szerző: VikPoplegenda a Barba Negrában: Morrissey 2026. július 12. Barba Nergra
Ismét Budapesten koncertezett a 80-as és 90-es évek meghatározó alakja, Morrissey. Mintha megállt volna felette az idő, most is olyan jelenléttel veszi be a színpadot, mint húsz évvel ezelőtt. A közel hetven éves zenész és dalszövegíró már negyven éve a brit popzene vitathatatlanul kiemelkedő alakja, munkássága a mai napig meghatározó jelentőséggel bír. A rejtélyes művész rajongótábora éppen ezért generációkat foglal magába; ugyanolyan lelkesedéssel énekelte a szövegeit az előttem álló tizenéves lány, mint a mellettem álló középkorú házaspár. Éppen ez a csodálatos Morrisseyben - hiába telnek az évek, a zenéje ugyanolyan hatást vált ki, mint karrierje kezdetén.
Idén a március 6-án megjelent Make-Up Is a Lie című stúdióalbumát turnéztatja, annak ellenére, hogy korábban meg volt győződve, hogy az ő zenéjét már nincs az a kiadó, aki bevállalná a kontroverzális nézetei miatt - megszállott állatvédő, vegán, emellett nemzeti felszólalásai miatt rasszistának is bélyegezték. Ennek ellenére a Sire Records kiadó mégis megjelentette a vegyes fogadtatású új albumot.
A színpadra Morrissey, akit csak Moz-ként becéznek, egy lenge citromsárga ingben érkezett, laza nyári hangulatot kölcsönözve az előadásának. Komótosabban mozgott mint karrierje csúcsán, de táncos elemeket is megvillantott. Elengedhetetlen kelléke volt egy csörgődob, amellyel éneket kísérte, ha a dal úgy kívánta. A repertoárja legjavát mutatta be; klasszikus The Smiths dalok vegyítve a szólókarrierje legsikeresebb alkotásaival. A koncerttel csupán egy probléma akadt - először nem értettem, miért hangzik úgy a művész, mintha víz ment volna a fülembe - utána ráébredtem, hogy a hangosításnál lappang a probléma. A zenekar játékát jól lehetett hallani, ám pont Morrissey hangja körül csúszott el valami. Az előadás vége felé kicsit tisztább lett a hang, de akkor sem volt tökéletes; nem azon a szinten mozgott, amely a zenésznek munkássága alapján járt volna.
Ennek ellenére az összegyűlt közönség imádta, az elejétől a végéig, és ez az ami igazán számít.
Morrissey és zenekara - Jesse Tobias (gitár), Matt Walker (dobok), Juan Galeano (basszusgitár), Camila Grey (billentyűk), és Carmen Vandenberg (gitár) - több mint másfél órán át uralta a színpadot. Látványtervük egyszerű volt; a dalok alatt a kivetítőn folyamatosan ismétlődő gifeket és képeket láthattunk, híres színeszekről, filmekből, és hétköznapi emberekről egyaránt. A dalok között Moz gyakran mondott rövid (és kevésbé rövid) beszédeket különféle témákról, ami éppen eszébe jutott. Kicsit szórakozott bácsi beütése volt, amikor arról panaszkodott, hogy őt nem ismeri el senki, pedig mennyire fontos mondanivalói lennének, vagy azt nehezményezte, hogy kedvesek ugyan a magyarok, de egy italt bezzeg nem vett neki senki. Illetve ételhez sem jutott, ugyanis egy szakállas viccel indította az estét: “hello Hungary, I’m hungry”, kihasználva a “Magyarország” és az “éhes” szavak hasonló hangzását.
A kereken húsz elemű setlisten régi és új dalok is szerepeltek. A nyitány a Vauxhall and I című albumról a Billy Budd című sláger volt, hogy megteremtse az este hangulatát.
Érdekességképpen, a műsorban helyet kapott öt The Smiths feldolgozás (A Rush and a Push and the Land Is Ours, How Soon Is Now?, I Know It´s Over, Shoplifters of the World Unite, és zárónak a There Is a Light That Never Goes Out), és öt friss dal a Make-Up Is a Lie albumról (Kerching Kerching, Make-Up Is a Lie, Notre-Dame, The Monsters of Pig Alley, Zoom Zoom the Little Boy) tehát a koncert felét Moz legrégebbi és a legújabb munkásságának ötvözete tette ki. A másik fele pedig a szólóalbumai legjavából lett kimazsolázva (többek között a Suedehead, Every Day Is Like Sunday, Jack the Ripper, Now My Heart Is Full és a Life Is a Pigsty.)
Noha a koncert nem volt teltházas, és a hangtechnika is vont némi kivetnivalót maga után, mégis a rajongótábor számára ez egy nosztalgiával fűtött összejövetel volt, ahol újra énekelhették régi kedvenceiket.
08:00
