beszámoló [koncert] 2026. június 4. csütörtök 16:58
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloAnthrax, Decapitated 2026. június 1, Barba Negra
Az Anthrax tagjai nem hiszem, hogy megkapnák a sztahanovista érdemrendet, lévén 2016-ban jelent meg utoljára nagylemezük, azelőtt is csak 2011-ben hoztak ki új dalcsokrot, azt is rendkívül nagy kihagyás után. Én amúgy nem látok ebben problémát. Ha nincs igazán (kiforrott) mondanivalójuk, minek hozzanak ki 2 évente tucatnyi új dalokat, amelyeket maximum „becsületes iparosmunkának” lehetne nevezni, de igazából semmit nem vesztett volna a világ, ha nem kerülnek napvilágra?
Cserébe ha egyszer csak tényleg eljutnak egy teljes új lemezig, az valóban üssön, legyen kiérlelt, igazán jól, emlékezetesen felépített, megszerkesztett dalokkal. Amit az idén szeptemberben várható Cursum Perficio albumról eddig tudunk, az alapján megvan a bizalmam a srácokban, de persze várjuk ki a végét.
A másik gyakran előkerülő kritika az Anthrax-szel szemben, hogy az élő teljesítményüket, a koncerthangulatot senki nem vitatja, de szinte mindig ugyanazokkal a dalokkal járják a világot, kevés a változatosság, különlegesség. Néha rotálnak 1-1 ritkábban játszott tételt, de azt is leginkább a klasszikus albumaikról, noha a későbbi időszakaikból is bőven lenne mit csemegézni.
Nos, a New York-i csapat mostani turnéjával kicsit talán a fanyalgóknak is igyekezett a kedvére tenni. A kötelező alapművek mellett, amik garantáltan beizzítják a hangulatot, voltak valódi ritkaságok, volt zsírúj dal is, de az újkori Joey Belladonna időszak is meg lett idézve. Persze a John Bush érából ma sem játszottak, de ennyire azért ne legyünk telhetetlenek.
A felvezetést sem ragozták túl, az egy szem Decapitated jelentette a vendéget a mai estén, úgyhogy a brutál szegelés előtt nem sok lehetősége volt ráhangolódni az estére a közönségnek. Az én meglátásom szerint nem igazán volt jó ötlet, jó párosítás a Decapitated-et és az Anthrax-et egy akolba terelni. Bár ma már a rajongók szemében sincsenek élesen szétválasztott stílushatárok, az utóbbi években jellemző több nagy név közös turnézása is általában eltérő stílusokat hoz össze, mégis a mai estén valahogy nem úgy működött a dolog, ahogy előzetesen elképzeltem volna.
Mindez persze a Decaptitated zenéjének értékéből semmit nem von le, mert az nyilvánvaló volt, hogy a death metal mesterligájában tanyáznak. James Stewart dobjai pusztítottak, csodaszépen és karakteresen szóltak, a dobos pedig nem csak a blastbeat-es szegeléseket, hanem a finomabb megoldásokat is nagyon ízesen hozta. Mindvégig élmény volt őt figyelni. Basszusgitáron a hátracsapott baseball sapkás Pawel Pasek élvezettel bólogatott és nyűtte a húrokat, az egy gitár miatt az ő munkája is egész jól kivehető volt.
A csapat főnökének, Vogg-nak szemlátomást azért mégis a Decapitated a szerelemgyereke, a Machine Head-ben sokkal visszafogottabban, szinte csak a háttérben zúzott, itt jobban eleresztette magát headbang-ügyileg. Nem is annyira érzem Robb Flynn mellé valónak, a lelkesedését és a technikai tudását a Decapitated-ben sokkal inkább kamatoztathatja. A Decapitated zenéje ugyan sok bejáratott death metal alapra épül, de Vogg kalandozós gitármunkája és esetenként atipikus szólói mégis adnak egy sajátos karaktert a lengyeleknek. Jól megírt, váltásokkal teli, nem unalomba fulladó egyen-zúzásokkal operáló dalszerzési képességeik is kiemelik őket a tömegből.
Szóval papíron igazából semmi gond nem volt a Decapitated zenéjével, de ma valahogy se a színpadon lévők, se a közönség nem csípte el annyira az este hangulatát. Lehet ennek oka az előzenekar nélküli, még bemelegítetlen nézőtér, az igencsak szellős létszám (még akik megérkeztek, azok közül is sokan a sátoron kívül, a szabadban múlatták az időt), vagy az eleinte kissé tompa, gitárszegény, később azért jobban helyre húzott hangzás.
De a közönség inkább csak figyelte a Decapitated koncertjét, nem igazán élt vele együtt. Néhányan voltak, akik nagyobb lelkesedést, ököllengetést, együtt üvöltést, kisebb circle pit-eket műveltek. Ők szemlátomást jól ismerték Vogg-ék szerzeményeit, de a többséget nem igazán sikerült felrázniuk a lengyeleknek. Inkább a koncert vége felé, amikor már jobban besötétedett és a hangzás is valamelyest megizmosodott, akkor láttam egy kicsit élénkebbnek a nézőteret.
A színpadi munka is lehetett volna határozottabb. Pláne, hogy Vogg is elmondta, fennállásának 30. évét ünneplő csapatról van szó (amibe azért durva belegondolni). Ehhez mérten, ennyi idő alatt azért egy komoly színpadi rutint várnánk tőlük, pontosan tudva, mi működik a deszkákon és mi nem, mivel lehet fanatizálni, felpörgetni a nézőteret és mivel nem.
A viszonylag frissen, 2024-ben igazolt frontember, Eemeli Bodde sem tudta igazán beindítani a népet. Hiába volt szimpatikus és elhörögte amit kellett, azért sokkal több aktivitást, szaladgálást mutathatott volna a színpadon. Igaz ez Vogg-ra és Pasek-re is, akik kb. a koncert vége felé cseréltek egyszer helyet, de azon túl nem lakták be a színpadot.
Magukba az elhangzott számokba nem tudok belekötni, a nagy elismeréssel fogadott, legutolsó Cancer Culture korong szerzeményei voltak leginkább napirenden, illetve az eggyel korábbi Anticult is kapott még szerepet, a 2002-es Nihility albumról pedig a Spheres Of Madness fért bele. Oké, nem volt annyira bőséges a játékidejük, nem volt lehetőségük egy valódi 30 éves jubileumi merítést tenni az életű egészéből, meg persze összességében azért ez nem is az ő estéjük volt, de valahogy többet vártam. Most így élőben figyelve, követve, a zenéjük megérdemel minden elismerést, de a kiállásuk egy 30 éves csapathoz képest szerintem kevés.
Az Anthrax-nél sose volt gond a megállíthatatlan színpadi pörgéssel, attól egy percig se féltem, hogy a New York-iaknál ne csordulna túl a lépésszámláló. A várható új album borítója szerepelt poszterként a háttérben, ennek ellenére az első szakaszban a tőlük megszokott alapvetésekre támaszkodtak. Iron Maiden – Number Of The Beast intro (halálom, amikor introként 4-5 perces teljes számokat nyomnak be zenekarok, rövid kis hangulatteremtő nüanszokat, részleteket, felvezetéseket értékelnék, de most inkább a saját számok miatt voltunk itt), aztán az Among The Living címadójával csaptak bele a húrokba Scott Ian-ék.
Bár a leghíresebb, a pozíciójukat leginkább megalapozó album címadó-, és nyitónótájáról van szó, még valahogy ekkor sem éreztem a közönség igazi felpörgését. A Frank Bello vad basszusfutamára épülő Got The Time már jobban beindította a nézőteret, a Madhouse kimértebb tempója viszont inkább az éneklésben volt erősebb, mintsem a pusztító őrjöngésben. A Metal Thrashing Mad és még inkább a Caught In A Mosh voltak azok, amelyek úgy igazán fel tudták forralni a közönség vérét, na innentől indult be igazán az a hangulat, amire mindvégig vártam.
Egyszerűen hihetetlen, hogy Frank Bello, Joey Belladonna, Charlie Benante és Scott Ian mind fizimiskában, mind energiában is hogyan konzerválták 10-20 évvel ezelőtti önmagukat. De Ian-nek is csak a szakálla őszült meg 30-40 éves önmagához képest. Elképesztő látni, hogy Frank Bello még ma is ugyanazt a folytonos szilaj, zabolátlan rohangálást és teljes átélést műveli a deszkákon, mint 20 évesen.
Ian talán már nem rohangál, ugrál annyit, de nagy headbang-elések közepette, fogcsikorgatva horzsolja ő is a riffeket, a jellegzetes trappolását is bemutatja olykor. Joey Belladonna is maximum egy kicsit ráncosabb a régmúlthoz képest, de a fazonja semmit nem változott és hangilag sem lehet ok panaszra. Persze talán nem annyira áramvonalasan gördülnek elő a dallamok, sikolyok a torkából, mint egykor, de 65 éves létére tényleg teljesen korrekt énekteljesítményt kaptunk tőle.
Charlie Benante is lazán letagadhatna 20 évet, pedig nem sokkal fiatalabb az említett Belladonnánál. Az ő dobjátéka is mindig átlagon felüli, ma ugyancsak nagyon ízlésesen, intenzíven játszott. Látszott rajta, hogy ő is élvezi, szinte ficánkolt, olykor majdhogyem táncolt a dobok mögött.
Jonathan Donais-t sosem éreztem annyira a csapat integráns részének, az együttműködésük kezdete óta még több évig a színpadon is látványosan magányosan, kimérten, majdhogynem a háttérvászonba simulva játszott. Azóta azért sokat oldódott a dolog, többször már sokkal intenzívebb színpadi munkát láttunk tőle, ma is sokat dobálta a haját, ügyesen hozta a szólókat, szóval amit kellett, hozzátett a maga részéről.
Azért talán a csapat is érezhette, hogy nem mindenki esik össze a már túlságosan is megszokott setlist-től annyira, mintha egy levél anthrax-et kapott volna, így az elkövetkező néhány szám erejéig olyan tételeket is elővettek, amelyekre az ínyencebbek is felkaphatták a fejüket. A Keep It In The Family ugyan nem aktuális dal, az 1990-es Persistence Of Time-ról származik, de közel sem egy gyakori vendég élőben.
Az elfeledett 2010-es évekből is szerencsére előkerült a Breathing Lightning, a legutoljára megjelent, igen kiváló For All Kings-ről, ahol Belladonna kifejezetten jól teljesített. Sajnos több már nem érkezett innen, pedig tömve van nagyszerű dalokkal ez az album. Az egyik korábbi turnéállomáson megidézték a szintén kiváló Worship Music albumot is, nálunk sajnos erre nem került sor, pedig számítottam rá.
De szerencsére vadiúj szám is érkezett, hogy tényleg valami különlegeset domborítsanak, a már közzétett It’s For The Kids. Abszolút működött az új szerzemény, dalszerzésileg is jó felépítéssel, jó váltásokkal, komótos és thrash-es témákkal egyaránt operálva tálalták, így élőben is rohadt jól működött. Még olyanoknál is, akik esetleg még nem hallották. Szóval van bizalmam az új Anthrax korongban, remélem, hogy majd megbolygatja az élő setlist-et is.
Előhúzták még a Medusa-t, ami szintén mondható egy nem túljátszott dalnak, szóval nem lehet ráfogni, hogy unos-untalan hallhatjuk. Belladonna-nak itt már a magasakat is hozni kellett, szerencsére megbirkózott velük. És persze nem maradhatott ki az Indians, az egyik legeltaláltabb Anthrax sláger, ami őrületes bulit eredményezett a nézőtéren.
Mindezt tetézte az Antisocial, ami bár feldolgozás, mégis Anthrax alapvetéssé vált. A kissé punkos lendület abszolút jól áll nekik, a közönség is imádja a számot, szerintem sokan csalódottan térnének haza, ha kihagynák a listából.
Az Anthrax annak idején az egyik első metalcsapat volt, aki a rap műfajt szintetizálta a metal zenébe. Ma már nem tűnik ez annyira nagy számnak, vagy különlegességnek, de akkor (’80-as évek vége) nagyon is az volt. A csapat mai stílusától ez a hangulat ma már távol áll, de mégis megidéztek egy ilyen rap-es momentumot, az I’m The Man című dalt. Itt elsősorban Frank Bello nyomta a rapes szövegmondást. Az I’m The Man se mindennapos tétel a programjukban, szóval szintén felírható különlegességnek.
Az Anthrax műsora az I Am The Law-val zárult, még utoljára együtt énekelhetett, együtt kiabálhatott mindenki Belladonnával. Pontosabban nem teljesen utoljára, ugyanis a mindvégig rendkívül barátságos, a közönséggel többször viccelődő frontember a nem tagadta meg magát, a levonulózeneként szolgáló Long Live Rock ´n´ Roll-t is együtt énekelte a közönséggel a színpadról. Ebből is látszik, hogy mindvégig laza, közvetlen hangulat uralkodott a teremben, az Anthrax erről mindig is ismert volt. Scott Ian pedig nem zsidóskodott a pengetőkkel, nézőtér mindkét oldalára kiszórt egy-egy tonnányit, a rajongók nagy örömére.
Számoljunk csak! Oké-oké, lementek természetesen a kötelező körök, Got The Time, Metal Thrashing Mad, Caught In A Mosh, Indians, Antisocial, stb. Akármennyire is morognak sokan az egydimenziósság miatt, ma is látszott, hogy a legnagyobb hangulati felpörgés bizony akkor indult be, amikor ezekbe a nótákba csapott bele a csapat. Interjúkban el is mondták az Anthax tagjai, hogy játszanának ők mindenféle mást is, de hát nekik is az a tapasztalatuk, hogy konkrétan ezt várja, ezért őrül meg a közönség.
De előkerült a Keep It In The Family, amit ritkaságnak tudok be, ez egy. Kettő a Breathing Lightning, ami 2016-os dal, üdítő frissesség a programban. Az It’s For The Kids a rövidesen érkező új album premierje, pláne friss téma, ez három. A Medusa-t sem mondanám mindennaposnak, elő-előszedik olykor, de nem tartják unos-untalan terítéken, nekem ez négy. Az I’m The Man rap-es szövegdobálózása, a jellegzetes Anthrax zúzásokat kilúgozó, laza hangulatú szerzemény is érdekes színt visz a programba, élőben viszont ritkán idézik fel. Ez öt.
Így a 13 eljátszott számból 5-re mondanám azt, hogy nem az unos-untalan a koncertprogramban rotálódó, ezerszer hallott tétel. Ha matematikus Ön, akkor 38,5%, akinek így jobban tetszik. Szerintem ez nem olyan rossz arány, mint ami sokaknál a zsigeri közérzet. Sőt, még Worship Music-os dalt nem is számoltunk bele, ami ma ugyan nem volt, de van azért példa az előkerülésére. És ezek a sirámok természetesen csak azoknál jönnek elő, akik már minimum 4-5x látták a New York-i csapatot, akik még most jutottak el először vagy másodjára az őrült thrasherek bulijára, azoknak a fejében nem járnak ilyen gondolatok, hanem magukon kívül őrjöngenek és énekelnek az Antisocial-re vagy az Indians-re.
Nem kell tehát félteni az Anthrax-et. Koncerten még mindig kiválóak, akik pedig unják már a tipikus nótákat, szeptemberben pörgessék majd sokszor a Cursum Perficio lemezt, biztos vagyok benne, hogy megéri.
16:58
