szerző: TompiGutted: Human Race Deserves To Die Nice To Eat You Records
Aki az elmúlt egy-másfél évben már volt Gutted koncerten, az nagyjából sejti, hogy mi várható a székesfehérvári ötös második lemezén. Azonban még nekik is fel kell készülniük a Human Race Deserves To Die hallgatásához, ugyanis itt még az a szusszanásnyi idő sem áll a hallgatóság rendelkezésére, amennyit fellépéseiken engedélyeznek a közönségüknek és maguknak. Így a harminchárom percet épphogy túllépő albumot egy fénysebességgel száguldó hullámvasúthoz tudnám hasonlítani, igaz az olyan számcímek, mint az An Unknown Killer Amongst The Homeless Ones, vagy az Unmoral Behaving With A Headless Child sejtetik, hogy a hangulat nem lesz éppen vidámparki.
Sőt, a Dreadful Stories From The Past mindjárt a múlt poklába invitál, mindenféle előzetes bejelentés, vagy intro nélkül. Számolatlanul jönnek az egymásba tekeredő riffek, és mire tetszésnyilvánításként valaki esetleg bólogatni próbálna ezekre, addig már orrhosszal előzte meg őt három, négy, esetleg öt a téma. A hangzás már jóval könnyebben elemezhető, és akár néhány jelzővel is elintézhető: tömény, nyers, brutális. Emellett óriási erénye, hogy a gitárok egyáltalán nincsenek túlpolírozva, így az extrémitást csak fokozza a széttördelt ritmusozás, és a kilométer/órában csak nehezen mérhető sebesség mellett, a hangzás kicsit koszos, viszont nagyon is élő, horzsoló jellege. Ehhez járul még Kovács Zsolt légkalapácsokat megszégyenítő dobolása, Selmeczi András jól hallható basszusfutamai és kiállásai, valamint Hajnali Sándor öblös, és szövegkönyv nélkül értelmezhetetlen hörgése. Ezek a tulajdonságok nagyjából állnak minden számra, így egyéne válogatja, hogy kihez melyik nóta kerül a legközelebb. Valószínűsíthető, hogy akinek a Dreadful Stories From The Past tetszett, az egyenesen imádni fogja az An Unknown Killer Amongst The Homeless Onest, ahol követhetetlenül követik egymást a blastbeatek, és a tér minden lehetséges dimenziójába elforgatott riffek, még a szóló is száműzi a dallamokat, így egy pár másodperces, elkínzott sivítás lesz belőle, a háttérből pedig csak néha göngyölítik föl a kétlábdob-szőnyeget.
Az Unmoral Behaving With A Headless Child már szolgál némi pihenővel, amelyet egy középtempós súlyozás képez, de aztán itt is történik annyi minden, a grindolástól kezdve, a pár másodpercnyi, apokalipszisre való kitekintésen át, és ütemeiben az ős-káoszt megidéző darálásig, hogy minden lesz a számból, csak épp pihenő nem. A szövegéről gondolom árulkodik a szerzemény címe is, határozottan a Csak 18 éven felülieknek kategóriájába tartozik. A the Dark Comes Out a lemez csúcspontja, minden vonatkozásban a legszélsőségesebb tétel. Mindez a felvillanó nyújtásoknak, és más hasonló gitárkínzásoknak köszönhető, és talán annak a néhány, betonozásba fulladó harmóniának, amelynek egészen földöntúli jellegük van. (A dalt levezető müezin-ének pedig egyenesen hátborzongató.)
A Manifestation Of Concealed Hate a kakukktojás a lemezen, mert közel sem annyira bestiális, mint társai. Jól esik viszont hallgatni, mert a sok aprítás közé nagyon is elkellet egy ilyen pihentető, amely a tekergőző és csattogó basszusfutamok, és a páratlan ritmusok ellenére abszolút követhető marad. A Momentary Evaporating Vision viszont már az első négy darab receptje alapján íródott, vagyis egy igazi, Gutted stílusban fogant hangörvény, a ritmusszekció sokadig remeklésével elővezetve, mindezt megfejelve még egy már-már jazzes tempóra épített morajló szólóval. Jön a Nine men, a woman and the poor little boy, amelyben szinte már ág módjára nőnek ki egymásból a riffek, a folyamatos szögelésnek köszönhetően azonban mindez elsöprő vehemenciával társul.
And You make me sick!- mondja egy kedves női hang a Demonstrate the insensibilityt felvezetendő, amely maga a tébolyda, ez elsősorban a megszaggatott lendületnek köszönhető, és annak, hogy mindig oda kerül a beteges bőgőjáték, és a grind sikálás, ahová a legkevésbé sem illene. A Defilement of a married life rövid időre ugyan, de meghagyja azt az illúziót, hogy kapunk egy lassú dalt is mi sem áll távolabb az igazságtól. Teljes arzenálját felvonultatja itt a Gutted, beleértve a szétfacsart témákkat, a Pege Aladárt is elismerően csettinteni késztető basszus-szólamokkat, és a persze a dobjátékot, amely gyors, mint az IC, pontos, mint a svájci óra, de emellett úgy pöndörödik és kunkorodik, mint a dezoxiribonukleinsav.
Mindezen alkotórészek egy szélsőségesen brutális death metal lemezt eredményeznek. A death metalnak pedig csak úgy van értelme, hogy ha szélsőséges, ha pedig még brutális is, annak csak örülni lehet