szerző: AndrásSTOMP 2005. május 3., Kongresszusi Központ
Másodszor töltötte meg egy hétre a Kongresszusi Központot zajjal, ütemekkel, zenével és persze rengeteg emberrel a STOMP társulata: rendhagyó figuráktól rendhagyó előadást kapott a cseppet sem rendhagyó, sőt, inkább veszélyesen átlagos közönség. Az udvarló elhozta a kedvesét, a fiatal házaspár a szülőket, az idősebb a gyerekeket, az igazgató a topmenedzsereket, a titkárnő a szomszéd irodát vezető barátnőjét tényleg olyan volt, mint a mesében (vagy még inkább péntek délután egy gigantikus méretű külvárosi hipermarketben).
Jó kérdés, hogy melyik az a produkció, ami ilyen méretű átlagember-tömeget képes megmozgatni, de még jobb, hogy mi ez a produkció, ha már tudjuk, hogy a STOMP az. Mert hát ugye amit ez a brancs csinál, az alapján sok mindennek nevezhető a mutatvány: zenének, akrobatikának, extrémsportnak, táncnak, kabarénak, színészetnek. Mindegyiknek egy kicsit, de egyiknek sem egészen. Hisz a csapat csörgött, zörgött, dobogott, muzsikált na de hogy? Partvissal, összecsukható fémszékkel, nyakba akasztott mosogatókkal, újsággal, nylonzacskóval, gyufásdobozzal, öngyújtóval, WC-pumpával, olajoshordóval, csövekkel, víztartályokkal, kosárlabdákkal (huhh). Közben táncoltak, precíz koreográfia szerint mozogtak, falmászóként többméteres magasságban csüngve csépelték a háttérre rögzített bödönöket és közlekedési táblákat, aztán a kezükbe akadó tárgyak többségével még zsonglőrködtek is. És persze mindvégig ökörködtek, amire még külön emberük is van: a szerencsétlen flótás, a girnyó, a vásott kölyök, aki körülbelül olyan, mint a Rammsteinban a billentyűs, vagyis mindig rosszat tesz, mindig rosszul jár. Neki nem jutott a lábbal dobogáshoz felszórt homokból (de persze a zsebében akadt egy kis saját tartalék), ő indult el rossz irányba, amikor le kell vonulni a színről (és így neki kellett megküzdenie az olajoshordókon közlekedő gigászokkal), az ő magánszámába zavart bele egy-egy keresztülszaladó kolléga egy fűrészlappal vagy egy collstockkal és naná, hogy őt szerette mindenki a legjobban. Mert persze nem ő volt az egyetlen karakter, elvégre, mint már elhangzott, színészet is ez a Stomp: akadt a társulatban tarajos nagyfőnök, lazasrác és szigorú tekintetű smasszer is, alkalmasint pedig kollektíven bújtak bele ilyen-olyan figurák bőrébe takarítótól a hülyegyerekig.
Aztán a fent említetteken túl némiképpen alighanem még pszichológia is ez a STOMP, és ezalatt nem a menetrendszerűen elejtett fallikus és egyéb altesti poénok freudi áthallásaira gondolok, hanem inkább az egész produkció tömegpszichózis-jellegére: három perc után az egész Kongresszusi Központ életritmusa átállt arra az ütemre, amit a társulat diktált. Vigyorogva tapsolt és csettintgetett velük az egész terem földszint első sortól karzat hátsóig, hatévestől a hetvenévesig, főállású tanulótól a vállalkozóig, és vigyorogva vette be mindenki a szívatásokat is, sőt, egy-egy ilyen váltotta ki talán a legnagyobb ovációt.
Igazi show-t kaptunk tehát, és alighanem itt a megfejtés a STOMP-ék mibenlétére is: egyszerűen showmanek ők ebbe a kifejezésbe belefér az összes nyakatekert és magasztos titulus is, amiket szokás rájuk akasztani, ugyanakkor jelzi azt is, hogy gyorsfogyasztásra szánt árucikket kínálnak, amit nem emészteni kell, csak élvezni. Kicsit olyan a STOMP az előadóművészetben, mint Stephen King az irodalomban: gyarapodni nem nagyon lehet tőle, de baj nem származik belőle, ha látta-halotta, ismeri az ember. Beérni nem szabad vele, de nem ciki, ha másfél órára szájtátva maradunk tőle, nézünk mint a moziban, tapsolunk, fütyülünk, csettintgetünk, vigyorgunk. Csak úgy átlagemberesen.