lemezajánló [nagylemez]  2001. november 15. csütörtök   13:10

nincsen hozzászólás

   Lemezbe kóstoló
  
   Felkészültem. Gyorsan visszavittem egy megkésett videokazettát a Vészhelyzet után (amire épp a kazetta megkésettsége miatt nem is tudtam figyelni), a vigaszdíj kifizetése után (345 Ft) maradt még nálam pont egy eszpresszónyi pénz, amely fekete a Goethe-ben került elfogyasztásra (140 Ft + 15 Ft borravaló). 22 óra 27 perc van, túl vagyok a forró zuhanyon, mellettem egy forró csésze teja, előttem a frissen megjelent „Bandi a hegyről” album borítója mankónak. Délután öttől fél nyolcig pont háromszor hallgattam meg a lemezt (ennyiszer fér bele... 12 szám, 45 perc, + a wc-szünetek). Először arra gondoltam, hogy biztosan elfogult leszek, később rájöttem, hogy más lemezt is meg szoktam ennyiszer hallgatni mielőtt jól megmondom róla a tutit (ld.: Nulladik Változat tizennégyszeri meghallgatás). De a kávé után úgy döntöttem, hogy vállalom amit vállalnom kell és őszinte leszek: igenis elfogult vagyok. Már a megjelenés előtt tudtam ugyanis, hogy ez a lemez egy remek alkotás lesz.
   A nagy előkészületben szinte el is feledkeztem róla, hogy alakul ez a dolog, másrészt meg azt hittem, hogy azért nagyjából tudom, hogy miről van szó. Ismertem már ugyanis pár dalt az új albumról, de mint kiderült, ezek kis részét teszik ki a végeredménynek.
   Az első számról például (Búcsúzó nap) rögtön az jutott eszembe, hogy már úgyis megvan fejtve minden, amit meglehet, úgyhogy lehet, hogy nekem sem kéne nagy megoldásokon gondolkoznom ezzel a tucatnyi dallal kapcsolatban (pedig lennének). Hanem inkább csak úgy fogom ízlelgetni, mint egy jófajta halászlét egy vendégségben (vagy épp nemvendégségben, hanem otthon, csak vendégszakáccsal), hogy olyan mindegy mi van benne, meg hogyan került bele (ami ugye perszehogy nem mindegy), de most inkább csak nyammogni, és cupákolni van kedvem a szálkákon, és az ízekre meg színekre, meg illatokra figyelni. Hát inkább így fogyasztom most el ezt a fényes korongot is.
   Alapvetően jellemző a lemezre, hogy amennyire technikailag bonyolult megoldások vannak benne, annyira egyszerű is egyben. És meg kell hagyni, nekem a meztelen, csupasz dalok jobban bejönnek, mint amilyen mondjuk a 4-es track (Apa övének a csatja), amit mintha már olvastam volna versként, vagy minek kell hívni az ilyen szavakat egymás mellett. Mindenesetre a beburkolt-felöltöztetett dalok sem rosszak. Ahogy az első sem. Kicsit azt vártam, hogy csupa akusztika, meg nyers dallamok lesznek, aztán rá kellett jönnöm, hogy van itt mindenféle effekt, meg más szintetikus parádé, meg van még pl. vízbugyogás, meg hasonlók, amik feldobják az egyszerű dallamokat. Vegyük példának a Jó voltam eddig (Meneküljetek) című dalt, ami valami hamarkitalált roma-rap-nek (kissebségi-rap, elnézést, attól, akit illet) tűnik némi Pa-dö-dős beütéssel a refrénben (bár azon ugye jókat lehetne vitatkozni, hogy mi is az a refrén valójában). Mégis annyira „Bandis” (már ha lehet egyáltalán eztet így mondani) ez a szám, hogy abszolút beillik a lemez legközepére. A dalt egyébként Varga Líviusz (pedig úgy emlékszem latinosan szereti a nevét, röviden, s-sel) dobja fel álmos-rekedt hangjával.
   Az album klipgyanús száma a harmadik, Vedd fel a szép ruhád címmel. Ezt már ismerhetjük a koncertekről, és méltán képviseli a latinos rock fogalomkörét a lemezen, bár bevallom őszintén, hogy a színpadi élő verzsön sokkal jobban tetszik (talán azért, mert jobban érvényesül az akusztikus gitár, és mert a zongoraszólót is virtuózabbnak érzem szemtől szembe a zenészekkel, de lehet hogy tartani kellett valami szigorú időkorlátot a daloknál, mert volt máshol is, ahol kicsit belefért volna még egy apró crescendo, vagy épp pár üres ütem, ami késlelteti a befejezést (ezek egyébként koncerten megvannak, ezért gondolom az időkorlátot). Pl. a Mennyországnak is (ami végre felkerült egy lemezre) is túl hamar vége lesz, pedig az ember még hallgatná, mint amikor rossz kedve van, és sosem akarja, hogy véget érjen egy este, egy film, vagy egy koncert, vagy akár egy e hang (a dalban Kispál András eme e-húron működik közre).
   Egyébként hihetetlenül keverednek a stílusok a lemezen, nyilván ez is része a játéknak, mint amikor az ember szeretkezik, és kipróbálja így is, úgy is, fentről le, meg lerő fel, elölről meg hátulról, de ebbe inkább ne is menjünk bele, szóval gondolom, hogy ez csak egy játék a stílusokkal, meg meg is ígértem, hogy nem adok megoldásokat, úgyhogy hagyjuk is. Szóval van itt modern disco, meg a kissebségi-rap-et már mondtam, meg a latinos rock-ot is, de van ám paraszt-búsuló (az egyik legszebb darab mind közül), meg kommerz jazz, meg múltszázad eleji lokál-muzsika.
   A búsuló az Apa övének a csatja címet viseli, és ez a legmeztelenebb dal az albumon. Egyetlen gitár, és egyetlen hegedű kíséri a verset (mert az, bár ezen is lehet vitatkozgatni). Egy régi, hajópadlós parasztház jut eszembe, átázott, megroskadt falakkal, alacsony nádtetővel, és benne a kalapos Bandi könyököl a megkopott asztalon, bambul, visszagondol, és fel-feldereng valahol a messzeségben a múlt, meg ettől a jelen is, a háttérben meg csak úgy mellékesen éppen ott egy hegedűs (Szabó Attila), aki elhúzza a bút.
   Aztán itt a Mára már nevezetű, amiből meg a lokál dal kerekedik. Az biztos, hogy fekete-fehér filmben szereplünk, és a nők szűk cselszton-ruhában, hosszú cigarettával a szájban várják, hogy szeretve legyenek. Ezt a képet egyébként Ágoston Béla szaxofon és klarinétjátéka egészíti ki (egyébként ő a legvonzóbb frakkos pasi ebben az 1920-as évekbeli filmjelentben, minden göndörített hajú, műszempillás hölgy a szaxofonos kegyeiért eseng).
   Aztán jön a Csönd meg a zaj, ami egy az egyben továbbviszi az előző lokálos ritmust, csak közben elmúlik pár év, meg kikerülünk a rétre, amely zöldet egyébként jól szemügyre is vehetünk a borítót mustrálgatva.
   Aztán már csak pár dal maradt, amiről nem ejtettem eddig szót. Ebből az egyik a Csinálj teát, amiről viszont az jut eszembe, hogy le sem lenne tagadható (nem mintha le kéne) ez az album. Mármint, hogy ki a szerzője. Mert vannak ezek a kedvenc szavak (csillag, tea, hold, űrhajó, meg a Szárszó is feltűnik egy helyütt... stb., nem mintha megfejteni szeretnék) amik engedik magukat megtalálni-felfedezni néhol.
   Aztán itt van végre ez a jazz, ez a Napos barackos, ami kicsit jobban esne, ha a szólók jobban érvényesülnének, de persze nem nekem készül a lemez, úgyhogy így is jó lesz (ahogy kevésbe csípősen is jó az a halászlé). Mindenesetre kicsit látom magam előtt a frissen nősült pólóárus dobost, ahogy söpri a pergőt, és ez azért jó. Meg az a zongoramenet is, amiből hallanék még párat, de itt is van ez a szigorú időzóna, amit még mindig nem értek, hogy miért is kell betartani.
   És már csak két dal maradt. A 11. dal valami aranymetszés féle lehet (már megint meg akarok fejteni, bocsánat), bár már sokat vitáztam azon, hogy ez a kifejezés mit is jelent pontosan. Mindenesetre valami fontos fordulópontot, valami olyan részt, amit akkor is észrevesz az ember, ha nem figyel eléggé. Legfeljebb nem tudatosul, mert már megszokta. Ez a 11-es track a hegedűs után a második legpucérabb dal, legalábbis a koncerteken játszott verzióban: két akusztikus gitárral játszva már beleszerettem ebbe a számba. Így, a lemezen kicsit izé, olyan bugyborékolós, meg kicsit cicomás, de a Leskovics-féle gitárszóló így is bekúszik a bor alá, hogy meglúdbőröztesse a népet.
   Az album utolsó dala pedig maga az Igen! Mármint akkor, ha azt kérdezik: Élet? Más nem is nagyon lehetett a finito, különben nagy sírás lett volna a vége, még nekem is, mert rá kellett jönnöm, hogy egyidős vagyok Bandival a hegyről (már elmúltam húsz, még nem vagyok negyven), és eddig még én sem voltam jó semmire. Szóval ez a csupa-klisé Pataki Attila-dal kicsit feldobja a szomorú valóságot, persze (mondom, jobb szeretem a meztelen dolgokat) ez is tetszetősebb volt „a capella” gitárral. Így, pop-rock-os változatban viszont cselesebb és fricskázósabb is.
   Igaziból nem tudom mit jelent ez a 12 dal. Csak sejtem, hogy sok és komoly munkát, jó bulit, rengeteg vitát, időt és pénzt, barátokat és társakat jelent. Ezenkívül valami olyasmit is jelent, amit a mérlegre lehet tenni. De elsősorban ezek hangok, és betűk csupán, és nem akarom komolyabban venni, mint amennyire kell. Hiszen az ebédet, vacsorát sem veszi komolyan az ember. Csak úgy, ahogy jön. Persze örül, ha tartalmas, és főleg, ha ízletes. Nekem az volt, így, zölden, csupa babával, pucér hassal tálalva.
   0 óra 35 perc. Befejeztem a vacsorát. Csak azt nem értem, hogy a szent család angyalairól a borító utolsó lapján, miért maradtak le a szivárványszínű, selymesen áttetszű szárnyacskák?
   A lemezen közreműködtek: Ágoston Béla: szaxofon, klarinétok, Dióssy D. Ákos: billentyűk, zongora, csörgő, basszus, szinti, vokál, fender zongora, duplabass, Gőz László: pozan, Havasréti Pál: nagybőgő, Kispál András: tremolós gitár, gitárok, e-húr, Kiss Tibor: vokál, slide gitár, Leskovics Gábor: sika, villanygitár, akusztikus gitár (szólóval), vokál, Lovasi András: ének, gitár, dobgitár, basszusgitár, dob és egyéb programok, infrabass, mandolin, vokál, akusztikus gitár, pohárbabuborék, Szabó Attila: hegedű, Szandai Mátyás: nagybőgő, Tóth Cs. Zoltán: dob, Varga Líviusz: vokál, rap

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: