interjú [külföldi hangok]  2005. június 8. szerda   13:13

nincsen hozzászólás

  Még március végén süllyesztette el a Kultiplexet a New Orleans rémeiből formálódott nehézsúlyú négyes-fogat, a Crowbar. A koncert után a csapat főnökét és lelkét, az énekes/gitáros Kirk Windsteint faggattuk zenekaráról, az új lemezről, de természetesen olyan örök témákat is feszegettünk, mint a Down, Wino, és a Black Sabbath.
  
  Talán kezdjük a beszélgetést az új albummal. Nekem úgy tűnik, hogy a Lifesblood For The Downtrodden összefoglalja a Crowbar munkásságát. Megtalálhatók rajta azok a fajta dallamok, amelyek a legutóbbi lemezeket jellemzik, és újra vannak gyorsabb riffek, amelyek a korai albumokon voltak dominánsak. Egyetértesz ezzel?
  Igen, elég változatos anyag lett, noha nem terveztük, hogy ilyen vagy olyan legyen. Tulajdonképpen amit összedobtunk a próbatermünkben, az hallható a korongon is. Ez azért sikerült így, mert a dalokat majdnem abban a pillanatban rögzítettük, amikor megírtuk. Ezért is van mindenből egy kicsi, súlyos, tömény riffek, gyors témák, illetve tisztább dallamok. Nagyjából egy nap alatt írtam meg egy számot, és ezért olyan lett a dal, amilyen napom éppen volt. A szövegekkel is ez a helyzet, általában ott helyben írom meg őket. Amint támad egy ötletem, leírom és már énekelem is.
  
  Mennyire játszott szerepet a gyors témáknál az új projected, a Valume Mob, ami egy elég punkos muzsika?
  Mindenféle zenét hallgatok, és mivel most a Crowbar van a figyelmem középpontjában, így minden zenei ötletemet és hatásomat a Crowbar dalaiba tettem. Szerintem ezért is sikerült ilyen jóra az új lemez, mert van benne mindenféle, ahogy már mondtam.
  
  És mintha a szövegek is egy egészen kicsit pozitívabbak lennének, mint mondjuk a Time Heals Nothing, Broken Glass fémjelezte időszakbanLehetséges. Minden szövegem háttere teljesen valós, az adott időszak érzelmeit tükrözi, és mivel az általad említett időszakban eléggé mélyen voltam, így akkor azok a depresszív szövegek születtek, akkor azok voltak valósak. De ha jobban megnézed még a legsötétebb, legelborultabb számainkat, még azokban is találsz valami pozitív gondolatot. Én legalábbis mindegyikben találok. A cím, a Lifesblood For The Downtrodden is azt jelenti, hogy ez a zene elsősorban ajándék a rajongóknak, különösen azoknak, akik odajönnek hozzám és elmondják, hogy az egyes dalok mennyit segítettek feldolgozni a személyes problémáikat. Ez nyilván azért van, mert a nóták ugyanilyen problémák, sérelmek hatására íródtak. Én is így hallgatok zenét, az érzelem a legfontosabb számomra. Ott van az egyik kedvenc gitárosom, Robin Thrower. A játékában nincs semmi villantás, nem is játszik gyorsan, de annak ellenére, hogy ötször-hatszor láttam már ezt a körülbelül hatvanéves fószert, nem tudom felfogni, hogy hogy képes valaki így játszani, komolyan mondom, szinte szeretkezik a hangszerével. Vagy vegyük például a Black Sabbath Solitude című dalát! Csendes, lágy, egy riff sincs benne, mégis a legsúlyosabb legmélyebb szám az egész világon! Pontosan azért, mert a súly, a mélység az egy érzés, és nemcsak brutális riffekkel lehet kifejezni.
  
  A Crowbarnak is vannak ilyen elszálltabb dalai: az Odd Fellows Rest, vagy a To Touch The Hand Of God, vagy a Lifesblood példáulA Lifesblood más tészta, az száz százalékig Rex műve. Már Miamiban voltunk, kevertük a lemezt, és ott volt ez az eredetileg instrumentális nóta. Rettenetesen részeg voltam, be is voltam tépve, és elkezdett mocorogni a fejemben a szövege. Ekkor mondtam Warrennek (Warren Riker, producer Tompi) adjál papírt, ceruzát és öt percet. De ilyen spontán körülmények között született annak idején a To Touch The Hand Of God is. Az is ugyanilyen átkötő, vagy outro lett volna.
  
  Arra nem gondoltál, hogy ezeket a dalokat élőben is előadd?
  Nem, szerintem lehetetlen lenne. Ezek igazi stúdiódalok, a Lifesblood esetében például előfordul, hogy négyféle harmóniát éneklek egyszerre.

  Hogy lehet az, hogy mindig máshol veszitek fel a számaitokat, mégis van egy jellegzetes, azonnal felismerhető hangzásotok, ami csak a Crowbarra jellemző?
  Ez elsősorban annak köszönhető, hogy ugyanazokból a hangokból írjuk meg a nótáikat. Komolyra fordítva a szót, tény, hogy a Crowbarnak van egy karakteres hangzása, amit szerintem a nyújtások alakítottak ki. Ezektől lesz minden dalunk olyan energikus, vibráló és élő. És az sem elhanyagolható, hogy eddig mindig szerencsénk volt a stúdiókkal.
  
  Egy Crowbar koncertalbumon nem gondolkoztatok el esetleg?
  Talán majd egyszer. Nem sok értelmét látom a koncertlemezeknek, leszámítva persze a kedvenc bandámat a Motörheadet. Pontosan azért, mert amit az ő lemezeiken hallani, az teljesen élő. Nincs semmi utólagos polírozás, ott csak az szól, ami a színpadról is lejött. Utálom például, ha egy koncertlemezen hallod a jó koszos riffet, és arra rátesznek a stúdióban egy hangról hangra eljátszott szólót, teljesen elrontja a hangulatát az egésznek. Úgyhogy amíg nem lesznek adottak a körülmények egy olyan bulihoz, hogy hibátlanul rögzíteni tudjunk mindent, addig biztos nem lesz koncertlemezünk.
  
  Hogyhogy nem szerepel a lemezen SammySatan? (polgári nevén Sammy Pierre-Duet, sokáig Ő volt a Crowbar másodgitárosa - Tompi)
  Nos, két és fél évig a Downnal voltam elfoglalva, felvettük a második lemezünket, és elég sokat turnéztunk. Ekkor mondtam is Sammynek és a többieknek is, hogy foglalják el ők is magukat valami projecttel, mert engem jó darabig leköt majd a Down. Olyannyira megfogadták a tanácsomat, hogy mire nekiálltunk volna egy új albumnak, teljesen magamra maradtam.
  
  Gondolod, hogy lesz majd egyszer egy stabil Crowbar felállás?
  Remélem ez az lesz. Már több mint egy éve együtt van a csapat, ami a Crowbar tagcseréit nézve figyelemreméltó. Ismerjük is egymást régóta, a dobost, Tommy Buckleyt például már húsz éve. Steve Gibb, aki a Black Labelben játszott, az egyik legjobb barátom. Egy generáció vagyunk, és Steve-et leszámítva mindenki New Orleans-i, úgyhogy még egy kocsmába is járunk. (nevet) Azt egyébként leszögezném, hogy senkit nem rúgtam ki a Crowbarból, soha. Mind Jimmy Bower, mind Craig esetében egyszerűen így jött ki a lépés, hogy vagy a munkahely, vagy a család szólt közbe, vagy egy project, egy másik zenekar. Sexy-T (Todd Strange, a Crowbar és a Down korábbi basszusgitárosa, és egyik alapítója Tompi) is megnősült, és már nem bírta a turnézást.

  Berlinben nemrég együtt játszottatok Wino ( Scott Wino Weinrich doom legenda, korábban az Obsessed, a Saint Vitus, és a Spirit Caravan énekes/gitárosa volt) új csapatával a Hidden Handdel. A Saint Vitus fanatizmusod közismert, elég csak szemügyre venni a karodon látható gigászi SV tetoválást. Gondolom ez a közös koncert felejthetetlen számodra
  Helyesbítenék, ez Bielefeldben történt, és valóban felejthetetlen volt. Wino az egyik legnagyobb hatásom, a mai napig kiráz a hideg, ha a hangját meghallom. Egyébként nem csak a Saint Vitust szeretem, nagyon tetszik a Hidden Hand is. Ezen az ominózus koncerten például már mutatatta az új lemez (Mother Teacher Destroyer Tompi) demoit is, hát földöntúli élmény volt, az biztos.
  
  Nem terveztek esetleg egy közös projectet?
  Konkrétan erről nem beszéltünk, de semmi sincs kizárva. Büszkén mondhatom, hogy jó barátok vagyunk, kölcsönösen tiszteljük egymást, mikor még a Spirit Caravannal New Orleansban már akkor is iszogattunk együtt, de ez a project akkor nem került szóba.
  
  Korábban már szóba került a Down. Eléggé a hatása alatt lehetsz most is, a Lifesblood For The Downtrodden egyik száma, a Fall Back To Zero akár a kettes Down lemezen a Bustle In Your Hedgerow-n is szerepelhetett volna Ó, köszönöm, ezt bóknak veszem. (nevet) A Bustle In Your Hedgerow egy meglehetősen változatos anyag lett, és valami hasonlót szerettem volna készíteni a saját zenekarommal is. Kicsit bele is fáradtam abba, hogy folyamatosan súlyos és brutális nótákat írjak, ezért úgy döntöttem, hogy semmilyen korlátokat nem állítok magam elé, és ugyanúgy álltam a dalíráshoz, ahogy annak idején a többiekkel a Downban. A Bustle In Your Hedgerow tapasztalatai nélkül egészen biztos, hogy nem ilyen Crowbar anyag született volna.
  
  Van még egy pont, ahol összeköthető az új lemez a Downnal, ez pedig Rex Brown (a Pantera bőgőse) személye. Ő hogy került a képbe?
  Elég spontán módon alakult a dolog. Rákérdezett, hogy ki játszik majd a lemezen, mondtam hogy senki, és mivel akkoriban semmi dolga nem volt, mondta, hogy szívesen elvállalná a dolgot. Küldtem neki egy demót, ahol felvettünk pár riffet Craiggel (Craig Nunemacher korábbi Crowbar dobos, jelenleg a Zakk Wylde féle Black Label Society tagja - Tompi), és Rex betette otthon a hatalmas hifitornyába, elkezdte teljes hangerőn hallgatni, majd három szám után hívott is, hogy benne van a dologban, mert az Ő szavaival élve, ez a cucc piszkosul oda lett téve. (nevet)

  Lesz egyébként majd harmadik Down lemez?
  Persze, valamikor biztosan. Nézd, Phillel (Phil Anselmo, ex-Pantera, Down, Superjoint Ritual, stb. - Tompi) két év óta most, Dimebag halála kapcsán vettem fel a kapcsolatot, Pepperrel (Pepper Keenan, Down, COC gitáros - Tompi) is csak hívogatjuk egymást, most épp turnézik a Motörheaddel. Úgyhogy mostanában nem valószínű, hogy valami is történik. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem szeretnénk, sőt én személy szerint azt szeretném, hogy valahogy Winot is megtudjuk nyerni egy ilyen jammelés erejéig. De ez csak terv, pletyka, erről ő még nem is tud semmit. (nevet) Valahol ez persze egy teljesen logikus lépés volna, hiszen tulajdonképpen miatta kezdtük el ezt az egész Down dolgot.
  
  Mi újság egyébként Phil Anselmoval?
  Nagyon jól van, mind szellemileg, mind fizikailag, leállt a drogokkal is. Érthetően nagyon rosszul érintette, ami Dime-mal történt, sokan Őt okolják a történtek miatt, ami nyilvánvalóan hülyeség. Eléggé kiborította már az is, hogy nem kérhetett elnézést valakitől, akivel tizenhat évig együtt játszott, és így kellett elválniuk. Mikor felhívott azt mondta, hogy érzi, hogy valami történni fog, és minél előbb meg akarta beszélni Darellékkal a dolgot. Megbeszélni, inni egyet, összerakni egy ütős Pantera lemezt, aztán turnézni vég nélkül. Ezt akarta, és ekkor történt a tragédia. Jó ideje nem beszéltünk, és aztán nem rég hívott fel hajnali kettőkor, hogy beszélni akar velem. Teljesen tiszta volt, mondta, hogy zenélni akar, csináljunk valamit együtt.
  
  Ez lett a Body On Blood.
  Pontosan. Egy-két dal már lassan húsz éves lesz. Voltak témái, amit még a nyolcvanas évek végén, vagy a kilencvenes évek elején írt. Én gitározom, egy dalt írtam eddig, a többi Phil témája. Nagyon nyugodt, ambient muzsika, nagyon sötét, de ugyanakkor gyönyörű zene is egyben. Olyasmi, mint a Dead Can Dance, csak anélkül, az angyal, Lisa Gerrard nélkül. Phil akusztikus gitáron játszik, én elektromoson, Kevin Bond is hozott ezt-azt, tényleg olyan, mint egy Anselmo féle Dead Can Dance. A saját kiadóján keresztül akarja majd kiadni egyébként. Koncertezni nem fogunk, mert ezek is igazi stúdiódalok.
  
  És mi a helyzet a Both Legs Broken projecttel? (Szintén Nola szupergrupp, soraiban Kirkkel, és Phil Anselmoval) Erről is lehetett olvasni korábban ezt, azt
  Ó, az soha nem is létezett. (nevet) Beszéltünk róla, megvolt, hogy kikkel csináljuk majd, de próbánk sosem volt. Közös piálás az igen, de próbánk az sosem volt. Pedig hidd el a szándék megvolt bennünk

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: