beszámoló [koncert] 2026. június 25. csütörtök 06:41
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloI Killed The Prom Queen, Bridge To Solace 2026. június 14, Dürer Kert
Egyszerű kis koncert volt ez a mai. Az ausztráliai I Killed The Prom Queen fennállásának 25. évét ünnepelte, valamint az eseményre újra feléledt egy buli erejéig a Bridge To Solace. Ennyi, semmi cicoma. Nyilván egy Metallica koncert árnyékában nem lehetett arra számítani, hogy tömegnyomor lesz, de akiknek megdobban a szíve az említett zenekarok hallatán, azok szerintem ma itt voltak.
Annál is inkább, mert a Bridge To Solace a 2000-es években meghatározó metalcore zenekar volt Magyarországon és nem csak az a zenei teljesítmény, amivel szolgáltak, hanem azok a nemzetközi kapcsolatok is, amiket Jakab Zoliék menet közben kialakítottak, konkrétan egy teljes színtért neveltek ki. Amikor már a Bridge To Solace nem koncertezett, Jakab Zoli pedig a koncertszervezői tevékenységet űzte egyre komolyabban, egymásnak adták (és a mai napig is adják) a kilincset Magyarországon a legnevesebb, legkomolyabb hardcore/metalcore zenekarok, a budapesti hardcore közeg pedig sosem látott pezsgésnek indult. Konkrétan itt, a Dürer Kertben (vagy annak korábbi helyén) volt mindig is az epicentruma ennek a színtérnek, ami a Bridge To Solace és Jakabék nélkül sosem lenne ennyire erős.
De a Bridge To Solace saját jogon is lerakott annyit az asztalra, hogy a legfontosabb hazai hardcore/metalcore csapatok között emlegessük őket. Kétperces breakdown-okat kitartani mindenki tud. Ordibálni, színpadon szaladgálni mindenki tud. De a Bridge To Solace-nál olyan jó ízléssel és dalszerzői képességekkel sikerült egybegyúrni a hardcore/metalcore, de a klasszikus metal paneljeit is, ami ritkaság ezen a színtéren. A mai koncerten is megbizonyosodhattunk róla, hogy ezek a dalok nem csak egymás után sorakozó kliséhalmazok, hanem fogósan, hatásosan vannak felépítve, és még jól kidolgozott gitárszólóktól sem idegenkednek, ami pláne nem megszokott a hardcore műfajban.
Azért nagyon meglátszik, hogy ha belegondolunk, mostanra felnőtt egy komplett generáció azóta, mióta a Bridge To Solace igazán elemében volt. Ez azért meglátszott a nézőtéren, mert a fentiek alapján ez egy igazán kultikus bulinak ígérkezett, de ha utoljára 2009-ben adott ki lemezt a csapat és 2010 körül koncerteztek utoljára igazán intenzíven (hébe-hóba pár alkalmi fellépés azóta is előfordult), valamennyire mégis szükségszerűen kikerültek a színtér vérkeringéséből.
Valamint a közönségben néha dilemma szokott lenni, hogy a fő attrakciók előtt tényleg szükség van-e 2-3 „középszar” előzenekarra, akiket még gyér létszám követ, a hangulatot se nagyon indítják be, a legtöbben ilyenkor a pultok és annak alkoholtartalmú nedűinek felfedezésével foglalatoskodnak. És hogy mindennek az adott zenekarok szempontjából is van-e értelme.
Nos, most kiderült, hogy a közönség szempontjából mindenképpen van, mert még ha nem is pörögnek fel igazán a népek a bemelegítésre, azért mégis megteremtődik a koncerthangulat annyira, hogy a fő fellépőket már felspannolt közönség várja. Ez most hiányzott, ez a rögtön elsőként belecsapó Bridge To Solace koncertjén is látszott.
Ugyan Jakab Zoli mindent megtett, hogy biztassa a közönséget, előrelépésre, mozgásra bírja, de így az udvarról frissen bebotorkálva még kevesen kezdték beizzítani a motort. Legfőképpen a két utolsó nagylemezükről, a 2006-os Where Nightmares and Dreams Unite-ról és a 2009-es House Of The Dying Sun-ról játszottak, de a legelső Of Bitterness And Hope korongot is megidézték a These Maps Are Written With Blood, a Kingdome Of The Dead EP-t pedig a Believe erejéig. Tehát mondható, hogy a teljes karrierjét elénk tárta a csapat, és ahogy fentebb említettem, ma is sikerült bizonyítaniuk, hogy nagyon hiányoznak erről a színtérről, mert ennyire karakteresen kevesen játsszák itthon a hardcore/metalcore-t, mint ők.
Voltak némi technikai problémák is, amelyeket Zoli hosszú beszédekkel hidalt át, elsősorban az összetartozását, az egymásban való bizalmat, egymás támogatását hangsúlyozta, de ezek a gondolatok mindig is a hardcore színtér sajátjai voltak. Zoli nem titkolta, hogy továbbra sem várható komoly aktivitás a Bridge To Solace-től, néha-néha ilyen speciális koncertekkel kell beérnünk. Úgyhogy a legközelebbi alkalmat nem javaslom kihagyni.
Az I Killed The Prom Queen-t én mindig is amolyan másod-harmadvonalas metalcore csapatnak gondoltam, akik bár kétségtelenül nevet szereztek a színtéren, azért az izgalmasan megírt dalok, és úgy egyáltalán, a műfajra gyakorolt hatás tekintetében mások köröket vernek rájuk. Elég arra gondolni, hogy a honfitárs Parkway Drive nemrég az MVM Dome-ban adott grandiózus koncertet, bár persze ők az idők folyamán sokat finomítottak a metalcore műfaj szigorú értelemben vett határain.
Mindez persze nem jelentett akadályt egy jó hangulatú bulihoz ma a Dürer Kertben, mert a koncerthangulat tekintetében ez a műfaj mindig is erős volt, az I Killed The Prom Queen pedig 25 éves fennállásának ünneplésével szintén egy nagy múltidézésbe fogott. Annál is inkább, mert ők is nagy kihagyásokkal működtek a karrierjükben, 2010 előtt voltak igazán aktívak, a ’10-es években is futottak valamennyire, de most nekik is igazából csak egy karrierösszegző turné ez a körút.
Az I Killed The Prom Queen-re már érezhetően többen lettek a teremben, de a közönség aktivitása még mindig lehetett volna erősebb. Azért páran szépen bemozdultak a 2000-es évek legütősebb metalcore aprításaira, de a számok között is kicsit nagyobb ovációra számítottam. Bár a csapatnak 2014-ben is kijött egy lemeze Beloved címmel, erről ma semmit nem játszottak, hanem múltidézés volt végig az IKDPQ legsikeresebb időszakából.
Erre a különleges alkalomra visszajöttek az eredeti tagok, tehát a színpadon láthattuk Jona Winehofen-t, aki később a Bring Me The Horizon-nal is nagy sikereket ért el. De itt volt JJ Peters is a dobok mögött, aki pedig a Deez Nuts énekese lett. Basszusgitáron Sean Kennedy már nem lehetett velünk, az ő emlékére Jamie Hope vette kezébe a basszust, aki egy időben a IKDPQ énekese is volt. A mikrofont Michael Crafter uralta, aki szintén tagja volt már a zenekarnak a korai időkben. Ritmusgitárnál pedig megmaradt Kevin Cameron.
Jona gitárja olykor makrancoskodott a technikával, de ettől eltekintve teljesen jól szólt a koncert és a színpadi lelkesedéssel se volt probléma. Michael Crafter a Dürerben már megszokott kisebb „előszínpadon” rótta a köröket, ő tartotta szóval elsősorban a közönséget. A kisebb technikai szünetek alatt mesélgetett jobbra-balra, a főbb tudnivalókról hazájukkal, Ausztráliával kapcsolatban. Bár elmondta, hogy valószínűleg túl sokat nem fogunk érteni belőle, a rettenetes ausztrál akcentusuk miatt (valóban, még egy felkészült angolosnak is feszülten kellett fülelnie az elhadart ausztrál mondókára).
Mivel pont idén van 20 éves évfordulója a Music For The Recently Deceased album megjelenésének, logikus módon erről játszották el a legtöbb számot, szám szerint hatot. De maga a koncert a banda 25 éves jubileumaként volt meghirdetve, az első teljes nagylemeznek számító When Goodbye Means Forever-ről is előhozták a To Kill Tomorrow-t, a My Best Wishes-t és a When Goodbye Means Forever-t.
Ahogy már említettem, az eggyel korábbi újjáalakulás termésének számító Beloved album ma teljes mértékben kimaradt, de elhangzott viszont a ma esti legrégibb szerzeménynek számító Dreams As Hearts Bleed, valamint a Never Never Land.
Nem éreztem olyan bődületesen hosszúnak az I Killed The Prom Queen programját, de tény, hogy ezen az estén végigvezettek a klasszikus időszakuk termésein, a Music For The Recently Deceased-et középpontba helyezve. A közönséget esetükben is kicsit passzívabbnak éreztem a Dürerben megszokott magas energiaszintű hardcore/metalcore bulikhoz képest, de aki a banda rajongójának mondja magát, annak csemege volt ez a program. Számomra a Bridge To Solace koncertje különlegesebb volt, az IKDPQ-ről pedig a mai műsor után is úgy gondolom, hogy a maga műfajában egy korrekt banda, de metalcore műfaj korszakalkotóinak semmiképp sem nevezném őket.
06:41
