beszámoló [koncert] 2005. május 15. vasárnap 17:50
nincsen hozzászólás
szerző: KhisanthEinstürzende Neubauten 2005. március 31., A38
Egy nap híján éppen negyedszázados korában lépett ismét hazai színpadra a kísérleti indusztriálzene német legendája, az Einstürzende Neubauten. A banda és az esemény jelentőségének megfelelően természetesen csurig telt az A38 rajongókkal, és a csurig-ot most ne amolyan zsurnalisztikai szófordulatként tessék értelmezni, mert tényleg teltház volt, jó hét-nyolcszáz fő tapodta a fedélzetet ezen a csütörtöki napon.
A hajó gyomrában a szokott sok jóval kecsegtető félhomály fogadott, a színpadon pedig az Alien (vagy a Terminator?) -filmek valamelyikének egy kevésbé híres díszlete, amiről persze hamar kiderült, hogy zenélni is lehet rajta. Előtte a színpadra sorakozó brigád élén álló Blixa azért még rendhagyó módon lefolytatott egy kellemes csevelyt a közönséggel arról, hogy ki emlékszik az első hazai Neubauten-koncertre, és főleg a helyszínére (különösen jót mulatott rajta, amikor a fülébe jutott, hogy a fellépéshez a klubot biztosító orvosegyetemet Semmelweisről nevezték el), majd vázolta az este menetrendjét: csendesen kezdünk, aztán előkerülnek majd a hangos, zajos darabok is. Úgy is lett, szép fokozatosan szippantottak magukkal: a jóformán kizárólag friss dalokból (Ich Gehe Jetzt, Perpetuum Mobile, Dead Friends (Around the Corner), Perpetuum Mobile, Youme & Meyou) összeválogatott első órácska múltán már egyre sűrűbben mártózhatott meg a hajó a minőségi ipari transz legmélyebb bugyraiban olyan klasszikusok segítségével, mint a Haus der Lüge vagy a Yü-Gung (Fütter Mein Ego). A nagy jubileumi múltidézés mindenesetre így is elmaradt, mindvégig az újabb, zeneibb, szoftosabb darabokon volt a hangsúly de ez annak ellenére sem zavarta a jelenlevőket, hogy legtöbbjük valószínűleg nem a Perpetuum Mobile-vel szerette meg az Einstürzende Neubautent, és valószínűleg nem is az a kedvenc lemeze tőlük. Na de miért is ne lett volna így?Döbbenet és extatikus pillanat így is akadt elegendő, és a megfelelő pillanatokban megfelelő szerep jutott az alaposan megdolgoztatott hagyományos instrumentumok mellett a bizarr zeneszerszámoknak is: előkerült a kompresszor, a flex, a beteges tempóban tekergetve ide-oda hangolt táskarádió és a mikrofonnal bűnbe eső légfúvó, a legkülönbözőbb csövek és a földhöz csapkodott dobozok Révület torkollott ámulatba és ámulat torkollott révületbe, amint haladt (hol inkább siklott, hol pedig zakatolt) előre a műsor, Blixa énekelt, suttogott és persze sikított, aztán a dalok között dallamos hangján finom poénokat eregetett a párizsi hangerőlimitről, zenekara echte magyar származásáról, és a saját szívveréséről, ami szerencsére sokat lassult azóta, hogy hajdanán lemezre rögzítették. De még ilyenkor is, egyszóval mindvégig (vas)markukban tartották az egész hajót, hol becézgetve, hol fojtogatva, hol hipnotizálva a tömeget, amelyik pontosan erre is vágyott aztán úgy másfél-két óra múltán az Ende Neu-jal szinte egyik pillanatról a másikra eleresztettek bennünket és visszavonultak a backstage-be. Persze egyáltalán nem végleg: ritkán halott hosszúságú ráadás-maratonra tértek vissza néhány perc múltán, tarsolyukban a Sabrinával, a Z. N. S-szel és más gyöngyszemekkel, hogy még messzebbre tolják azt az áhítatos pillanatot, amikor hét-nyolcszáz káprázó szemű zajfan távozik szinte néma csöndben az A38-ról a budapesti éjszakába.
Állítólag több mint kéttucat főt számláló technikai stábjuk egy része már valamikor ekkortájt (a ráadás közepe táján) nekilátott a fellépés addig rögzített hanganyagát cédékre préselni, a felvételt ugyanis rögvest a koncert után meg is lehetett vásárolni. Nem mondom, az se rossz de az igazi azért mégiscsak a saját emlék marad, minden egyes káprázó szemű zajfan saját emléke.