozakodtak egy új tétellel, szóval a friss lendületből üdvözlendő módon elegendő látszik jutni a próbaterembe is, ami talán feljogosíthat egy újabb hanghordozóra vonatkozó reményekre. Úgy legyen hát!
  
  Az új nóták prezentálásában a (tessék ezt érteni az egy évre, meg a koncert előtti egy órás átszerelésre is:) jó hosszú hallgatásból visszatérő Christian Epidemic ment a legmesszebb aznap este, egy-két régi darab mellett szinte kizárólag a teljesen ismeretlen Könnyek könyve anyagra koncentráltak. A dalok minősége meg a banda színpadi rutinja persze így is bőven élvezhetővé tette a koncertet, de azért ez még nem volt az az igazi epidemices buli, ahhoz túl nagy volt a csend a nézőtéren a dalok között. Viszont le merem fogadni, hogy pár hónapnyi ismerkedés az új lemezzel, meg néhány koncert, és ezek a nóták is ugyanolyan pompás fogadtatásban részeltetnek majd, mint a régiek valahol, valamikor majd ellenőrzöm is, hogy igazam volt-e, aztán nyilatkozom.
  
  A Rotting Christ koncertjétől vajmi keveset vártam, elevenen élt még ugyanis bennem annak az E-klubos bulijuknak az emléke, amelynek során társaságunk egyetlen szórakozása az volt, hogy a csupatükör teremben bármerre pillantva őket láttuk a csinos latex cuccaikban, és egymást bökdöstük, hogy te, a kisteremben/a folyosón/a ruhatárban Rotting Christ van, nem nézzük meg?. Azt hiszem ez mindent elárul arról, hogy mennyire jól éreztük magukat, és különösképp felértékeli, hogy most azt mondom: jók voltak a görögök. Pedig az elején hosszú ideig úgy tűnt, hogy nagyon hiányoznak azok a bizonyos tükrök az A38-ról: a nyitány ugyan még a debütáló EP-t nyitó Ach-Golgotha volt, utána viszont egyből az (előző néhánynál) erős(ebb), de közel sem klasszikus friss anyagról jött a Thy Wings Thy Horns, Thy Sin meg az Athanati Este, fokozásként pedig a Genesisről az In Domine Sathana. És akkor tessék, mikor már minden remény veszni látszott, hirtelen elővették az abszolút kultikus King of a Stellar Wart, majd némi rémisztgetés (Sanctus Diavolos címadó) után egy komplett kis Thy Mighty Contract-blokkot zúdítottak ránk (The Sign of Evil Existence, Transform All Suffering into Plague, Coronation of the Serpent), és még a Non Serviamot is elnyomták. Egyfelől elég ciki, ha egy banda ennyire csak a múltjából tud megélni, másfelől viszont már az is komoly fegyvertény, ha legalább pár olyan albuma van egy csapatnak, amikre érdemes emlékezni, úgyhogy jöhettek bár a karrierjük mélypontját idéző dalok (After Dark I Feel, Thou Art Blind) és ugrálhatott tovább a maga furcsa de az is lehet, hogy röhejes módján Sakis, én meg voltam véve. Ha nem is magasművészeti, hanem csak úgy simán szórakoztatóipari értelemben is, de bizony egészen jó koncertet adtak, a végén már a záró Under the Name of a Legionre is egészen elégedetten bólogattam.

  Tagadhatatlan, hogy a remekül felvezetett visszatérést követően simán volt még egy Európa-turnényi kraft a Dissectionben, hétévnyi hallgatás után aligha húzhatta valaki is a száját, hogy fél éven belül kétszer látja ugyanazokkal a nem mellesleg hatalmas nótákkal Jon Nödtveidtet és csapatát. Ezért is volt meglepő, hogy az A38-on alig harmad-fél ház várta a svédeket novemberben a fulladásig telt Kultiplexben látszólag még pólót is többen vettek, mint ahányan itt megjelentek. Sőt, lehet, hogy nem is csak látszólag.
  
  Mindez persze mit sem csorbított az At the Fathomless Depths intró után ezúttal a Frozennel nyitó csapat élő teljesítményén: az még mindig elsöprő, és most még az is kiderült, hogy bőgős nélkül is az. Mint ismeretes, a basszusgitáros Brice Leqlerqc alig pár nappal a buli előtt távozott a bandából (méghozzá bizonyára nagy szeretetben és egyetértésben, hosszú hetekkel előre bejelentve a dolgot, ugyanis amikor Nödtveidt közölte a tényeket, Set Teitan a nyaka előtt húzogatott mutatóujjával illusztrálta a mondókát), így aztán samplerről mentek a négyhúros futamai (két számot pedig le is húztak a setlistről). Na bumm, aminek szólni kellett, az szólt is, kínos csúszkálásról pedig szó sem volt sőt, továbbmegyek, még akkor is élményszámba ment, amit hallottunk, amikor a másodikként befutó Nights Bloodban Nödtveidt gitárja is elszállt. Elég volt egy intés, Set Teitan máris átvette a vezérszólamot, és hibátlanul vitte is, amíg csak kellett, s láss csodát, a dolog működött: ahogy azt valaki megjegyezte, ami igazán jól meg van írva, azt igazán nehéz elrontani.
  
  Leqlerqc kimaradása vizuálisan sem nagyon éreztette a hatását, hisz ilyen értelemben már novemberben sem tett a hajánál többet a show-ba, az meg annyira azért nem hiányzott: már akkor is mindenki a frontembert figyelte, amikor még képben volt. Nyilván nem árulok el vele nagy titkot, ha azt mondom, hogy a Dissection Jon Nödtveidtnél kezdődik és végződik, mellette még az amúgy igencsak szuggesztív Teitan is csak szárnysegéd lehet, és a koncert most is ennek jegyében zajlott, vagyis az énekes-gitáros bebarangolta a színpadot, a hangszere folyton a magasban volt, a tekintete parázslott, az aurája vibrált, mindenkit a markában tartott és a tenyeréből etetett. Persze a szemére lehet vetni, hogy ez így egyáltalán nem black, de úgy tűnik, vagyunk egy páran, akiknek bőven elég az is, hogy száz százalékig metal.
  
  Amint az egy kétlemezes banda esetében sejthető is volt, a programban sok változás nem történt a múltkorihoz képest, de aki nem szakérteni ment, hanem rajongani, az valószínűleg még akkor sem várt volna mást, ha jogosan tehette volna elvégre abból a valamivel több mint tucatnyi rendelkezésre álló klasszikusból úgyis csak hibátlan dramaturgiájú koncertet lehet kerekíteni. Úgy is lőn: a már tárgyalt nyitány (Frozen és Nights Blood) után a Heavens Damnation még tovább is fokozta a feszültséget, aztán jött a Maha Kali, amiről a közízlés szolgálatában vagy rosszat vagy semmit, tehát semmit, mert én titokban még azt is szeretem (a fenébe, most elrontottam) végül az első lendület a Soulreaperben tetézett. Középtájt a No Dreams in Breed in Breathless Sleep bejátszásával pihent meg a műsor, majd az örök közönségkedvenc Where Dead Angels Lie-jal szép fokozatosan újra fölénk tornyosult az az utánozhatatlanul fenyegető és fenséges dissectioni atmoszféra, amiben aztán a Retribution Storm of the Lights Bane, az In the Cold Winds of Nowhere és a Thorns of Crimson Death hármasa mártott meg csak igazán a jelzőhalmozást pedig ezúttal csakazértis megspórolom, aki nem tudja, mit tudnak ezek a dalok, az megérdemli. Első körben most a Somberlainnel búcsúztak, amit követően a ráadásban a magyar pálya előnyeit kihasználva persze jött Csihar Attila az Elizabeth Bathoryval, és bizony kár is lett volna, ha nem jön: ez a nóta az övé, a hangja maga a téboly, a megjelenésével pedig még a karizmakirály Nödtveidtet is háttérbe képes szorítani. Egyszóval így kellett ezt csinálni a végére még egy Unhallowed, és már megint szóhoz sem tudtunk jutni, hogy mennyire nagyon rendben van ez a banda. Másnak persze sokkal inkább rendben volt, amíg nem is volt, és csak Somberlain, meg Storm of the Lights Bane, meg Live Legacy, meg minden, ami azelőtt történt, ami azután történt, és semmi Maha Kali, meg semmi más, ami azután történt, ami azelőtt történt, de hát mi már csak ilyen naivak vagyunk. És megint csak várjuk a következő hazai Dissection-koncertet, mert még mohók is vagyunk. Na tessék. Nem baj, nekünk nagyon jó.
  
  A fesztiváltól a Sear Bliss koncertjével búcsúztunk, heveny hajnali agónia közepette vonva le azt a nem túl meglepő tanulságot, hogy a Dissection után senkinek sincs könnyű dolga. Az Ancient, a Two Worlds Collide, az Arx Idolatriae vagy mondjuk a Birth of Eternity azért persze megtette a maga hatását így is, hisz korántsem kispályás nóták ezek hangulatfestés szempontjából, és jó volt látni azt is, hogy Csejtei Csaba ledobta a corpsepaintet, amivel végre teljesen egységessé vált a banda egyébként igen markáns kiállása de egyáltalán nem ez volt azok a konstelláció, ami a legideálisabb egy Sear Bliss koncerthez. Az utolsó hangokra sokadmagunkkal már bizony mi is a cókmókunkat szedtük, deklarálva, hogy a vizsgaidőszak közepén nem bírjuk a kiképzést viszont ha jövőre megint lesz egy ilyen kaliberű Undead fesztivál, akkor boldogan bevállaljuk újra, mert remekül éreztük magát.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: