beszámoló [koncert]  2025. november 8. szombat   06:12

nincsen hozzászólás

  Saját magam számára is meglepő módon a pillanat törtrésze alatt zuhant az As I Lay Dying iránti érdeklődésem a nullára. Pedig ha valaki, én mindig is szét tudtam választani a zene iránti szenvedélyt és elismerést a zenészek iránti személyes véleménytől. Sajnos a zenész szakma (de kiterjesztve a komplett „sztárvilág”) tokkal-vonóval drogosok, alkoholisták, mindenféle szenvedélybeteg (általuk illedelmesen „démonaikkal küzdőnek” nevezett) egyénekből áll igen jelentős részben, még a legszimpatikusabbak, leginkább ajnározottak is, akiknek életvitelét fura értékrend lenne személyes példaképként állítani. Ugyanezen személyek zenei teljesítménye, tehetsége, kreativitása és az általuk alkotott (olykor generációk identitását meghatározó) dalok viszont megérdemelnek minden elismerést és rajongást.
  Tim Lambesis-ről, az As I Lay Dying frontemberéről tudjuk, mit tett (vagy mit akart tenni), le is ülte a büntetését, és még az újjáalakulást (valamint az annak eredményeként megjelenő 2018+-as, egyébként egész jó Shaped By Fire albumot) is érdeklődéssel fogadtam. De aztán hogy az újjáalakuló tagság ismét lelépett a frontember mellől, majd a kompletten újraformálódó új társulat (köztük az ex-Unearth gitáros Ken Susi-val) szintén egy emberként hagyta ott Tim Lambesis-t, az már több, mint riasztó volt. Az ilyen-olyan infómorzsákból az derült ki, hogy Lambesis a vállalhatatlan viselkedést igazából ott folytatta, ahol abbahagyta és bár ahogy említettem, személy szerint nem szokott izgatni, hogy ki milyen ember, ha amúgy a zenéje tetszik, de valamiért az As I Lay Dying innentől a teljes érdektelenségbe zuhant nálam.
  
  Erre a koncertre se akartam eredetileg elmenni, de aztán mégis úgy alakult. Akkor már úgy voltam vele, miért ne, ráadásul a 2005-ös, metalcore alapműnek számító Shadows Are Security albumukat állítják ma a fókuszba, szóval múltidézésnek megteszi. Turnéjukon a Norvégiából érkező Hypermass kísérte őket, akiket nem tudtam ugyan teljesen végignézni, de egész jó zúzdát mutattak be, olykor kifejezetten dallamos megoldásokkal. Érdemes megismerni őket. A Mexikóból érkező Deathmask már egy brutálisabb társulat volt, aki agydarálós deathcore-ban utaztak.
  A brutalitással nem is lett volna gond, de a sokszor koncepciótlannak tűnő aprításon és üvöltésen, bugyborékoláson kívül dalszerű formátumot nem nagyon lehetett felfedezni a zenéjükben. Még a vége felé előhúzott feldolgozás, a honfitárs Brujeria-tól a Brujerizmo bizonyult a leginkább befogadható tételnek.
  A közönség is leginkább csak egy helyben állt, bólogatásig jutott el, néhány főt tudtak érdemben bemozgatni a küzdőtéren. Ez nekem azt mutatja, hogy a jelenlévők sem tudtak annyira ráhangolódni a Deathmask zúzdájára, ennek ellenére páraknak azért látványosan tetszett a műsoruk. Szimpatikus társulat voltak amúgy, rasztás hajú basszerük többször is felszólalt az országukat látványos pusztulásba döntő drogkartellek ellen. A zárószámként elővillantott, kicsit brutalizált Roots Bloody Roots azért már képes volt beindítani a népet, azt szerintem ők is nagyon jól tudják, hogy ezzel nem lehet tévedni.
  
  És még ha írtam is fentebb fenntartásokat az As I Lay Dying-ról, ami mostanra ténylegesen Tim Lambesis magánprojektje lett pár kísérőzenésszel, úgy voltam vele, akkor már legalább sikerüljön jól ez az este. A Blue Stage-ben megjelent egész szép számú közönség is bizonyára ezt várta. Ennek ellenére a buli közel sem indult felhőtlenül.
  A hangulatot felkorbácsoló intro után a Blinded-del robbant a színpadra a banda. Pontosabban csak robbant volna... Ugyanis a gitárok nem szóltak. De úgy egyáltalán nem. Lambesis rövidesen vissza is viharzott a backstage-be, némi próbálkozás után a banda többi tagja is követte. Viszonylag hosszabb várakozás következett, miközben a rajongók is egyre türelmetlenebbé váltak. Végül sikerült életet csiholni a húrosokba, visszatérhetett a csapat, de gyakorlatilag a koncert legvégéig ott térdelt egy technikus hol a színpad egyik, hol a másik sarkában és próbálta állítgatni a dolgokat.
  
  Ennek megfelelően a koncert nem szólt igazán jól, a mélyeken, dübörgésen kívül a gitárok még így is elég vékonyan szóltak, az éneket viszont legalább jól lehetett hallani. Ahogy elmondták, a monitorjaik is teljesen halottak voltak, egyáltalán nem hallották vissza magukat. Gondolom nem ez volt életük legjobb koncertje, de meg kell hagyni, Lambesis-ék igyekeztek profi módon viselkedni, nem hisztiztek látványosan a színpadon és még ha volt is okuk bosszúsnak lenni, ezt kifelé nem mutatták.
  Az elhangzott dalokat tekintve pedig nem lehetett volna okunk panaszra, mert az említett Blinded után rögtön a 94 Hours-zel folytatták, ami az egyik legütősebb számuk. A legutoljára megjelent, 2024-es Through Storms Ahead-ről egyetlen dal, a Burden hangzott el, innentől pedig már a régmúltra helyezték a hangsúlyt.
  
  Az A Greater Foundation és a Parallels még mindig 2010 utánról következett, de érkezett a Shadows Are Security blokk, ahol is sorrendben végigtolták az albumot a Meaning In Tragedy-től a Through Struggle-ig. Sokak kedvence a Shadows Are Security album a csapattól, van is pár kirobbanthatatlan dal róla, amik egy arányosabb hangzással bizonyára jobban működtek volna.
  Így is élvezhető volt a koncert, a keménymag szinte mindvégig ott tombolt a moshpit-ben és a circle pit-ben, de nekem azért hiányoztak azok az arcok, akiket megszoktam Lambesis mellett. A mostani tagság is odatette magát, lelkesen játszottak, nem lehet rájuk panasz, de valahogy már nem tudtam attól elvonatkoztatni, hogy ez az As I Lay Dying már nem az az As I Lay Dying.
  
  A Shadows blokk után azért jött még egy slágerparádé, a Nothing Left, The Sound Of Truth és a My Own Grave egyaránt az As I Lay Dying valaha volt legjobb szerzeményei közé tartoznak. Úgyhogy az elhangzott dalok tekintetében tényleg nem lehet panaszunk és szerintem a rajongók is nagyjából azt kapták, amit vártak. A hangzás sajnos betegeskedett, de ezt nem lehet felróni a csapatnak. Én már nem tudnám magam tiszta szívvel a banda rajongójának nevezni, de ezeket a korai metalcore alapműveket ettől még bármikor szívesen hallgatom.
  

Kulcsszavak:
  as i lay dying     deathmask     hypermass 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás