beszámoló [koncert]  2005. június 16. csütörtök   11:11

nincsen hozzászólás

  Hajlottnak éppenséggel nem nevezhető koromnak köszönhetően én csak most láttam először a Leukémiát. Így sajnos csak különböző sztorikból hallottam, hogy milyen volt anno a Kémia Sotárral, Csébbel, vagy Füleki Sanyival. A színpadmászós, menetrendszerűen extázisba torkolló koncerteken sem voltam, se a Total Carban, se a Fekete Lyukban. Az ilyen nosztalgiázásokkal én mindig úgy voltam és vagyok, hogy az idő mindent megszépít, hiszen fiatalkori élményeire mindig lágyabb szívvel gondol az ember, ráadásul lemezt sem tudott adni senki Na, ezt hallgasd meg, öcsi! felkiáltással. Száz szónak is egy a vége: hittem is, meg nem is a Leukémia legendájában. Akkor szembesültem csak a csapat zsenialitásával, mikor találkoztam a Wiener Sangerrel, (erre a formációra később még kitérek) majd amikor hozzájutottam a kémia albumaihoz. Mivel a hiszem, ha hallom premisszája már teljesült, így a címek mellett található évszámokban kezdtem el kételkedni. Hogy Magyarországon egy zenekar meg tudott csinálni 1991-ben egy Kívült, 1992-ben egy Fejhajlító-gépet, és 1995-ben egy Üzeneteket. Figyelem, gigantikus közhely következik: a Leukémia megelőzte saját korát. Hallhattuk már több fórumon is a feloszlás okát, kétségkívül ez is közéjük tartozik. Hogy eljött-e az ő idejük nem tudom, de a Kultit szétfeszítő tömeg méretét figyelve világos lett, az évek során elég sokan megemésztették Oltyán Laciék kémiázását.
  
  Amíg ők hallgattak, egy bizonyos Wiener Sanger nevű banda tisztelgett előttük, és persze a kortárs AMD előtt. Ennek a bécsi dalárdának a romjain alakult az est első fellépője, a Slice And Dice. Ők már kizárólag saját dalokat játszanak fejetlen gitárjaikon, de azért érezni, hogy merről fúj a szél. A főzenekar töredezett, komplex ütemei a mérvadók, viszont mindez olyan lendülettel, agresszióval, és dinamizmussal párosul, ami kizárólag az egyenes vonalú hc-punk muzsikák sajátja. Mindezt a Kevés sorait megjárt Csiszi frontemberi tevékenysége teszi teljessé, aki szikrázó szemmel, acsarkodva szántja fel a színpadot. Egyáltalán nem konferált, ezt a funkciót a Ravasz, az agy és két füstölgő puskacső párbeszédei látták el. Sokat mond hozzáállásukról az a tény is, hogy ezekkel a mini-introkkal együtt összesen tizennyolc percet játszottak. Jöttek, dühöngtek és döngöltek egyet, és már pakoltak is. De hát nem ez a hardcore lényege!?
  
  A méltán népszerűtlen Hippikiller fellépése elmaradt, így helyükre a Polly Is Dead ugrott be. Tulajdonképpen reinkarnálták a Zeke előtti bulijukat, vagyis megint elárasztottak minket jófajta zsíros, mocskos stoner riffekkel. A hangzásuk most ugyan kicsit zajosabb volt a szokottnál, de azért bőven élvezhető volt, másfelől a húzás megint ott volt a dalokban, és ezzel jó pár embert maguk mellé is állítottak. Mindenkit nem sikerült megnyerniük, mert volt pár nosztalgiázó yuppie, (akikről én természetesen minden további nélkül elhiszem, hogy hű, de nagyon-nagy punkok voltak annak idején) akik már nagyon várták a Leukémiát. Őket szemmel láthatóan hidegen hagyta a Fu Manchu féle Evil Eye, a Polly-sláger, a Kincs, és az utolsónak játszott új dal, a My Private Journey, amelyet már az új énekes, Felföldi Péter adott elő. Nagyon érett már ez a találkozás, úgy érzem ő igazságot tud majd szolgáltatni az együttes dallamainak, és valószínűleg vele előrelép majd a PiD. Úgy legyen.

  Majd jött, aminek jönnie kellett: újjáalakult a Leukémia. Mindehhez akkora tömeg asszisztált, amilyenről a Kamion című számban hallhattunk, az elsőként előkapott Hidakat még pozicionálással is töltöttem. Az mindenesetre feltűnt, hogy a hangzással nem lesz gond, és realizálódott az is, hogy nagyrészt instrumentális formában kapjuk meg a dalokat. Persze egy átlagos kémia nótában annyi téma van, hogy azokat is elég feldolgozni, és még így is nagyon kell koncentrálni, hogy a nagy tekergődzés közepette minden hangot elkapjon az ember. Ennek fényében el lehet képzelni, hogy összpontosíthattak maguk a zenészek, hiszen a sok éves kihagyás egyáltalán nem hallatszott. A Guppi és Dávid alkotta ritmusszekció feszesen, nagy komoly fejjel, és persze nagy átéléssel alapozott, ami nem csoda: ezeknek a riffeknek aládolgozni nem éppen játék és mese. Oltyán Laci, az énekes/gitáros tűnt a legfelszabadultabbnak, vigyorogva, grimaszolva játszott, vizuálisan is megjelenítve a Leukémia zenéjének groteszk hangulatát. Nagy kár, hogy mindehhez a szövegeket ritkán hallhattuk, akkor is csak bárdolatlan kiabálás formájában, amely ugyan nem vette el az egyes számok erejét, progresszivitását, de azért néha furcsa volt egy jazzes tekerés közepette egy ilyen csordavokál. De panasznak helye nincs, mivel olyan dalokról van szó, mint a Labirintus, Az Űrbe, a Vágd szét!, a Vakság, a Kamion, a Máglya, vagy a kétszer is eljátszott, közönség-kedvenc Olvadás.
  
  Vegyes érzelmeket váltottak ki a közönségből ezek a szerzemények az biztos, voltak pogózók, volt aki ugrált, vagy egyszerűen csak elmélyedve figyelt. Mindhárom reakció teljesen természetes, hisz volt itt minden, mint a búcsúban: sodrás Slayer módra, borultság, úgy ahogy Voivodék szeretik, meshuggás szaggatás, Neurosis-szerű világvége hangulat, Primus licenc dalformák, és mindezek alatt ott van még a blues és a rock n roll, ami a ZZ Top-tól és az AC/DC-től eredeztethető. És ehhez adódik még a rendszerváltás környéki bizonytalan és frusztrált hangulat, amelyet csak a Leukémia tud ma így megszólaltatni, és koncert ürügyén ekkora örvényt gerjeszteni.
  
  Azóta már kiderült, hogy a Leukémia története folytatódik, szinte minden nyári fesztiválon találkozni lehet majd velük. Lehet, hogy lemezük is lesz, ki tudja, még az is elképzelhető, hogy többen megértik majd, mint az 1991-es Kívült, az 1992-es Fejhajlító-gépet, vagy az 1995-ös Üzeneteket

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: