beszámoló [koncert]  2005. március 19. szombat   13:47

nincsen hozzászólás

  Katatoniából sosem elég, úgyhogy mi sem volt természetesebb, mint hogy a MetalMania fesztiválos fellépésük előtt még Szegeden is megnézzük őket pláne, hogy ilyen lehetőség amúgy sem adódik túl sűrűn. A JATE Klub egy kellemesen tágas hely, kellő méretű koncertteremmel és óriási alapterületű ivóval, ráadásul ilyen paraméterek között (meg amúgy is) kimondottan szép számúnak mondható közönség gyűlt össze a valóban jeles esemény alkalmából egyszóval minden adott volt egy jó koncerthez és egy alapos bemelegítéshez a másnapi fesztivál-őrülethez. Utólag meg már az is elmondható: adott volt és össze is jött minden, kifogástalan estét tölthettünk el Szegeden.
  
  A Gire kimondottan jól mutatott előzenekarként aznap, mert egyáltalán nem hasonlítanak a Katatoniára. A Gire egyébként senkire sem hasonlít, úgyhogy szívesen látnám őket sokkal sűrűbben is mindenféle külföldi bandák nyitányaként pláne, hogy a helyüket bárhol megállnák, mert szimplán baromi jók. A formájukat most is hozták, kicsit visszafogottabban kezdték a műsort az Aranyhajnallal, de aztán ahogy haladtak előre a programban, s előkerült sorban a Törjön testünk, a Bábel meg a Nyártáj, szépen beindultak ők maguk, na meg a közönség is. Így most végre olyan Gire-koncertet láthattam, aminek nem csak a színpadi része volt tökéletes, hanem a színpad előtti is, nevezetesen sok ember nagyon lelkesen fogadta a csapatot (a hangosítással ne foglalkozzunk, megszoktuk már). A programban elhangzott egy új nóta is, Az őzek futása címmel (nagylemezre vele!), a végén pedig az Eocén Expressz és a Sepultura Propagandájának kettősével zárták a műsort, pompásan felcsigázott közönséget hagyva hátra a Katatoniának.
  
  A svédek pedig jöttek is hamarosan, intro vagy robbanó nyitány helyett felkapaszkodtak a színpadra, matattak pár percet a hangszereikkel, beköszöntek, aztán a nyakunkba zúdítottak egy jó zajos, kis túlzással akár punkosnak is mondható Ghost of the Sunt. Ez így elmondva akár még rosszul is hangozhat, de higgye el mindenki, egyáltalán nem volt az, sőt elvégre egy jó kiakadt, helyenként kimondottan hisztérikus nótáról van szó (pláne, hogy a gitáros Anders Nyström egyre tébolyultabban károgja Jonas Renkse dallamai alá, hogy I trusted you meg I dont give a shit). A dal közben azért többé-kevésbé (hangsúlyozom: többé-kevésbé) ráncba szedték az illetékesek a hangzást, így a jóval finomabb húrokat pengető Criminals is méltó tálalásban került elénk, kellemesen bealapozva a sorban következő Teargast fogadó népünnepélyhez. Ha már itt tartunk, szeretném is tolmácsolni elismerésemet a közönség irányába: ritka jó kis társaság jött össze, egy egész terem nyomta együtt a szövegeket Renksével és még ugrálni is úgy sikerült mindenkinek, hogy nem a másik lába meg a gyomra bánta meg a dolgot (furcsa módon egyébként másnap a PeCsában is a Katatonia koncertje volt az egyetlen, ami után nem kellett sem idegen hajszálakat kihúzogatnom a fogaim közül, sem cipőt pucolnom).

  Egészen másnapig abban a hitben éltünk, hogy Szegeden egy-az-egyben a fővárosi buli főpróbáját hallottuk, de nem így volt: a fesztiválfellépésben teljesen hanyagolt Discouraged Ones-ról itt már negyedikként előkapták a Stalemate-et, még kellemesebb meglepetésként a vége felé pedig a Deadhouse-t is, a Viva Emptinessről meg emitt még a nagy kedvenc Sleeper is belefért a műsorba. Ezektől a daloktól eltekintve egyezett a két szett, vagyis olyan kihagyhatatlan dalokat sorakoztattak fel itt is, mint a For My Demons, a Tonights Music vagy az Evidence, megint hiábavalóvá téve minden próbálkozásomat, hogy csúcspontot próbáljak találni a csak csúcspontokból álló műsorukban. Azt meg aztán végképp ne várja senki, hogy megmondjam, melyik is volt a két koncert közül a jobbik, mert nekem bizony egyformán tökéletes volt mindkettő. Nagy objektíven persze lehetne magyarázni, hogy ez nem volt a helyén, meg az nem stimmelt, csak hát minek, amikor hangulatzenéről beszélünk, méghozzá simán az egyik legjobbról, ami ha megszólal, akkor nincs idő okoskodni, hanem szépen el kell dobni az agyadat. És különben is: ahogyan felremeg egy Sweet Nurse, ahogyan a lebegő témák meg a szakító riffek váltakoznak a Wealthben, vagy amilyeneket Renkse énekel a The Future of Speechben, az bizony csakis Katatonia, olyat ezeken a fickókon kívül senki nem tud, se lemezen, se élőben. És olyat se sokan, hogy egy tucatnyi meg még egy bánathimnusz méghozzá a létező legtökéletesebbek eljátszása után csupa boldog ember áll velük szemben, márpedig itt (ahogy az már csak lenni szokott Katatonia-koncerteken) így történt. Ja igen, a még egy: hát persze, hogy a zseniális Murderrel zártak itt is, Renkse hörgött, Nyström headbangelt, Liljekvist szanaszét verte a szerelését, a közönség pedig tombolt még egy hatalmasat, aztán tudomásul véve, hogy mára ennyi, beletörődően elvegyült a helyszínen kezdődő egyetemi diszkóba érkező tarkabarka forgataggal.
  
  Az este ezennel óriási koncertből drámai hirtelenséggel át is fordult a legbizarrabb diszkók ócska dance-től a slágerrockig mindent felkaroló ökumenéjébe, úgyhogy a Katatonia aznapi közönségének jelentős részét kitevő helyiek java hamar menekülőre is fogta a dolgot. A bátrabbak és a magunkfajta messziről jöttek alternatíva nem lévén a mélyebb átélést segítő toroköblögetésbe kezdtek, amely tevékenységet űzők jelentékeny táborához hamarosan csatlakozott a Katatonia abszolút rock and roll-üzemmódba kapcsolt legénysége is, élen a két Norrmannal, akik meglehetősen komoly partyanimál-előképzettségről tettek tanúbizonyságot. A széplelkek persze bizonyára szörnyen megbotránkoztatónak találták a Művész Urak lazulását, de ettől még tény marad, hogy pont úgy tudnak mulatni is, mint rettentően borongós dalokat írni, ez pedig nemhogy nem kiakasztó, hanem bizony egyenesen tiszteletre méltó. Pláne, hogy másnapra meg lazán összekapták magukat annyira, hogy megismételjék az arra fogékonyak számára a varázslatot de erről már más mesél majd helyettem.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: