szerző: UtazóDream Theater 2005. június 14., Petőfi Csarnok
A Dream Theater ugyan alig három éve lépett fel nálunk utoljára az akkor aktuális Six Degrees of Inner Turbulence albummal, de azóta már két lemezük is napvilágot látott. A Train of Thought turnéi a bevettől eltérően sajnos elkerülték hazánkat, a friss Octavariumot viszont a megjelenéssel szinte egy időben bemutatták Budapesten is, még éppen időben elejét véve a hazai rajongótáboruk körében kialakuló krónikus DT-koncert-hiánynak.
A koncert iránti érdeklődést már előre jelezte, hogy a délutáni MCD-s dedikáláson a sor egészen a Nyugati téri forgóóráig ért s mivel néhány aláírással egyáltalán nem érték be az egyszeri Dream Theater-hívő halandók, ezért az útjukat a koncerthelyszín felé vették, hogy elsőként tudják elfoglalni a legjobb helyeket a kordonnál. Zsúfolásig is telt a PeCsa szabadtere, s rögtön hozzá kell tenni: nem is hiába, hisz aki eljött, az egy hibátlan vonalvezetésű, százszázalékos produkciót láthatott most már mondhatjuk, hogy szokás szerint két felvonásban és majd 180 percen keresztül. Elgondolni is hosszú ezt az időt, egy helyben végigállni, vagy a betonon végigülni pedig még komolyabb megpróbáltatás, de a Dream Theater még így sem tudott egysíkúvá válni, sőt, pont hogy csak ilyen monstre keretek között tudott igazán kibontakozni, hisz így kellőképpen bemutathatta, de mégsem erőltette túl az új albumot, egyúttal pedig a szó szerint zenei bravúr-számba menő klasszikusait is kellő mennyiségben citálhatta. Ennyi pedig bőven elég volt ahhoz, hogy ez az öt kiváló képességű muzsikus kiradírozza az átlagos szócskát a szótáramból: ami itt láttunk-hallottunk, az az elmúlt évek egyik csúcsteljesítménye volt a progresszív muzsikák berkein belül.
Petrucciék nyitásként egyből az új albumot indító The Root of All Evillel adták meg az alaphangot, majd a következő lépésben már vissza is kanyarodtak 1989-es első lemezük (When Dream And Day Unite) egyik legkedeltebb dalához, az A Fortune In Lieshoz, majd jött az Under a Glass Moon. Eztán jó érzékkel illesztették be a műsorba az új anyagról a roppant kifinomul Never Enough-ot és az igen kellemes lírai húrokat pendítő Endless Sacrifice-t a Train Of Thoughtról. Igazi mérnöki mű volt ez a koncert, ahogy azt a bandától megszokhattuk, s ennek szellemében a lírai hangulatfolyam is szépen úszott át egy pompázatos Jordan Ruddess-szólóból a Through My Words és a Fatal Tragedy kettősével a Panic Attack féktelenül vad és zseniális zenei megoldásaiba majd a Pull Me Underrel, mint biztos befutó slágerrel le is zárták a koncert első részét.
Az elkövetkező más zenekaroknál nem éppen megszokott, a Dream Theaternél viszont egyre inkább bevetté váló 15-20 perces szünet (újfent) nagyon jót tett a bulinak, hisz nem csak a zenészek fújhattak egy nagyot, hanem a publikumnak is volt ideje feldolgozni a látottakat és hallottakat, na meg persze nem utolsó sorban könnyíteni magán. S bár már az első felvonásban is teljes valójában tárult elénk a Dream Theater kollektív nagyszerűsége és a zenészek egyénisége, a napfényben valahogy mégsem volt teljes a színpadkép: az igazi varázslat a második részben jött elő, ahol a sötét és a fények teljessé tették a produkciót. A folytatás felütését az As I Am adta meg, majd a The Mirror a maga idejében valószínűleg a Meshuggah zenészeire is nagy hatással lévő szaggatását és az átlagos metal alapok lehető legfrappánsabb kihasználását példázó Lie-t hallhattuk. E két hatalmas klasszikust követően a jócskán vitatott Falling Into Infinityn szereplő Just Let Me Breathe-el kecsegtettek, nem is kis sikerrel, de nekem mégis inkább a következő két dal jött be, vagyis a Sacrificed Sons az Octavarium-ról, és a Petrucci szólójából kibontakozó The Spirit Carries on a Scenes From a Memoryról, melyekből az az igazi letisztultság és meditatív mélység tárult elénk, amit hozzájuk hasonlóan senki nem képes dalba foglalni. A két nyugalomszigetet magunk mögött hagyva már a koncert vége felé is jártunk, s az In the Name of God egyszerűségükben emelkedett témáival roppant hatásosan is intett búcsút nekünk a banda. A hajthatatlan közönség persze ennyivel nem érhette be, s a kitartása meg is hozta a maga szép kerek és érett gyümölcsét a zseniális Metropolis Pt.1 formájában eztán már a legelvetemültebbek is csak elégedetten csettintgetve indulhattak a kapuk felé.
Az egybegyűltek elképesztően nagy számára és a koncert kifogástalan mivoltára való tekintettel talán nem túlzás kijelenteni, hogy egyfajta érték- és minőségmérőnek kell tekinteni a Dream Theater mostani fellépését ez a banda magabiztos gránittömb a progresszív zenei életben, és tetszik vagy sem, én minden tömjénezést, balzsamozást félretéve is a legnagyobb zenei géniuszok közé sorolom őket. Élvezet volt látni, ahogy méltóságteljesen, a kifejezéssel teli játékra összpontosítva tálalták elénk dalaikat, kizárva a showból a fölösleges pózolás hegyeket, a műsor szerkesztettsége pedig bármelyik albumukéhoz hasonlatosan a lehető legalaposabb és legkerekebb volt, 360 fokos fordulatot téve tért vissza a kiinduló ponthoz a különbség pusztán annyi volt, hogy ezt nem lehetett sajnos újraindítani. Itt most nem csak egy egyszerű albumbemutató koncertet láthattunk: ez egy újabb testamentum volt a Dream Theater életművében.