beszámoló [fesztivál]  2005. május 7. szombat   11:44

nincsen hozzászólás

  3. nap, Kuplung
  
  Sajnos csak a március 26-i nap volt az, amikor részt tudtam venni a kora délutáni programokon.is. Azért sajnálom ezt, mert itt is nagyszerű előadókkal találkoztam, és azért is, mert ebben az idősávban voltak az igázán különleges helyszíneken a fellépések. A Kuplung rendkívüli volta először is ott jelentkezett, hogy alig találtam meg, lévén egy fia felirat sem jelzi, hogy hol is járunk. Persze azért a sok egy irányba áramló, rasztahajú, melegítőfelsős, kordnadrágos egyéniség, és a tagekkel sűrűn borított kapu láttán csak megtaláltam a koncert helyszínét. Igazi, jó értelemben lepukkant, rossz értelemben egyetemista hely, ahol a retrolázban alámerülve lehet csámcsogni mondjuk Török Ferenc amúgy kiváló filmjeiről, vagy hallgatni a biciklisfutárok öko-sirámait. Ehhez a koncerthez mindenesetre ideális volt a helyszín, kis fészkelődéssel minden programot meglehetett tekinteni.
  
  Elsőként Bóbics Diána vette kezelésbe hallójáratainkat, lassan építkező, rétegzett zenéjével. Visszafogott ambient jellegű áramlásában hol a szférákba, hol a mélybe kalauzolt, néhol a Dead Can Dance is eszembe jutott, noha Lisa Gerard és társai egészen más eszközökkel érik el ezt az éteri tisztaságot. Ez a muzsika háttérzeneként tökéletesen funkcionált ehhez a kora szombat délutáni sörözéshez, amelyet ventilátorokon átszűrődő napsütéssel kísért.
  
  Ha volna Staalplaat Soundsystem turné, én a menedzserük helyében egészen biztos az Institut Für Feinmotorikot kérném fel az elő-zenekari posztra. Nem, itt nem volt kisautó, csupán az történt, hogy majdnem ugyanolyan arculcsapós minimáltechnot kotyvasztott a német kvartett, mint előző este a holland duó. A különbség csak az volt, hogy az Institut hagyományos lemezjátszókkal, viszont bakelitlemezek nélkül tette mindezt. Apró cetliket, és befőttesgumikat tettek a lemezjátszó tálcájára, és így búgó, sercegő zenéjük meglehetősen letompult. Mindez olyan basszusokat eredményezett, hogy többen addig gondosan őrzött székeiket, és asztalaikat hátrahagyva járultak a négy DJ pulthoz, hogy meglessék, nincs-e valami turpisság a dologban. Ezt tettem én is, tényleg nem volt.
  
  A Minimalistic Sweden tagjai enyhén szólva is felismerhetőek voltak. Na nem mintha befont vikingszakálluk lett volna, egyszerűen csak azért, mert ült egy asztalnál négy figura, akik számomra érthetetlen nyelven beszéltek, és annyi sört ittak meg, hogy ez a mennyiség egy IFA platónyi kőműves tanulót is a detoxikálóba juttatott volna. Úgy látszik Svédországban az elektronikus zenei színtéren is dúl a rock n roll életforma. Mire laptopjaik mögé kúsztak, már igen duhaj kedvükben voltak, ehhez képest zenéjük borzasztó unalmasan indult. Percekig egy hangot izzítottak, aztán persze bemelegedtek, és elővezették azt a fajta clicks´n´ roll muzsikát, amit szerintem csak ők tudnak. Szép tisztán megszólaló produktumuknak része volt a dub, a rengeteg visszhang, és olyan lüktető pulzálás, amely később még a lassab részekben is megmaradt. Talán egy kevésbé démoni Scornhoz tudnám őket hasonlítani. Ennek fényében különösen bántam, hogy kihagytam előző nap Andreas Tilliander és Folie fellépését.
  
  Hans Appelqvist szintén svéd volt, de sokkal kevésbé tűnt harsánynak, mint honfitársai. Akusztikus gitáron, és szintetizátoron adott elő ártatlan kis dalokat, Bremortról, egy fiktív városról. Még a város zászlaját, és címerét is kitette a színpadra, a kivetítőn pedig egy sajátos történetet dolgozott fel, amelynek én a végét már nem vártam meg két okból. Az egyik toleranciaküszöböm csökkenése volt, a másik pedig, hogy a Trafóba mindenképpen szerettem volna időben odaérni.

  Trafó
  
  Azért szerettem volna időben a megérkezni, mert féltem attól, hogy még az előző napi tömegnél is nagyobb fog összegyűlni, elsősorban persze Julee Cruise és hát a Twin Peaks népszerűségének köszönhetően. Nos az irgalmatlan tömeg össze is jött, de ennek a negatívumairól majd később.
  
  Először Antony érkezett a színpadra, jókora késéssel, és egy sporttáskával. Már fellépése előtt bejelentették, hogy csak egy ember fotózhatja őt, és ha bárki más ezt teszi, hát akkor Antony hazáig rohan. Ebből is, és az ajánlóban szereplő valószínűtlenül androgün kifejezésből is sejtettem, hogy egy igen fura szerzettel lesz dolgunk. Így is történt, Antony bejött majd elkezdett zongorázni és énekelni. Tulajdonképpen többet nem is mondanék, mert aki nem ott volt, az egyrészt bánhatja, másrészt ami a színpadon történt, az bőven meghaladja a szavak és a mondatok birodalmát. Legyen elég még annyi, hogy ilyen törékenyen csukladozó, mégis erőteljes énekhangot még nem hallottam, mindezt szívből jövő, botladozó zongorajátékkal kísérte, révületbe játszotta magát, majd fogta a sportáskáját és eltűnt
  
  Majd jött a Bohren Und Der Klub Of Gore, akit nagyon vártam, és egyáltalán nem rajtuk múlott, hogy nem ők adták az Ultra Hang fesztivál legjobb hangversenyét. Történt ugyanis, hogy szerintem a csupa nyitott, Sznobériából származó zenerajongók közül a legnagyobb tahók pont a közelemben tartózkodtak. Az egyik a lábamra feküdt, a másik a hátam mögött beszélgetett, a harmadik pedig a műsor közepén akart átmenni a terem másik felére. Társaságommal együtt próbáltuk őket szépen megkérni, hogy ugyan maradjanak már csendben vagy viselkedjenek, de ez nem vezetett eredményre. Lehet, hogy mondjuk Hans-Georg Gadamer Igazság és Módszer című könyvével kellett volna szájbaverni őket, hogy észrevegyék, rajtuk kívül más is van a teremben. Például ott volt a színpadon négy elképesztő figura, teljes sötétségbe burkolózva. Néhány lámpát függesztettek csak maguk fölé, illetve világított még a lábdobon látható gigászi koponya is, így láthattunk valamit a hangszereikből, és egy egészen keveset a zenészekből is. Az általuk kitalált definició szerint horror-jazzt játszanak, és nem is vitatkoznék ezzel a meghatározással. Zenéjük egyszerre elegáns és nyomasztó, azonban mindkettőnek társa a legfeketébb fekete humor. Elég csak arra gondolni ahogyan a számaikat bekonferálták, az egybefűzött Destroying Angels/Skeletal Remains duót például így: This next one is, ööö, about life Mindezt úgy, hogy még a sötétben is láthatta mindenki Bohrenék arcán a széles vigyort. Mindehhez vánszorgó jazz társult, ahol csak sepregető dob, és kriptamélyen dörgő basszus szolgálta az alapot a zúgó melotron és a recsegő szaxofon dallamai alá. Műsoruk végeztével hangszereik úgy hallgattak el, ahogy Haydn Búcsú szimfóniája során hagyják el a termet a zenészek, először a az egyik, majd a másik bőgő hallgatott el, majd a dob, és percekig tartó mély dörmögés után elhallgatott a melotron is, otthagyva minket egy morbiditással átiatott katarzis közepén.

  A Trafó aznapi programját a fesztivál talán legnagyobb húzóneveként értékelhető Julee Cruise és az őt kísérő Pluramon zárta. Nem kevés David Lynch/Twin Peaks-fetisiszta tette tiszteletét, akik tűkön várták hogy mikor hallhatják kedvenc filmjeik kedvenc dalait. Hogy ha kevéssbé árnyaltan fogalmazok, akkor azt mondom, hogy ezek a bizonyos tűk könnyedén ki is szúrták Julee Cruise mítoszának képzeletbeli lufiját. Ha valami miatt viszont érdemes volt végig szenvedni ennek a ráncokkal tuningolt Esztergályos Cecíliának a ripacskodását, akkor az a Pluramon zenekar, és instrumentális szerzeményeik voltak. Dobosuk elképesztő ízes ritmusozással és húzással vette ki a részét a programból, míg a gitáros és a számítógépnél ülő zajfelelős igazi ötletzáport zúdított ránk. Kár, hogy a produkció nagy részében a díva produkálta magát, ami azért volt zavaró, mert eljátszotta és nem megélte saját dalit. Hangja egyébként kíváló formában volt, sütött minden Lynch-opusz, csak hát Julee Cruise nem volt elég autentikus saját magához. És ez azért már szánalmas.
  
  A Kultiplexben már javában állt a bál, mire átértem, köszönhetően a csúszással induló trafós programnak. (A rendezők védelmében elmondanám, hogy ez volt az első ilyen alkalom a fesztivál során, ami annak fényében igazán figyelemre méltó, hogy rengeteg előadó lépett fel, több helyszínen. Tényleg le a kalappal!) Jan Jelinek műsorának a közepén értem a terembe, és tipikusan olyan zenét játszott a német fiatalúr, amely akkor fedi fel szépségét, ha elejétől végig hallgatja az ember. Mivel ez elmaradt, sajnos nem tudok érdemben nyilatkozni a produkciójáról. Keith Fullerton Whitmant pedig inkább úgy jegyzem meg, mint azt a kedves túristát, aki végigfotózta az egész UH fesztivált, mert zajból hegesztett zenéje ebben az időpontban már az éjszakai buszig kergetett. Itt volt az a pont, hogy már szájremegést kaptam, ha megláttam, hogy valaki Apple laptopot tesz a színpadra, és a kísérleti zenék befogadásában már azt a stádiumot is elértem, hogy a földön karistoló sörösládák hangjára azt hittem, hogy valamelyik produkciót van szerencsém hallani
  
  4. nap, Trafó
  
  A déutáni programokat sajnos megint ki kellett hagynom, így a napom a ismét Trafóban kezdődött, ezúttal Thighpaulsandra előadásával. Mit előadásával, szeánszával! Már a Művész úr és társasága megjelenése is rendkívüli volt. A névadó úriember úgy festett, mint egy Dimmu Borgir sorait erősítő Köbüki, két ifjabb társa egyszál aranyszínű rövidnadrágban lépett színre, és két vörös csuklyás figura is volt velük, minden bizonnyal a Csaó Darvin műsor erősségei ők. Zenéjük egy hatalmas káoszba fulladt lebegés volt, rengeteg hangszercserével, szavalással, azoban a néhány sorral feljebb kifejtett problémáknak köszönhetően kevésnek éreztem magam ehhez a performance-hoz, hiszen agyam már gépnarancs módjára kezdett funkcionálni.
  
  Reméltem, hogy ebbe a gépnarancsba majd a Jesu fog némi lelket lehelni - nem így történt. Sajnos ezen a koncerten minden rossz volt, kezdve a hangzással, folytattva Justin Broadrick hamis énekével, és a dobgép lélektelenségével. Talán különösen az utolsó pont volt igazán fájó, ha egy húsvér akárki percenként vállból rásózott volna a tamokra egyet, mindjárt költözött volna egy kis élet az amúgy zseniális dalokba. Tudom, dőreség lenne Nasum szintű kalapálást követelni, de a kezdő We All Faulter ilyen élvezhetlenné lassítva és szaggatva egyszerűen hallgathatatlan volt, ahogy az összes többi nóta is. Biztos vagyok benne, hogy ez volt turnéjuk leggyengébb előadása, lemezeik alapján sokkal, de sokkal többre lehetnek élőben képesek. Egyszerűen rossz napjuk lehetett, és ezáltal lett volna nekünk is, ha

  ha nem lépett volna fel a Flying Luttenbachers. Walter Weasel és csapata ugyanis leverte a tisztelt nagyérdemű állát a padlóra. Ezen fellépés kapcsán azt hiszem mindenkinek leesett a tantusz, hogy a tökéletes romboláshoz (ez ugyanis a szent szándékuk) feltétlen szükség van arra, hogy az elpusztítandó objektumot kívülről-belülről ismerjünk. Ez az objektum jelen esetben a zene volt. Elég csak abba belegondolni, hogy ez az őrült trió ugyanúgy hatásának tartja a Darkthrone-t, mint Bartók Bélát, vagy a Primust, és még sorolhatnám napestig. Ez az ismeret meglátszott, pontosabban hallatszott ezen koncertjük alkalmával is, ugyanis a zenét nem bunkósbottal verve, hanem darabokra szedve, az alkatrészeket egyenként becsomagolva, ugyanakkor eszközeiket egyáltalán nem kímélve hajították a szemétkosárba. Ezen procedúrához nem kellett különösebben bonyolult műszer, hiszen Walter Weasel dobcucca hat részből állt csupán, és a többiek is csak nagy néha tiporták meg effekt-pedáljaikat. Annál nagyobb hangsúlyt fektettek viszont az elegáns öltözködésre! A tipikus amerikai vonásokkal rendelkező ritmusdiktátor például szolid arcfestéssel, egy lovaglócsizmában, és nadrágban tette tiszteletét. Ed Rodriguez gitáros pedig rózsaszínű öltönyében tetszelgett, amelyet nagyszerűen egészített ki az ökölnyi méretű, pentagram övcsat. Nem játszottak sokat, ami nem is baj, hiszen a blastbeat flamenco, vagy az improvizatív funky/jazz riffek black metallal, és még a jó ég tudja mivel keverve így, ilyen tömény formában érvényesültek a legjobban. Most viszont már alig várom, hogy újra láthassam ezt a rettenetesen komoly pofával zúzó, háromtagú ideg- és elmeosztályt.
  
  Kultiplex
  
  Az éjjel-nappaliban tett szokásos vizit után a Noxagt műsorának kezdetére értem a Kultiplexbe. A norvég négyes sajnos rövidített programot játszott, mert valamiért nem tartott velük a hegedűsük. Így a gitáros egy vonóval kínálta meg a hangszerét, markáns phszichedelikus jelleget kölcsönözve a kíszámíthatatlanul menetelő basszusgitárok által támogatott zenének. Dobos kollegájuk pedig Eyehategodba illő elszántsággal csapkodta felszerelését, sludge-on edzett füleknek ez szívet melengető élményt jelentett. Beavatottak szerint a Noxagt hegedűvel az igazi, mindenesetre engem így is meggyőztek, és kíváncsivá is tettek, hogy mit ad még hozzá a vonós ehhez a zenéhez.
  
  Leafcutter John tevékenysége két mondtaban összefoglalható: megkérdezte miről énekeljen, válaszként azt kapta, hogy a cipőről. Erre ő kért egy cipőt, amit meg is kapott egy látogatótól, majd írt egy rögtönzött dalt a cipőről, és ezt a szerzeményt laptopjával feldarabolta és újra összetette. Ebből viszont én már nem kértem.
  
  Nem tudom kinek az ötlete volt legeslegutolsó fellépőként játsszatni a Dalekot, de az biztos, hogy ezzel az egész Kultiplexet, sőt talán az egész Kinizsi utcát is felébresztették. Ez a három fekete fickó ugyanis olyan hangosan és zajosan küldte lemezjátszókról és laptopról a hip-hopot, amilyenhez még nem volt szerencsém, szinte füstöltek a hangfalak. A tekintélyes méretű MC pedig telitorokból köpködve, üvöltve nyomta a szöveget. Nagy titkuk az volt, hogy a süvöltő, kínzó samplerek, és kaotikus dallamaik ellenére hogyan tudott mégis ennyire húzós maradni a muzsikájuk. Velük együtt egy emberként bólogatott az egész terem, és ha néha-néha valaki a füléhez is kapott, az nem azért volt, mert valamit elszúrtak volna az Ipecac üdvöskéi, pusztán nem akartak megsüketülni, de annyira jó volt a Dalek, hogy a termet elhagyni képtelenség lett volna. Nagyon szívesen megnézném mégegyszer őket, akár a jövő évi Ultra Hang fesztiválon. Ugyanígy tárt karokkal várnám a Flying Luttenbacherst, a Bohren Und Der Club Of Gore-t, és megnézném, hogy milyen lehet formába rázva a Jesu, a Noxagt, és Fennesz, és egyáltalán kíváncsi vagyok, hogy milyen őrültségeket lehet még zene címén csinálni. Egy biztos: ezt a négy napot nagyon nehéz lesz felülmúlni.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: