lemezajánló [nagylemez] 2005. június 24. péntek 14:49
nincsen hozzászólás
szerző: TompiOrigin: Echoes of Decimation Relapse Records
Nem biztos, hogy a legjobbkor jelent meg az Origin legújabb lemeze, hiszen mostanában került a boltokba az új Nile mű is. Mivel Kákosy László legjobb floridai tanítványai jóval nagyobb népszerűségnek örvendenek, mint, a kansasi hulladaralálók, valószínüsíthető, hogy Karl Sandersék albumát fogják választani a deatherek. Kár lenne, ha pont emiatt sikkadna el az Echoes of Decimation, ugyanis ez a korong is képes rá, hogy átnedvesítse a stílus rajongóinak terepszínű nadrágját.
Hogy nem kutyaütő csapatról van szó, azt jelzi az a tény is, hogy az Origin egyik alapító tagja az a Jeremy Turner, aki jelenleg a definitív death metal bandában, a Cannibal Corpseban tevékenykedik. Szemtanúk szerint pedig játéka miatt is méltó Jack Owen helyére, nemcsak kopasz feje, és körszakálla miatt. Clint Appelhanz személyében megtalálták méltó utódját, elég csak meghallgatni a Reciproal első riffjét. Sőt itt mindjárt fény derül James Lee énekes, Mike Flores basszer, és James King dobos teljesítményére is, - letaglozó.
Magától értetődő, hogy aki ebben a műfajban dobolni akar, annak nem mindennapi teljesítményt kell nyújtani, de James King kalapálása még így is meglepő. Annyira döbbenetesen pontos és gyors, hogy többször gondoltam arra, itt bizony segítségül hívták a kis japán munkást. A dob hangzásról ezt nem tudom megítélni, teljesen természetesen szól, akárcsak a gitárok, amelyek tisztán, és nagyon töményen dörrenek meg. A bőgő viszont majdnem eltűnt a keverőpult süllyesztőjében, így csak támogatja a riffeket. Félelmetes tempót diktálnak mindannyian, egy pillanatnyi lassulás sincs a lemezen, így ehhez a huszonhat percnyi brutalitás befogadásához kötélidegek kellenek. Ennek ellenére nem nevezném egysíkúnak az Echoes of Decimationt, a két hathúrost élmény hallgatni, csak úgy dobálóznak a riffekkel. James Lee énekes teljesítménye is viszonylag változatos, már amennyire ezt death metal íratlan szabályai engedik. Hörgése nem egyértelműen az a hat láb mélyen dörmögő, Barnes-féle érthetelen röfögés, kétségkívül ott van a torkában a Benediction/Bolt Thrower fémjelezte brit iskola is. Rádásul mindemellé még magasabb, szinte black metalos károgásokat is párosít.
A black metal hatások (ha nagyon is közvetetten) de jelen vannak a riffekben is, a sok tekerés, és sok blastbeat közepette néha fel-fel tűnik egy-egy blackes tempó, vagy harmónia. Erre akkor derül fény, ha a hallgató túltette magát az Endless Cure megpróbáltatásain, és kalandvágytól fűtve úgy dönt, belefülel a Burnerbe is. A dal végig jó nyolc-kilenc riffen át vezet az út, itt találkozni egy szolidabb, Slayerig visszakapcsoló tempóval. A négyes Designed To Expire monumentálisan indul, majd itt is számos villantás, és váltás után szaladunk bele abba, ami egyfajta védjegye az Originnak. Az egyes dalok kezdését tekintve tudom hihetetlenül hangzik, de szerzemények a végükre mintha felgyorsulnának. Lehet, hogy ezt egyfajta kegyelemdöfésnek szánják? A death metal albumok zöme fabatkát sem ér morbid humor nélkül, gondolom ezt elkerülendő rögzítette a kvintett a Cloning The Stillborn című szösszenetet. Címe mindent elmond róla, én ehhez már nem is fűznék semmit. Ezt követi a lemez csúcspontja, a Staring From The Abyss, ez a darab tartalmaz némi hangulatot, de Morbid Angel szintű fekete misét ne várjon senki, az Origin másról szól. Így a hetes Amoeba-t inkább nevezném definitív Origin számnak, mint elődjét. Talán ez a lemez legelvetemültebben megfogalmazott, kacskaringózva száguldó nótája. A Debased Humanityben pedig megjegyezhető(!) riffek bukkanak fel, James King pedig itt is kiereszt egy pár száz bpm-es sorozatot. Komolyan mondom, szerintem gyakorláskor kalasnyikovot használ metronómnak. A végére marad a címadó, stílusosan összefoglalva az Echoes Of Decimation, a 2005-ös év egyik legbrutálisabb death metal lemezét, amely elsősorban azoknak szól, akik szerint a nevezett műfaj értelme és lényege nem más, mint pusztítás és a rombolás.
14:49
