lemezajánló [nagylemez] 2005. április 28. csütörtök 13:28
nincsen hozzászólás
szerző: TompiMorgul: All Dead Here Seasons Of Mist
Miközben napjainkban tombol a Dimmu Of Filth és a Cradle Borgir mánia, hajlamosak vagyunk egy szimpla ásítással elintézni az olyan bandákat akik szimfonikus elemekkel akarják dúsítani a black metal közeli zenéjüket. Nem véletlenül, ilyen csapatokból már annyi van, hogy a legtöbb extrémzene rajongó már pusztán a stílus emlegetésétől is hanyatt-homlok menekül mondjuk a Panzer Division Marduk brutalitásához. Hogy egy paradoxonnal éljek, a sok ötlettelen kópia alkotta fától, nem látni az igényes, és valóban újító szándékú csapatok alkotta erdőt. Ilyen erdőlakónak számít a Morgul is, 1990 óta. A teljes igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy az All Dead Here alapján J Maestro Discordia már kifelé tart ebből a rengetegből, hiszen számos más hatás is érte ezt az anyagot. A gépies, indusztriális hangulat ha nem is olyan markánsan, de kétségkívül jelen van a dalokban. Ez evidensnek sőt talán elcsépeltnek is hangozhat, de sikerült kellő intelligenciával megoldani a dolgot. Az igazi meglepetés azonban a szólóhegedű használata, amelynek révén bizony erős magyar és balkán népzenei beütést kap egy-két nóta. Mindezek elegyéből egy igen érdekes zene született, igaz kísérleti jellegéből adódóan vannak apró hibái és kiforratlanságai, de talán pont ezektől a gikszerektől működik az album.
Működését egy lassú szívdobogással indítja, ezt követi némi vonós felvezetés. A fokozódó melódiák, és a horrorfilmes hangulat hatására már meg is fogalmazódik a hallgatóban egy szélvészgyors riffözön, de csalódnia kell, mert egy ipari gerjedést követően, egy szaggatott, középtempó ingerli fejrázásra. Ez a Mask Of Sanity, és sokáig úgy voltam vele, mint egy rég nem látott ismerőssel, nem tudtam hova tenni. Aztán beugrott, hogy bizony a Nevermore lemezein hallottam valami hasonlót. Vendégénekesről nincsenek információim, így kénytelen vagyok elhinni, hogy bizony Discordia mester imitálja Warrel Dane-t, több, kevesebb sikerrel. A tisztességes betonozásból átváltanak egy becsületes staccato riffelésbe, itt Maestro már sikít, károg, gépekkel torzítja el a hangját, utóbbi különösen dermesztőre sikerült. A Need To Kill már belendül, érdekes, hogy a gitárok és a vonósok sokáig ugyanazt játsszák, később aztán szépen eltűnnek, és síri harmóniáknak, és akusztikus gitároknak adják át a helyet, hogy aláfessenek az egyszemélyes zenekar kántálásának. A dalt záró kislányos hang pedig már fel is vezeti a címadó szaggatott riffjeit, amelyben egyszerre jelen van a Fear Factory és a Slayer világa, mindezek közben, teljesen váratlanul felsír egy hegedű. Csodálkozni nincs idő, mert jön is a himnikus refrén, amely a második körben egy igen hatásos levezetésben teljesedik ki.
A Sanctus Perversum egy olyan kedvesen bugyuta zongoramenettel indít, hogy első pillanatban Whitney Houston feldolgozásnak hittem, aztán persze jön egy kis károgással fűszerezett keménykedés. Mivel meglepetés nélkül nincs Morgul szám, így jön egy kis pufogó, csattogó indusztriál döngölés is, így nehéz elhinni, hogy ugyanaz a szirupos zongora zárja a nótát. A Hategrinder egyhangú középtempóban menetel tovább, Discordia dallamai azonban igencsak feldobják a dalt. Kapunk még az arcunkba ősblack sikálást is, majd emelkedett hangulatú lassabb témákat is, és itt is felbukkan a prímás hegedű. Mindez úgy másfél perc leforgása alatt történik. A Shackled úgy indít, mint egy leegyszerűsített Meshuggah, szaggatott, tördelt ritmussal, amelyet egy laza, thrashes kalapálás követ, majd igazi heavy metalos ikergitárokkal találjuk szembe magunkat. Ezek váltogatják egymást, de csúcs a fenyegetőre vett akusztikus betét, amelyben ismét szól a hegedű. Az Outroban pedig már csak az szól, körülbelül úgy, mint egy sirató. Érdekes, hogy az Outro után van még egy track, ez az Empty. Egy mozdony-módra zakatoló téma, nyugodt hangvételű verzékkel, és tomboló refrénnel. Nincs benne semmi extra, de jobb vele a lemez, mint nélküle.
Egy igazi minőségi munka az All Dead Here. Ugyan nem valószínű, hogy irányadó alapmű lesz egy következő generáció számára, de Discordia kísérletei segítenek rájönni arra, hogy mennyi mindent lehet belepakolni ebbe a black metalból kiinduló zenébe.