beszámoló [koncert] 2005. augusztus 5. péntek 16:19
nincsen hozzászólás
szerző: TompiRatos De Porao, Human Error, Step On It 2005. július 18., Budapest, Music Factory
Még belegondolni is félelmetes, hogy mennyit kell egy zenekarnak turnéznia ahhoz, hogy november után júliusban is elmerészkedjen Budapestig. Különösen figyelemre méltó, hogy jelen esetben egy olyan csapat teszi mindezt, amely normális körülmények között a világ másik felén, Brazíliában tevékenykedik. Nagyon valószínű, hogy ők maguk ezen nem rökönyödnek meg annyira; jönnek, darálnak egyet, és már haladnak is tovább. A Ratos De Porao, (merthogy róluk van szó) tehát teszi a dolgát, ahogy az elvárható. A rajongóik is jönnek szép számban, ők is teszik, amit kell, talán túlzásba is viszik, de erről majd pár sorral lejjebb. Érdekes viszont, hogy a Music Factory, amely jóval kisebb, mint a Süss Fel Nap, nem telt meg erre a koncertre sem. Lehet, hogy ez a hely kevésbé frekventáltabb? Lehet, hogy itt nem sikk pózolni? Mindkét kérdés költői.
Mindezek ellenére azért szép számú közönség fogadta a Step On It zenekart, Magyarország ez idáig egyetlen all school hardcore zenekarát. Műsorukra a zakatolás a volt a jellemző, akár lassan vánszorgott a zenéjük, mint a tehervonat, akár robogott, mint az expressz, egy volt a cél: haladni, egyenesen előre, bele a közönség arcába. Ehhez egy igen zajos, masszaszerű hangzás párosult, amelyet nem lehetett homogénnek nevezni, ugyanis hol ez, hol az nem szólt rendesen. Azonban hangerővel és az intenzitással egyik hangszer esetében sem volt gond, így csak elérték a céljukat, és beleszárították a fülzsírt a hallójáratainkba. A frontember, Shakalin is kitett magáért, hol térdelve, hol rohangálva, hol derékbangelve visította szövegeit, függően attól, hogy old school sikálás, new school döngetés, vagy sludge-os vontatás szólt a háttérből. Ez az elegy egy egységes egészet alkotott, sok meghökkentő kiállás, és az AerosmithTake Me To The Other Side-jának megidézése tarkította. Only The All School!
A Step On It aprítása után jött a Human Error darálása, hasonló felfogásban, hasonló vehemenciával előadva, hasonló hangzással. Ami az utóbbit illeti, a Human Error még rá is dobott az előző produkció kakofóniájára, lévén, hogy Dr. Slayer még egy külön torzítóval is ellátta bőgőjét, ami bizony néha túl is röfögte, dörmögte az összes többi hangszert. Ez a zenekar sem arról híres, hogy apró finomságokat és virgákat rejtene el a zenéjében, viszont nemcsak a negyven foktól, hanem muzsikájukba bújtatott lendülettől és energiától is vibrált a levegő. Ezért a lehengerlő produkcióért rendesen megdolgozott a visszatért gitáros, Csiga is, és a visszatért kisegítő dobos, a Taktikából ismerős Pándi Balázs is. Ő egy mindössze hat darabos felszerelésen ütötte az olyan d-beat opuszokat, mint a Torture Culture, a Globalizált Dekadencia, vagy az Amerikai Álom. Igazi crust-punk örömünnep volt ez, egy viszonylag aktív közönséggel, megspékelve még egy Extreme Noise Terror feldolgozással.
Aztán előjöttek a csatornából a patkányok, felmásztak a színpadra, és megismételték a tavalyi koncertjüket egy némileg maszatosabb megszólalással. A hangulattal itt sem volt gond, annak ellenére, hogy a gitárt jóformán csak akkor lehetett hallani, ha valami szólószerű tekerést eresztett el az egy szál bermuda gatyában parádézó Jao. Egybefűzve, hármasával, négyesével jöttek a rövid, pár perces nóták, amelyek alatt természetesen a hordó méretű Gordot kellett figyelni. Valami lehetetlen hanggal áldotta meg a természet, ugyan gyakran panaszkodott arra, hogy már nem nagyon bírja, és néha bizony látszott, hogy gyomorból is rásegít erre a fröcsögő gurgulázásra, még így is az egyik legszélsőségesebb orgánum az övé. Mimikájával gyerekeket lehetne ijesztgetni, mozgása pedig olyan kecses volt, mint amikor táncra perdül egy konténer. Tette mindezt annak ellenére, hogy olyan térvédőket hordott, amilyet eddig, csak a kiöregedés szélén álló, levezető veterán kézilabda beállósokon volt szerencsém látni. Hiába, ilyen testsúllyal ez az intenzív turnézás nem túl kímélő. A zene sem volt az, kaotikus hangzás ide, elhalkuló gitárok oda, ez a pofonegyszerű crust/punk/metal/hc ötvözet főhajtásra, (vagy legalábbis bólogatásra) késztette az összes terembe szorult embert. Köszönhető volt ez annak, hogy Joao brummogása mellett biztos pont volt még Boka dobolása, amelyből elsősorban a lábdob hallatszott ki, de az egy kisebbfajta gyomrozással ért fel. Mindez pavlovi reflexként váltotta ki a megjelent rajongókból a klasszikus pogó mozdulatokat, amelyek okoztak is némi galibát, amint pár sorral feljebb már jeleztem. Történt ugyanis, hogy egy, a kelleténél jóval hevesebbre sikerült mozdulat szájba találta a gitárost, aki aztán hangszerét hátrahagyva próbálta megoldani a konfliktust, arckifejezéséből ítélve nem megbeszélni próbálta a dolgot. A frontember azonban lecsillapította kollegáját, és az utolsó számot még szikrázó szemmel elreszelték, majd nagy csapkodva levonultak a színpadról. A kis közjáték ellenére is sikerült egy hangulatosabb bulit produkálniuk, mint a novemberi, pedig ütött az is, mint a buszkerék. Meg lehet, hogy itt jobban is érezték magukat, már csak azért is, mert ezúttal a brazíliai klímához jobban hasonlító, rettenetes hőség fogadta őket