beszámoló [koncert]  2005. július 17. vasárnap   16:12

nincsen hozzászólás

  A Maestro ismét eljött hozzátok, térdre, halandók!” szerintem senki sem csodálkozna rajta, ha e szavak hagynák el a gitármágus Yngwie Malmsteen száját. Ettől a svéd fenegyerektől sok minden kitelik, csak az nem, hogy szerényen, a háttérben megbújva zenéljen, vagy a véleményét ne a lehető legkonkrétabban adja elő. De ugyanakkor merje csak valaki a szemébe mondani, hogy nincs igaza! Ma június 20-án újra ízelítőt kaphattunk az Yngwie Malmsteen one man show”-ból, több szempontból is (mind zeneileg, mind emberileg) Sajnos az Attack!! turnéról annak idején lemaradtam, így csak hallomásból tudok arról, hogy botrányosan sokat kellett várakozni a koncertkezdésre, a Mester hóbortjai miatt. Idén szerencsére nem volt semmi fennakadás, elviselhető mértékű várakozás után meg is jelent a színpadon aktuális bandája élén Yngwie, és a Mágus el is kezdte a varázslást!
  
  A szabadtéri színpadon a Jamiroquai szórakoztatta a népet, így Malmsteen a csarnokba szorult. Utólag azt mondom, hogy a létszámot tekintve (sokan voltak, de azért bőven nem volt teltház) megfelelő volt itt is. Előzenekar nem volt, de szerintem nem is volt rá szükség. Cserébe mindössze annyit vártam, hogy Yngwie azért majd egy meglehetős hosszúságú előadással kápráztat el minket. Természetesen nem csak én, hanem a mindenki erre számított, hiszen aki kifizette az olcsónak éppen nem mondható jegyet, az ennyit minimum elvárhat. De amint megjelent a színpadon a svéd zseni a bandája élén, már mindenki, hogy igen kellemes este lesz ez a mai. Lemezbemutató ide vagy oda, Yngwie-ék a régi nagy klasszikus Rising Force-al indítottak. Mégpedig akkora nagy elánnal, hogy rögvest mindenki igyekezett méginkább a színpad közelébe férkőzni, hogy minél jobban megfigyelhetők legyenek a Maestro mutatványai. Mert természetesen ő volt az, akire minden szem szegeződött, a hírhedt diktátor, aki mellett mindenki más a színpadon csak egy szükséges tartozék, semmi egyéb. És Yngwie persze nem lenne Yngwie, ha a tőle megszokott külsőségekkel ne foglalkozna: fél tonna fux, kigombolt ing, legalább annyi haj igazgatás, mint virgázás, stb. (ezzel a pajesszal és a szemmel látható fogyókúrával valahogy olyan ismerősnek tűnt, hát bizony eltartott a koncert feléig, amíg beugrott, hogy a System Of A Down gitáros Daron Malakian-t juttatja így eszembe. A jó öreg Daron biztosan örülne neki, ha így tudna gitározni, mint Yngwie Malmsteen). De ezek a koncert élvezhetőségét természetesen nem befolyásolják, hadd pöffeszkedjen csak a svéd ha úgy tetszik neki, de amíg olyat produkál a deszkákon, amire senki más nem képes, addig ne érje szó a ház elejét!

  Zenében ugyanis Yngwie nem ismer tréfát! Sem a saját produkcióját, sem a társak játékát illetően. Mindenkinek és minden körülménynek tökéletesnek kell lennie! Épp ezért volt a koncert első felében hihetetlenül idegbajos a svéd jóember, ugyanis a technikával sehogy sem tudott megbarátkoznia. Ez a látványos hisztéria némi betekintést engedett Yngwie Malmsteen és a kiszolgáló személyzet (vagyis tulajdonképpen mindenki, aki nem ő) közötti viszonyba. Először némi mutogatással és morcos gesztikulálással adta tudomásul, hogy valami nagyon nem tetszik neki a hangzásban (szerintem az lehetett a baja, hogy ő nem hallotta vissza a saját maga játékát, mert ahogy én hallottam, kifelé elég jól szólt a cucc, egy-két apró tökéletlenségtől eltekintve. Vagy lehet hogy csak én álltam pont jó helyen, de mindenestre meglátásom szerint nem volt vészes a helyzet). Később viszont egyre inkább felhúzta magát a Maestro, ordítozott, átkokat szórt, dühödten váltogatta a gitárjait, és néhányszor alaposan leüvöltötte szegény öreg technikus haját. A cérna a Far Beyond The Sun alatt szakadt el (kb. a koncert közepén), amikoris az őrjöngő Malmsteen hozzácsapta gitárját a földhöz és kiviharzott a színpadról. Én kinéztem volna belőle, hogy akár vissza sem jön többet, otthagyja a francba a zenekarát, a közönséget, mindent. Szerencsére nem így történt, pár perc alatt kidühöngte magát, és visszatért a deszkákra (ezalatt a csapat rendületlenül játszotta tovább a számot, még így foghíjasan” is, le a kalappal előttük meg a türelmükért is). Aztán eme látványos hattyú halálának” eljátszása után Yngwie végre megemberelte magát (vagy csak az állásáért reszkető technikus művelt csodát), és a buli hátralevő részében már főleg csak a zenélésre koncentrált. De mindegy, én jót röhögtem ezen a közjátékon.
  
  A repertoár főleg a régi nagy alkotásokra épült, ez várható is volt. Az új Unleash The Fury lemez túl friss még ahhoz, hogy ez adja a koncert gerincét, másrészt pedig azért az új dalok még mindig csak megközelíteni tudják a klasszikusok sikereit. A Rising Force-t és a Far Beyond The Sun-t már említettem, volt még a Never Die, Demon Driver, Dont Let It End, Adagio, mind a régi korszakok szüleményei. Az új korongról csak a Cherokee Warrior-ra emlékszem, de ez annyiból különleges volt, hogy eme nótát maga Yngwie énekelte jellegzetesen karcos, whisky-től átitatott hangján. De persze az ő esetében nem a hangjára kell elsősorban odafigyelnünk, hanem a kezére. Fantasztikus, ahogy bűvölni tudja a hangszerét. Elképesztően gyors tekerések, szólók, gitár pörgetések-forgatások, ahogy csak Yngwie Malmsteen tudja e Földön. Most is megmutatta, hogy miért is ő a legjobb, és innentől már tök mindegy az erőszakosság, a diktátor hajlam. Szájtátva bámult mindenki. Nekem az tetszett különösen, hogy átélte a szólókat, látszott a száján, ahogy belülről jönnek neki a dallamok. Szerintem aki gitározik, annak mind ilyen szinten kell átélni a zenét, ez jelzi, hogy mennyire szívből jön. Jó volt megfigyelni, ahogy szólózás közben Yngwie az állkapcsát mozgatva csikorgatja a fogát a gitárjára, ahogy folyamatos, koncertről koncertre megújuló harcot vívnak egymással, kíméletlenül tudtára adva a hangszernek, hogy akkor is én vagyok a főnök, te átkozott husáng!” (mondjuk lehet hogy ez a nagy acsarkodás most kicsit a hangzásnak is szólt, de akkor is jól jellemzi Yngwie fanatizmusát). A Mester előadott még egy kis akusztikus blokkot is, a tőle megszokott észveszejtő stílusban (akik látták már a G3: Live In Denver koncertvideót, azok tudhatják miről beszélek). Az is érdekes volt, hogy Yngwie minden egyes futam, szóló, virga után ösztönösen kidobta a pengetőjét a közönségnek. Ha összeszámolnánk, a végére már olyan brutális méretű pengető-halom gyűlhetett össze, hogy abból vígan lehetne nyitni egy Yngwie Malmsteen Signature pengető boltot. Mit boltot, megastore-t!
  
  
  Megilleti a dicséret Malmsteen zenekarát is, mert végig magas színvonalon tudták prezentálni azt, amit ez a zene, és maga Yngwie elvárt tőlük. Talán ezt is tükrözi az a tény, hogy a felállás már több év óta változatlan, ami valljuk be elég ritkaság Yngwie Malmsteen környezetében. A jelek szerint Doogie White énekessel jól kijön a svéd zseni, a jó öreg Doogie ma viszont úgy látszik nem melegített be rendesen, mert a koncert elején sokszor közel sem tudta kiénekelni azt, amit szeretett volna. Aztán 3-4 szám után bejáratta a torkát, és onnantól már rendben volt az ő teljesítménye is. Nagyon energikusan adta elő magát Doogie, aki olykor a villámhárító szerepére is kényszerült, amikor Yngwie agyvizét kellett kissé lehűteni. Szegény a buli későbbi szakaszában zavartan botorkált fel-alá a színpadon, mert Yngwie ekkor már csak a saját játékával volt elfoglalva, magasról tett a tracklist-re, a többiekre, meg úgy általánosságban minden egyéb tényezőre. Figyelemreméltó volt még Patrik Johannsson dobos játéka. Élvezettel püfölte a bőröket, és ha tehette, igyekezett a közönséget is bíztatni. Sőt még akkor is, ha nem tehette volna Ugyanis előfordult párszor, hogy amíg Yngwie belefeledkezett a saját szólófutamaiba, és az ütősnek épp nem volt feladata (ha jól emlékszem, ez az akusztikus résznél volt), Patrik felállt, és mutogatott, grimaszolt, pózolt a közönségnek. Gyanítom, ha Yngwie észrevette volna, hogy valaki a háta mögött partizánkodva elvonja a figyelmet az Ő fergeteges szólójától, igencsak megmosná a mihaszna dobos fejét. A billentyűs Joakim Svalberg-ről és a basszeros Mick Cervino-ról (azt a búrát, apám!! Szerintem ez a séró még a 60-as években is gáz volt!) nem sok mindent lehet elmondani, játszották amit kellett, semmi más. Yngwie egy kis szólólehetőséget is biztosított a szintisnek és a dobosnak, de elég semmitmondóak voltak, véleményem szerint kár volt időt pazarolni rá. Mert akinek itt szólóznia KELL, az csak egyedül Yngwie Malmsteen lehet, és ez így is van rendjén!
  
  Több magyar banda gitárosát észrevetettem a tömegben, nekik biztosan igazi személyes tragédia volt ez az előadás, ezek után zokogva vethetik tűzre Gibson-jaikat. Na de a viccet félretéve, persze nem kell mindenkinek Malmsteen-szintű tudással és technikával rendelkeznie, csupán arról van szó, hogy amikor errefelé vetődik a svéd zseni és aktuális zenekara, akkor az mind a szakmának”, mind a kevésbé szakmának” egy vitán felüli ezt látni kell”-típusú koncert.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: