szerző: MóniDavid Byrne a Papp László Budapest Sportarénában 2026. június 18. Papp László Budapest Sportaréna
2026. június 18-án, 17 év után ismét magyar színpadra állt David Byrne, hogy a Who Is The Sky? című turnéjának egyik ikonikus állomása legyen a főváros. A 73 éves, jelenleg is aktív művész, nem csak a zenei életben, hanem a film világában és a képzőművészetben is folyamatosan alkot. Tavaly ősszel megjelent, azonos című albuma több dallal is képviseltette magát az előadáson, ami több volt egy átlagos koncert élménynél.
Byrne Skóciában született ugyan, de a családjával kétéves korában Kanadába, majd később az USA-ba költözött, így hamar világpolgárrá vált. Csendes, gátlásos, visszahúzódó énje sokáig nehezen találta a kapcsolódást, és ezt manapság is a művészeteken keresztül csatornázza. Mint mondja, ezekkel tudja igazán kifejezni magát, mert a beszédben nem erős. Főiskolai zenész társaival alapította meg a Talking Heads nevű formációt, amely a ´70-es évek végén az underground meghatározó bandája volt New Yorkban. Zenei egyvelegükből olyan slágerek születtek, mint a Psycho Killer, a Once in a Lifetime vagy a Burning Down the House, amelyek a koncerten most is elhangzottak.
A zenekar feloszlását követően Byrne szólókarrierbe kezdett és lemez kiadót alapított. 1987-ben, két társával, elnyerték a legjobb filmzenének járó Oscar-díjat Bernardo Bertolucci: Az utolsó császár (The Last Emperor) című filmjének zenei aláfestéséért. Tapasztalatait a How Music Works című könyvében írta meg.
Színpadi fellépése most is ikonikus és különleges volt. A minimalizmus jegyében nem voltak elhelyezett hangszerek, azok a zenészek nyakában lógtak, akik így szabadon járhatták be a színpadot, és lehettek aktív résztvevői a koreográfiának. A hátsó óriási kivetítőnek nagy szerep jutott, mert hangulatai, megjelenített helyszínei mindig az adott dal fontos szinesztetikus kiegészítői voltak. Ez leginkább az egyik új, My Apartment is My Friend dalánál volt hangsúlyos, ahol valóban Byrne new yorki otthonáról láthattunk képeket. A közösség és az egyenlőség kifejezése volt számomra az is, hogy mindenkin – énekesen, zenészen, táncoson – azonos világoskék felső és sötétkék nadrág volt, ami az összhangon kívül azt is sugározta, hogy mindenki munkája egyformán fontos, nincsenek front- és háttér emberek. Ezeknek köszönhetően mindenki folyamatos mozgásban volt, és csak némi odafigyeléssel lehetett időnként kifürkészni, hogy Byrne hol van a színpadon, ahol általában egy tucat ember volt egyidőben. A fentiek egyvelegéből többször érezhette úgy a nézőközönség, hogy színpadi művet néz.
Voltak kedves átvezető szövegek, amikkel igyekezett az énekes folyamatos kapcsolatot tartani a közönséggel. Az estébe összesen 19+2 dal fért bele, amelyből 12 a Talking Heads slágere volt, így aki nosztalgiázni jött, nem ment haza csalódottan. Az új albumról is érkezett 5 nóta, többek között a I Met the Buddha at a Downtown Party, a What Is the Reason for It? vagy a When We Are Singing. A gerincet ez a két vonal, a múlt és a jelen adta.
Byrne nem tűnt úgy, hogy a nyugdíjas éveire készülne. Mivel nincs jogosítványa, évtizedek óta kerékpárral közlekedik New Yorkban és a világ azon városaiban, ahová fellépni jár. Aktivistaként a környezettudatosság és az életmód jegyében teszi mindezt, és ez a filozófia átütött a koncerten keresztül is. „Manapság a kedvesség és a szeretet az ellenállás egy formája.” – nyilatkozta egyszer, utalva arra, hogy a világban ezektől a személyes akciókkal lehet változást elérni. Ő mindenesetre megteszi ezért a magáét.
11:40
