szerző: MorelloSylosis, Revocation, Distant, Life Cycles 2026. január 30, Barba Negra Blue Stage
A Sylosis amolyan titkos favorit banda. A modern metal, extrém metal kategóriájában nem hinném, hogy elsőre felötlene a nevük sokaknak a legnagyobb, legfontosabb neveket sorolva, de aki meghallgatta már a zenéjüket, szinte biztosan érezte bennük a potenciált, hogy több a brit csapat, mint egy tizenkettő egy tucat átlagbanda.
A Sylosis-ban ugyanis megvan a modern, groove-os metal eszköztár minden eleme, zúzós riffek, durva hörgés, (itt-ott) dallamos ének, metalcore-os kiállások, de valahogy mégis annyira ötletesen vannak összerakva a számok, tele technikás, figyelemfelkeltő megoldásokkal, hogy az bizony kiemeli a bandát a nagy átlagból. Járt már néhány alkalommal nálunk a brit csapat, nekem viszont valamiért élőben még nem keresztezték egymást az útjaink, így hát nem véletlenül voltam különösen kíváncsi rájuk.
Elég népes kísérőgárdát hoztak magukkal, szám szerint három csapatnak jutott lehetőség beindítani a közönséget. Elsőként a Life Cycles kapta meg a színpadot. Trump bácsi meg az ICE nyilván a szívéhez kapna, mert a texasi, san antonioi gárdában öt mehikánó nézett vissza ránk a színpadról. Azt tudjuk, hogy a mexikói, latin-amerikai temperamentum mindig előny egy keménykötésű bandánál, a Life Cycles-ben sem kellett csalódnunk, rendesen odatették magukat a srácok.
Zenéjükben sok volt hardcore-os húzás, agyloccsantó breakdown-ok, thrash-es reszelések és persze teli torokból bömbölés. Talán a Hatebreed-et tudnám felhozni példának, akik szintén a hardcore és a metal, thrash metal eszköztárát használják legjelentősebb mértékben a zenéjükben. Nem mondom, hogy azonnal kiugró, a műfaj csúcsait ostromló szerzeményeket ontott ránk a Life Cycles, de kifejezetten rendben voltak ezek a számok és ami ehhez a stílushoz kell a sikerhez, azt jól hozták. Szimpatikus társaság volt a san antonioi csapat, a koncert után is ott beszélgettek a közönség tagjaival, szóval jó volt megismerni őket.
A Distant durvított egyet az estén, ők még szegelősebb, még durvább zenét prezentáltak, a deathcore irányába súlyosbították a hangzást. Érdekes társaság voltak, a fiatal dobos srác akár egy egyetemi sportcsapatnak is lehetett volna a tagja, de eszelős blastbeat-eket nyomott, szélvészgyors lábmunkával. Gitáron egy hagyományos metalos alkat, aki lelkesen dobálta a haját a súlyos riffek eregetése közben. Frontemberük pedig széles skálán acsarkodott, a pincemély bugyborékolástól a malacvisításig. Ez a szélsőséges vokál az, amit én hosszabb távon biztos, hogy nem bírnék elviselni a zenében, de az tagadhatatlan, hogy a maga műfajában a Distant egészen rendben volt.
Szimpatikus volt, hogy nem csak a megszokott magyar kifejezéseket tanulta be az emberük, így nem csoda, hogy a közönség körében is nagy tetszést keltettek. Ment is alaposan a zúzás, a mosh, a circle pit, szóval nem hiszem, hogy panasz lehetett volna ránk. Kétségtelenül az est legdurvább szereplője a Distant volt.
A Revocation megint csavart egyet a műfaji határokon, ők a klasszikus értelemben vett thrash metal kereteiben gondolkoztak, némi death metalos áthallásokkal. Náluk már sokkal több szerep jutott a gitárszólóknak és ügyes, technikás megoldásokra is fel lehetett figyelni. Nyilván a thrash műfaj legnagyobb neveit, mint például a négy nagy alapbandát nem közelíti az emlékezetes dalszerkezetekben az amerikai brigád, de a reszelős, tempós, olykor kicsit kalandozós zeneiségű élmény, amit kaptunk tőlük, szemlátomást működött a közönségnél is.
Igaz, ők olyan óriási őrjöngést nem indítottak be a nézőtéren, inkább jobban odafigyelős zene volt ez, mintsem zsigeri darálás. Nekem tetszett, hogy dallamosabb gitármegoldásokkal fűszerezett zenéjükkel színesítették az estét, de az tény, hogy ha thrash metalt van kedvem hallgatni, nem a Revocation fog elsőre eszembe jutni.
A Sylosis diszkográfiája immár 7 nagylemezre rúg, igaz az utolsó, The New Flesh című csak napokon belül fog még megjelenni. Ennek ellenére Josh Middleton-ék erről is hoztak néhány ízelítő darabot (az egyiknél a frontember kifejezetten kérte, hogy ne csináljanak videót a közönségből. Nyilván normális hangzással, normális képminőségben szerették volna a megfelelő időben bemutatni a nagyközönségnek. Persze ezt nem mindenki tartotta be, nem tudom miért volt olyan baromi fontos, hogy arra a pár percre ne lehessen zsebre vágni a telefont...)
A Sylosis azért nem csak új számokat játszott, hanem régieket is, egészen a legelső Conclusion Of An Age albumig visszanyúlva. A brit csapat zenéjében pont az az izgalmas, hogy vannak náluk gyors, thrash-es száguldások, pusztító szaggatások, üvöltős, vad témák, de a melodikusság, a zeneiség is magas fokot képvisel a Sylosis-ban. Josh mindig talál valamilyen finom, emlékezetes, olykor egészen technikás gitárszóló megoldást szinte minden dalhoz, ritkábban, de dallamos éneket is hallhatunk itt-ott, szóval valami érdekes mindig történik.
Nekem ez emeli ki a Sylosis-t a sok hasonszőrűből, különösen a brutalizálásban erős deathcore és hasonló műfajból. Mert oké, tök jó, hogy valakik tudnak eszeveszetten szegelni, horzsolni, bömbölni. De a zeneiség nekem valahol a melódiákban rejlik, és ahol a veszett zúzáson túl ilyesmivel nem operálnak, ott csak egy tömény, összefolyó massza nekem az eredmény, amiből nehéz emlékezetes pillanatokat kiemelni.
A Sylosis bár a 2008-as első albumtól a mai napig (illetve a hivatalosan meg sem jelentek tekintetében „holnapig”) játszott szerzeményeket, a stílusukban nem látszottak kirívó csapongások, elhajlások. Vagyis már a kezdetektől egészen jól megteremtették a zenei, hangzásbeli világukat és azóta is ezt az utat járják. A thrash metal, melodikus death, metalcore, az amerikaias modern metal határmezsgyéjén alkotnak és ezt igen jól csinálják. Ha valaki nem ismerte volna eddig őket, de a fent említett stílusok beleesnek az érdeklődési körébe, bátran érdemes próbát tenni Josh Middleton csapatával, egész biztosan sikerül majd élvezetes, izgalmas tételeket találni a diszkográfiájukból.
06:45
