szerző: MorelloAgnostic Front, Wisdom In Chains 2026. február 24, Dürer Kert
Ha egy legendás nagy hardcore banda koncertjéről van szó, akkor pontosan tudja az érdeklődő, hogy mire számíthat. Össznépi hangulatra, intenzív tombolásra, magasba lendülő öklökre, őrült stagediving-ra. És persze arcbamászó dalokra, vad színpadi munkára, nagy együtt éneklésekre. Az Agnostic Front esetében sincs ez másképp, akik az 1980-as évek eleje óta tették le a névjegyüket a színtérre és azóta is definitív pontjai az ún. New York HC-nek. Ráadásul nem csak a múltjukból akarnak megélni, hanem legutolsó albumuk, a 2025-ben megjelent Echoes In Eternity is igen harapós alkotás lett.
Általában a Dürer szokott lenni a hardcore csapatok koncertjének otthonos terepe, szerencsére itt érzik, hogy ez a műfaj mit kíván meg. Például a színpad elé hozzátoldottak egy kisebb színpadot hosszabbításként, így a stagedive-olókat, színpadon ugrálókat folyamatosan biztatták, hogy ezt szabadon használhatják. Ma már a koncerteken is egyre szabályozottabbak a viselkedési lehetőségek, ami biztonsági szempontból amúgy érthető is, hiszen történt már pár tragédia ilyenekből. De a hardcore műfaj zsigeriségének éltető elemei az ilyen színpadmászások, stagediving-ok, így ezzel a megoldással mégis sikerült ezt biztosítani, aminek szerintem mindenki örülhet.
Elsőként a kolumbiai Raw Brigade kapta meg a deszkákat, akiket már csak az egzotikum miatt érdemes lett volna megnézni, de sajnos az ő blokkjukra még nem tudtam odaérni a helyszínre. Általános vélekedés szerint jók, lelkesek voltak, zeneileg persze nem terjeszkedtek túl a jellegzetes hardcore kereteken. Szóval (számunkra) egzotikus hazájuk nem nyilvánult meg különösebb szinten, például hogy kokaint szórtak volna a közönségbe vagy ilyesmi.
Az amerikai Wisdom In Chains-t már láthatóan értő közönség fogadta, sokan énekelték a szövegeiket is. Pedig túl sokszor nem jártak mifelénk. Egy jól kigyúrt, agyontetovált, tekintélyt parancsolóan nagydarab frontember szántotta a deszkákat jobbra-balra, aki mindent megtett a közönség fanatizálásáért. Vagy valami nagyon csúnya torokgyulladása volt, vagy most valamiért baromira be volt rekedve, de nagyon furcsán, tompán törtek elő belőle a hangok a koncertjük egész ideje alatt. Szóval vokálisan nem volt sajnos meggyőző, de lelkesedése és hozzáállása példaértékű volt.
A többiek hozták a műfajtól megszokott kemény zúzást, de figyelmet érdemel a sportatlétás, baseball sapkás, kitetovált színtéren szinte kirívónak számító „hagyományos metalos” küllemű gitáros srác, aki nem csak hogy nagy élvezettel játszott, de az itt-ott elsütött gitárszólói, gitárnyúzásai felpezsdülést jelentettek. Jó bulit csinált a Wisdom In Chains, mint említettem sokakat már nem kellett meggyőzniük, mert a koncertterem egy jó része tisztában volt a munkásságukkal.
Az Agnostic Front az egyik legikonikusabb NYHC intézmény, erre a kifejezésre talán legtalálóbb példaként őrájuk kellene mutatni. Van még persze több más NYHC alapbanda, de a műfaj esszenciája ennyire vegytiszta módon talán az Agnostic Frontnál van jelen. Vinnie Stigma és Roger Miret intézménye bár nem ontja égre-földre az új albumokat (a már említett Echoes In Eternity csak 6 év múlva érkezett az elődje után, igaz volt közte egy Covid is), de mégis mindvégig jelen voltak a színtéren.
A várakozás és a közönség által kisugárzott szeretet persze óriási volt feléjük. Már az első perctől barátias, családias, bajtársias hangulat keletkezett – de hát ennek így is kell lennie egy ilyen koncerten. Az első, ami a szemembe tűnt, hogy Vinnie Stigma látványosan megöregedett. De hát ez csak elsőre lehet megdöbbentő, emberünk már túl van a 7-edik X-en, hát milyennek kellene lennie? És hiába, hogy kissé összeaszott, bácsikás küllemet vett fel, a szeme még mindig ugyanolyan huncutan csillog és 70 éves korát meghazudtolóan szántotta fel a színpadot.
Vinnie sosem volt egy nagytudású gitárhős, inkább a színpadi jelenléte és elhivatottsága emelte őt a NYHC legendái közé, mintsem a gitárosi teljesítménye. Ma is elreszelte amit el kellett, emelgette jellegzetes Stigma feliratos gitárját, de inkább a rendezői bal oldalon Craig Silverman karcos riffjei és erősen, határozottan szóló gitárhangzása hozták a súlyt a zenébe. Az örök punk Vinnie ezt a punkos, fésületlen gitározást és színpadi szaladgálást teszi hozzá a zenekarhoz és ettől lesz az Agnostic Front az, ami.
Meg persze Roger Miret kiállásától, aki ugyancsak a legszimpatikusabb hardcore arcok egyike. Ő majdnem egy 10-essel fiatalabb Vinnie-nél, rajta nem éreztem ezt a fajta látványos megöregedést, mondjuk lehet, hogy a fejkendő nála is sokat ápol és eltakar... Roger hangjában van egy olyan jellegzetes tompaság, ami jellegzetessé teszi a bandát az egész színtéren. Ez a kezdeti időkben, de ma is ugyanúgy megvan, esetleg ez nem mindenkinek jön be, de az Agnostic Front hangzásához kitörölhetetlenül hozzátartozik. Miret végig tartotta a kapcsolatot a közönséggel, biztatta őket, a folyamatos színpadmászások, maguktól megrészegült rajongók sem zavarták. A hardcore színtér mindig is a családiasságról és az egymás felé való nyitottságról szólt. Roger ezt ma is hangsúlyozta a kommentárjaiban, sőt egyenesen felszólította a rajongókat, hogy öleljék meg a baljukon és jobbjukon található másikat, ezzel is a személyességet, személyes jelenlétet és valódi kapcsolatokat hangsúlyozva. Ezzel együtt a komplett közösségi médiának és annak hatásainak is középső ujjat mutatott. Nem is tudtam volna jobban egyetérteni vele.
Azért a hangulatot mégiscsak az elhangzott dalok emelték a legjobban, ahol megint csak abszolút nem volt szívbajos a banda. A friss Echoes In Eternity 4 dallal is képviselte magát (Way Of War, You Say, Matter Of Life & Death, Sunday Matinee), de a legtöbb albumukról felmutattak legalább egy vagy két nótát. Bár szám szerint sokat játszottak, a sokszor 2-3 percesnél nem hosszabb tételek igazi energiabombát jelentettek, így a kb. 1 és negyed óra játékidőben azért kellemesen kifáradtak a rajongók.
De amíg az Agnostic Front a deszkákon volt, nem volt megállás, folyamatosan mentek a circle pit-ek és a lelkes zúzás a színpad előtt. Egyszer még Vinnie Stigma is lesétált a rajongók közé, akik ott pörögtek körülötte, miközben gitározott. Egyébként az egész este folyamán, mindegyik banda szetje alatt egymásnak adták a mikrofont a zenészek, hol Stigma szállt be üvöltözni a Wisdom In Chains-be, hol a felvezető bandák tagjai jöttek be zúzni és énekelni az Agonstic Front koncertjére. Szóval a már sokszor említett hardcore családiasság a turnétársakra is vonatkozik.
A bő setlist-ből futotta a nagy alapművekre, de a ritkábban előkerülő tételek is napirendre kerültek ma. A legnagyobb éneklések, tombolások azért a My Life My Way, Victim In Pain, Old New York, For My Family, Gotta Go-ra indultak be, ami persze nem is meglepő. A koncert a Ramones alapmű Blitzkrieg Bop-pal zárult, ami az Agnostic Front punkos gyökereinek kiváló megnyilvánulása.
A hardcore műfaj továbbra is él és lélegzik, amit nem csak a régi nagyok, hanem fiatalabb bandák is táplálnak szerencsére. A kemény zenék közül a legemberibb, legközvetlenebb hangulatú stílus ma is megmutatta az erejét, az Agnostic Front pedig bizonyította, hogy nem csak az alapkövek letételénél voltak jelen, hanem mai újabb szerzemények is abszolút kiállják az élő előadás próbáját.
08:42
