szerző: AndrásBelphegor, Arkhon Infaustus, In Aeternum 2005. április 20., Kultiplex
Underground kilométerórával mérve rendesen megindult az osztrák Belphegor szekere az elmúlt esztendőben: rengeteg turnét és fesztiválfellépést bonyolítottak le, újra kiadták az első két lemezüket, és a The Goatreich Fleshcult című vadonatúj munkájuk is a boltok polcaira került (már ahol a polcra teszik az ilyen kiadványokat). A felgyorsult tempónak köszönhetően egy év sem kellett ahhoz, hogy hazánkba is visszatérjenek, s ezúttal maguk gondoskodtak társaságról is: hozták a svéd In Aeternumot meg a francia Arkhon Infaustust, sőt, még a honfitársaikból álló Asmodeust is. Aztán az utolsó pillanatban valahogy még két banda bejött a képbe, de erről a jelenlévők kilencvenöt százalékával (tehát úgy hetvenöt emberrel) együtt mi se tudtunk semmit, úgyhogy az előrehozott kezdésnek és bokros teendőinknek köszönhetően pont a svédek kezdésére sikeredett a Kultiba penderülnünk.
Az In Aeternumot annak idején már volt szerencsém látni a szépemlékű Fekete Lyukban az Immortal előtt, és amolyan vékonydongájú farmerdzsekis retróbrigádként éltek az emlékeimben. Ehhez képest most négy igen termetes északi fazon nézett szembe velem, ráadásul sehol egy farmerdzseki de hát az is tény, hogy a Golgota utcában látott felállásból már csak az énekes-gitáros Impioust tudja soraiban a csapat. Zeneileg viszont így is maradtak a régi black-death-thrash vonalon, és kitartóan művelik is azt a maguk középkategóriás módján: aki valami különlegeset keres, az rossz helyen kopogtat náluk, aki viszont valami korrekt, ráspolyos, nem éppen technikás és pontos, de annál nyersebb darálást akar hallani, az főleg koncerten jól jár velük. Miért lett volna másképp ez éppen most jöttek, daráltak, nem éppen technikásan és pontosan, de roppant nyersen, rendben volt a dolog. Ezen kívül legfeljebb pár elhangzott dal címével lehet nyilatkozni a koncertjükről, a többi már hozzáköltés volna. Pár elhangzott dal címe: A New Dawn, The Apocalypse Division, Seven Storms of Doom, Reaper in Black, No Salvation.
Ha van banda, amelyik még a Belphegorra is rá tud ígérni, akkor az biztosan az Arkhon Infaustus ez a csapat aztán végképp nem vádolható azzal, hogy íkúból nyomná a black metalt. Annál inkább izomból, vagy gyanúm szerint még inkább motorból. A dobosukat például biztosan nem véletlenül hívják Azk.6-nak: ha hiperhajtóművet javítani nem is tud, és hatmillió kommunikációs forma között sem vált perfektül, kalapálni pont úgy tud a hetyke napszemüvegében, mint egy robot. Ez már magában is elég látnivalót kínál (pláne, hogy a Kultiban fel lehet mászni oldalt a párkányra, és felülről lehet nézni a mutatványt), de ha valaki telhetetlen lenne, gyönyörködhet még a fronton álló három daliában is. Elég érdekes ugyanis az Arkhon Infaustus kiállása: Dk Deviant gitáros és Torturer bőgős (népszerű név, így hívták a Belphegor régi dobosát is) kétoldalt nyomja a hosszú hajú gonosz frontemberek tipikus pózait, míg középen rendhagyó módon az egyetlen mikrofon nélkül maradó figura, Toxik H. gitáros produkálja magát. Elég látványosan: riszálja a feje tetejéről lógó nyolc-tíz hajfonatot meg a közéjük vegyülő blankolt kábeldarabokat, nyomja a szemkiakasztást, és egy-két furcsa mozdulata is van, kimérten rácsap a gitárjára, miegymás, szóval tényleg van stílusa. Így pedig már az ilyesmire kevésbé fogékonyaknak is eladható a cizelláltsággal nem éppen vádolható, fénysebességű mennydörgéseket és néhány doomos szaggatást variáló, de mindvégig tökéletesen lelketlen és agyatlan black/death metaljuk ezúttal még én is ráharaptam a madzagra, pedig két éve Pécsett hanyatt-homlok menekültem a teremből, amikor a Vader előtt büntettek. Így utólag végiggondolva azért egyértelmű, hogy inkább akkor volt igazam.
Az Arkhon Infaustus egyébként pont annyival rosszabb banda a Belphegornál, mint amennyit rá tud ígérni. Az osztrákok ugyanis bár szövegvilággal, mondanivalóval náluk sem nagyon érdemes foglalkozni, sőt zeneileg még tudják (érzik), hol az a határ, ahol a brutalitás maximális, de a maga módján legalábbis muzikális marad a produkció. Aki már látta őket élőben, sok újdonsággal ezúttal sem szembesülhetett, leszámítva persze az új dobost, Nefastust teljesítményét tekintve azonban ő sem okozott nagy meglepetést: elődeihez hasonlóan profin, nagy sebességgel és erővel csépelte végig a műsort. Noha a Kultiplexben joggal várhattunk volna többet, a tavalyi Vörös Yuk-beli bulihoz hasonlóan a hangzás ezúttal is inkább elvett a produkcióból, semmint hogy hozzátett volna viszont egy ilyen sűrűn jelentkező problémára kár is volna sok szót fecsérelni, hagyjuk is hát a témát. A csapat teljesítményét tekintve úgysem érhette szó a ház elejét: intenzitás és profizmus tekintetében már korábban is leckéket adhattak volna jó sok bandának, a turnén töltött hónapok pedig csak tovább fokozták a fokozhatatlannak tűnő brutalitásukat és precizitásukat. A külsőre sem kicsit, de beszédhangjára és bömbölésére nézvést (hallvást) pláne egy orkhoz hasonlatos Helmuth vezényletével olyan mennydörgő-dörömbölő, sivító-visító, csikorgó-dübörgő zajhurrikánt szabadították ránk, amit még napjaink koncertdömpingjében is nyugodt szívvel minősíthetünk emlékezetesnek.
Lemezbemutató koncertről lévén szó, természetesen az új albumra helyezték a hangsúlyt, nyitásként kapásból megkaptuk a The Goatreich Fleshcult első felét, intróstul, mindenestül, annyi apró változtatással, hogy a harmadik és negyedik nóta közé beszúrták az előző albumról a The Goatchrist-ot. A koncert második felében aztán megfordították az arányokat: elővezették a Lucifer Incestus fontosabb számait (pl. Diaboli Virtus, Demonic Staccato Erection vagy épp a címadó), köztük meg a Swarm of Rats-et. A korábbi három anyagukat furcsamód egyáltalán nem erőltették, ami főleg annak fényében meglepő, hogy az első kettő nemrégiben jelent meg újra mivel azonban a Belphegor munkái mind stílusukban, mind minőségüket tekintve meglehetős állandóságot mutatnak, így sem maradt hiányérzet a bulijuk után. Ráadásként azért épp egy régi dallal, a 97-es Purity Through Fire-rel búcsúztak, és körülbelül eddigre egész érdekes össznépi dajdajozásba is fulladt a buli: a meglepően kisszámú extrémista között elvegyült az a néhány fő, aki korán érkezett dj. Hruscsov éjszakai szettjére, és együtt bólogatták végig a záró akkordokat. A kulturális sokszínűség utazó nagykövetének mondjuk még így sem titulálnám a Belphegort, több mint megbízható black/death metal bandának viszont annál inkább: ezúttal sem okoztak csalódást, elsöprő teljesítményt nyújtottak.