szerző: ÖdömérLamb of God – Into Oblivion: Amerika lángol, a Lamb of God meg csak ráönt még egy kanna benzint
A Lamb of God négy év után visszatért, és az új album címe — Into Oblivion — nagyjából olyan finoman jelzi a jelenlegi állapotokat, mint amikor egy kukásautó tolat be a nappalidba. Március 13‑án jön, és már az első hangokból hallani, hogy a banda nem megújulni akar, hanem szembeköpni azt a világot, ami már rég szétesett a lábunk alatt.
A címadó dal úgy nyitja az albumot, mintha valaki egy láncfűrésszel próbálna blues‑t játszani. Olyan riffek, mintha valaki egy konténert rugdosna végig egy sikátorban, és egy horrorfilm‑szintű feszültség, ami alatt Randy Blythe azt üvölti, amit mindenki gondol, csak kevesen mernek kimondani: „Azért ez a cím, mert oda tartunk.” És igaza van.
A két előzetes kislemez már megmutatta, hogy ez a lemez nem egy stílus, hanem egy idegösszeomlás: a Sepsis, a Parasocial Christ és az Into Oblivion együtt olyan, mint egy rozsdás borotva, amit valaki lassan húz végig a modern Amerika arcán. Mark Morton szerint az egész album arról szól, hogy végre nem kell megfelelni senkinek. Nincs trend, nincs elvárás, nincs „új korszak” bullshit. Csak az a hozzáállás, amivel a banda húsz éve indult: „csináljunk valamit, ami szerintünk király, aztán aki bírja, bírja.”
A turné? Hát, valószínűleg soha nem jut el hozzánk, de a lineup így is olyan, mintha egy betonfalnak rohannál fejjel: Kublai Khan TX, Fit For An Autopsy, Sanguisugabogg.
Into Oblivion:
Into Oblivion
Parasocial Christ
Sepsis
The Killing Floor
El Vacío
St. Catherine’s Wheel
Blunt Force Blues
Bully
A Thousand Years
Devise/Destroy
08:04
