beszámoló [koncert] 2005. április 22. péntek 14:44
nincsen hozzászólás
szerző: RossikaBöiler, Punishable Act, Death Before Dishonor, Diecast, Agnostic Front 2005. március 15. A38
Március közepe ezúttal nem csak a történelmi emlékezés jegyében zajlott, hisz a hazai hardcore közönség a nagy öregeket hallhatta élőben az A38-on. Hazánkba látogatott az Angostic Front.
A program a várakozásoknak megfelelően pontban nyolckor elkezdődött ezért történhetett meg az a szomorú eset, hogy a Böiler koncertjéről szinte teljesen lemaradtam. Hatalmas várakozások előzték meg a fellépésüket, sokaktól hallottam, hogy király lesz és feltétlenül meg kell őket nézni. Nem tudom mitől olyan fergeteges a zenéjük, szerintem kicsit unalmas volt és egyhangú, de természetesen ízlés kérdése a dolog és ugye csak az utolsó számokat kaptam el. Nem vagyok a stílus elkötelezett híve street rocknak nevezném leginkább amit a srácok játszanak de felvezetésnek jó volt, volt akit sikerült mozgásra bírnia a budapesti formációnak, és Roger is megdicsérte őket koncertjük alatt, ami biztos király érzés lehetett a tagoknak.
A második csapat a német Punishable Act volt. Nekik sem sikerült teljesen feltüzelniük, de egyszerű sablonzenéjük kifejezetten kellemes perceket is nyújtott. Oldskoolban utaznak leginkább - apróbb beütésekkel a metalosabb és punkosabb stílusok mindegyikéből és sütött róluk a germanoid stílus minden jellemzője. Az énekes húsz év múlva fullextrás balatoni turista lesz, eltekintve szétvarrt fazonjától. Nem játszottak sokat ráadásul szerintem elég kevesen is voltak, igaz a nagyokra még sokat kellett várni. Nem volt gyenge produkció, de felejthető. Amit viccesen küldtek a nagydarab német arcok, az a jópofizás volt végig, az biztos, hogy legalább ők jól érezték magukat.
A Death Before Dishonor, mint beugrócsapat vonult ezután színpadra. Legnagyobb bánatomra a Terror lemondta a turnét, s a bostoni arcok léptek a helyükre. A amerikai hardcore színtér egyik legenergikusabb bandája, a jelen és talán a jövő meghatározó együttese lehet. A DBD alig, hogy megalakult már jött is a teljes album, 2003-as True Till Death korongjukat alaposan bemutatták nekünk is. A Forever Alone vagy az Another Day rendesen pusztítottak, de volt mikor kicsit kaotikusnak tűnt az amerikaiak zenéje. A tempóváltások különleges hangulatot adtak a produkciónak, de összességében kicsit álmosítónak nevezném az igen rövid összeállítást. A terjedelemmel egyébként nem volt gond, hisz a hasonló stílusban tevékenykedő Hatebreed éppen gigaprodukcióikkal kergettek tavaly az őrületbe, pedig a zene ott is gyilkol. Szerencsére a tömeg is egyre nagyobb lett, s így a bemozdulások száma is egyre csak gyarapodott.
A Diecast előző két albuma szerintem nagyon jóra sikerült, s ez a harmadik nagylemez sem gyenge, igaz az embernek hozzá kell szoknia az új énekhanghoz. A banda 1997-ben alakult, s amerikaiaknak mondhatják ők is magukat. Sok helyen olvastam, hogy mekkora sz.r volt a Diecast és ironikus megnyilvánulásokat is hallottam pedig szerintem ez egyáltalán nem helytálló. A Day Of Reckoning és az Undo The Wicked albumokon Colin Schleifer nagyot alakít, s ha a zene nem is olyan változatos és egyéni, mint mondjuk egy Darkest Hour keménységével és dallamaival ott a helye a metal-hardcore világában. Talán nem az ősHC rajongók zenei ízlésének megfelelő amit a bostoni arcok művelnek, de nem véletlen, hogy a Slayer előzenekaraként is lenyomtak már egy turnét a Diecast tagok. Az új énekessel Paul Stoddard-dal sincs semmi probléma bár igénytelen megjelenése igazi metal ízt kölcsönzött a látványnak. Vokál témáit bármely magyar énekes(!) megirigyelhetné, s kicsit szokatlan ugyan az erős váltás a hörgések és ordítások illetve a magas dallamok között, szerintem pont ettől lesz a Diecast más, mint a többiek. Szerencsére a régi nótákból is hallottunk párat, a Solace és a Desensitized iszonyat jól szóltak. A koncert eleje a hangzás miatt nem volt annyira magával ragadó, de mire mindenki felocsúdott az énekes látványa okozta sokkból addigra a hangfalak is a megfelelő erővel lökték magukból a passzusokat. Leginkább az új album dalait hallhattuk, a Fire/Damage változatos témáival, a Torn From Within pedig két és fél perces pusztításával hengerelt. Sajnos volt egy kis affér is ezalatt a nóta alatt, melyet a frontember nem a legtisztább módon oldott meg, de ez nem ide tartozik. A végére, s mintegy az Agnostic Frontra való végső ráhangolódás végett, leküldték még a Slayertől a Raining Blood/-ot.
S végre ott állt a színpadon Roger Miret, Vinny Stigma és a többiek, s belevágtak a közepébe a NYHC koronázatlan királyai. A banda 1982-ben kezdte meg az igehirdetést, s azóta is egyike a legelismertebb és legnépszerűbb hardcore csapatoknak szerte a világban. Szókimondó szövegeik, az aktuális problémákkal foglalkozó témáik és a hardcore, mint életérzés mindig jelen voltak dalaikban, s kaptunk mi is belőle bőven. Ez persze relatív, mert őket is el tudtam volna nézni még egy darabig, de a közel egy órás teljesítmény is több volt, mint amit vártam. Rogeréknek mindig is fontos volt, hogy az ő világukat s életfelfogásukat megosszák a közönséggel, s ezért a régi dalokat is előszeretettel veszik elő. A punkosabb témák most elmaradtak van aki sajnálja, van aki nem de azért hallottunk néhány őskövületet. Mindjárt a nyitó dal a The Eliminator egy 86-os szerzemény volt, de a Your Mistake már a 84-es Victim In Pain-en rajta volt. A legnagyobb őrjöngések mégis a Something´s Gotta Give album dalai kapcsán bontakoztak ki. A Crucified és a Gotta Go taroltak, utoljára a Sick Of It All-on láttam ekkora bemozdulást. A legújabb anyagot is pörgették azért kritika a honlapon olvasható hallhattuk a Peace-t, a Dedication-t, de a régi nótákra azért jobban ráhangolódtak a magyar HC-fanok. A United In Blood-ról pedig a Friend Or Foe-t vagy a címadó dalt említhetném, egyszóval széles spektrumon keresztülgázoltak a NY-i arcok. Korukat meghazudtolva uralták a színpadot is, kegyetlen csávó ez a Vinny gyerek, mint egy tinédzser úgy produkálta magát végig. Várakozásokat felülmúló este volt szerintem az állami ünnep ilyetén formában való megemlékezése, s remélem nem kell megint évtizedeket várnunk, hogy ismét itthon láthassuk az öregeket, s ne kelljen Bécsbe autóznunk értük.