szerző: TompiRod Stewart: From Maggie May to the Great American Songbook 2005. június 17., Kisstadion
Igencsak örülhetnek azok, akik élnek-halnak a rekedtes, whiskey-áztatta orgánummal rendelkező, korosodó trubadúrokért. Három héten belül ugyanis két ilyen gentleman teszi tiszteletét Budapesten. Május 24-én Joe Cocker fakad dalra a Sportarénában, június 17-én pedig majd Rod Stewart teszi ugyanezt a Kisstadionban. Hangjukon kívül van még közös vonás a két előadó pesti koncertjét illetően, saját klasszikusaik mellett mindketten egy feldolgozáslemezt fognak nekünk bemutatni. Egyébként Cocker is, Stewart is nagy futballdrukker, sőt Stewart focimániája olyan heves volt annak idején, hogy csak a véletlennek, és persze egy éles-szemű producernek köszönhetjük, hogy énekesi mivoltában üdvözölhetjük Magyarországon, és nem mondjuk a skót nemzeti tizenegy szövetségi kapitányaként.
Szólókarriere előtt azért megfordult jó néhány zenekarban, a hatvanas években például Wizz Jones folk-énekes csapatához csatlakozott, miután úgy döntött, hogy a labdarúgást mellékvágányra küldi, és otthagyja Brentford Football Clubot. Bejárja egész Európát, Angliába, pontosabban Birminghambe 1963-ban tér vissza, itt és ekkor lesz a Jimmy Powell & the Five Dimensions tagja, méghozzá mint énekes, és szájharmonikás. Első angliai körútjuk után rögzítenek egy kislemezt a Pye Records számára, ezen Stewart csak harmonikán kíséri társait. Később Londonba költözik, és a Long John Baldry féle Hoochie Coochie Men-ben folytatja a zenélést. A történet kísértetiesen hasonlít a Five Dimensions pályafutására, azaz egy sikertelen kislemez után(Good Morning Little Schoolgirl, 1964) be is fejeződik. Ez a formáció azonban nem veszett el, csak átalakult, és Steampacket néven működött tovább.
1965 nyarán az ereje teljében lévő Rolling Stones és a Walker Brothers előtt játszanak, szerte az Egyesült Királyságban. Ebben az évben felvettek egy albumot, ez azonban csak 1970-ben jelent meg. A Steampacket 1966-ban oszlott fel, és a bluest rockkal ötvöző, tiszavirág életű Shotgun Express volt a következő állomás Stewart számára, de hősünk még ebben az évben lelépett, méghozzá Jeff Beck, és zenekara kedvéért. Igazán itt fektette le hírnevének, és későbbi sikereinek alapjait, hiszen nagyszerű zenét eredményezett Jeff Beck virtuóz, és technikás gitárjátékának, és Rod Stewart energikus, vibráló egyéniségének kettőse. 1968-ban beutazzák az Atlanti-óceán mindkét partját, első korongjuk is elsöprő sikert arat. Hasonló a helyzet a második anyaggal, a Beck-Ola-val, amelyet követett a szokásos turné is, de a zenekar 1969 őszére már nem létezett.
Az amerikai Cactus meghívását visszautasítva Stewart, és a Jeff Beck Group basszusgitárosa, Ron Wood beszállt a Small Facesbe, Steve Marriott énekes/gitáros helyére. Wood gitárra váltott, lerövidítették a nevüket The Faces-re, és felvették debüt albumukat, a First Step-et. Ez alatt az idő alatt Stewart már első szólólemezét készíti, amely az igen hosszú An Old Raincoat Won´t Let You Down (Amerikában The Rod Stewart Album) címet kapta. A dalok egyfajta keverékei Stewart folk-zenei gyökereinek, és a modernebb, rockos megszólalásnak, ennek ellenére csúfosat bukott.
1970-re a The Faces már eltávolodott mind az R&B/pop skatulyától, mind a Jeff Beck Group-féle blues kategóriától, és egy tökös, keménykötésű rock n roll banda benyomását keltették. Az Egyesült Királyság lelkesebbnek bizonyult a First Step kapcsán mint az Új Világ, ennek dacára a Faces sehol nem állt le koszos és dögös bulijaikkal. Stewart ebben az évben már második szólómunkáját teszi le az asztalra, (Gasoline Alley) meg is utaztatja a lemezt az USA-ban. A következő év igazi mérföldkő Rod Sreward életében, hiszen a the Faces-zel megjelenteti a második lemezét, a Long Playert, amely tovább lép a First Steppen, és ekkor jelenik meg a harmadik szólóalbumát. Ez az Every Picture Tells a Story, amely, nincs rá jobb szó, sztárt csinál Rod Stewartból. Ezen szerepel a Maggie May is, ezzel a dallal igazol végérvényesen a legfelsőbb ligába, annak ellenére, hogy a nevezett szám csak a Reason to Believe B-oldala volt a maxinak, mindenesetre öt hétig csücsült a brit lista tetején. A Maggie May sikere a top 10-be húzta a The Faces harmadik lemezét, a néhány hónappal később megjelenő A Nod Is as Good as a Wink...To a Blind Horse-t is, sőt a Every Picture Tells a Story a csapat egyetlen amerikai Top 40 sikere lett.
A Faces tavaszi turnéján már érezni lehetett, hogy Stewart inkább egyedül folytatná a zenélést, aminek hangot is adott, amikor megjelent utolsó közös lemezük, az Ooh La La. Az album sikeres, Stewart önálló dalcsokra(Never A Dull Moment) viszont szárnyal, és túlszárnyal minden eddigi eredményt. Az 1975-ös Smiler in the fall a járt úton halad, azaz igazi közönség-kedvenc, de semmi újat nem mutat. Ebben az évben kezdődik a románca a svéd Britt Ekland színésznővel, gyakorlatilag ezzel egyidőben kezdődik a brit adóhatóságokkal vívott ádáz küzdelme is, ezért az Egyesült Államokba költözik. Erről az időszakról szól az Atlantic Crossing, amely szintén 1975-ös keletkezésű. Ezen a korongon Stewart végképp szakít a folk hagyományokkal, és egyre markánsabb popzenei elemeket emel muzsikájába, és olyan remekműveket alkot meg, mint a Sailing például. Az év végén bejelneti távozását a Facesből, amely természetesen fel is oszlik.
Los Angelesben kerít sort az A Night on the Town felvételeire, mindjárt 1976-ban. Ez lett Stewart első platinalemeze, és Tonight´s the Nighttal nyolc hétig vezette az amerikai listát. Három millió példányban kelt el a következő Foot Loose and Fancy Free-ből, amely gyakorlatilag a második része az A Night on the Townnak. 1978-ban már a disco életérzés is jelen van Stewart műveiben, ennek példája a Blondes Have More Fun, és persze a számtalanszor átgyúrt örökzöld, a Da Ya Think I´m Sexy?. Erre egymillióval többen kíváncsiak, mint az elődjére. Ekkor már nemcsak az arany-és platinalemezek sorakoznak már Stewart gyűjteményében, hanem igazi playboy módjára számos modell és színésznő skalpját is begyűjtötte. Ezzel a hobbijával tulajdonképpen mostanában sikerült felhagynia.
1981 ismét a zenei megújulás éve, a Tonight I´m Yours már igencsak lubickol a divatos new wave és synth-pop hangzásban. A platinalemez menetrendszerűen érkezik. Ennek ellenére a nyolcvanas évek nem folytatódtak valami fényesen, következő négy albuma egyszerre tudott erőltetett és erőtlen lenni, viszont az 1989-es, Tom Waits-féle Downtown Train képében ismét igazi, agyonjátszott slágere van. A Vagabond Heart címe ellenére egy meglehetősen érett, és gondolkodó alkotót mutat. A kilencvenes évek elején tomboló unplugged lázból Ő sem marad ki, és az akkor már Rolling Stone-ként pengető Ron Wooddal adnak, egy akusztikus koncertet, és az erről kimásolt Have I Told You Lately újra fókuszba helyezi Ennek az unplugged koncertnek a hatására egy nyugodtabb lemezt készít, amelyről megint egy feldolgozás aratja le a babérokat. Ez volt az 1995-ös A Spanner in the Works, és Tom Petty Leave Virginia Alone-ja. Ezt szép sorban követték az újjabb korongok, ( If We Fall in Love Tonight, When We Were the New Boys, Human) de egyiküknek sem volt olyan visszhangja, mint a tavaly napvilágot látott The Great American Songbooknak, amelyeken dzsessz klasszikusok interpretációit hallhatjuk. Rod Stewart még ahhoz is vette a bátorságot, hogy Louis Armstrong leghíresebb nótáját, a Wonerful Worldöt is feldolgozta. És Hogy ez hogy sikerült? Rod Stewartosra, hiszen bármilyen stílusban alkot, hangjának, és nyüzsgő lényének köszönhetően azonnal felismerhető a stílusa, ezért Ő tényleg feldolgozza az adott dalokat, nemcsak elénekli. De június 17-én a Kisstadionban úgyis minden kiderül.
Jegyek (Ülő I: 19.000 Ft; Ülő II: 14.000 Ft; Álló: 12.500 Ft; Ülő III: 9.900 Ft) forintért válthatók a Ticket Express központi jegyirodájában: Budapest,VI. Andrássy út 18. alatt, vagy interneten a www.Tex.hu vagy a www.Eventim.hu oldalán.