Nyilván nem vagyok egyedül azzal, hogy utálom azokat a koncertbeszámolókat, amik úgy kezdődnek: lemaradtam az első fellépőről. Ezt csak azért szerettem volna tisztázni, hogy világos legyen, nem szívesen írom le: január 27-én rajtam kívülálló okokból lemaradtam a Ravenshadesről. Na meg azért, mert így legalább nem ezzel kezdődött a beszámolóm
Még az első külföldi banda kezdésére is épp csak sikerült odaesnem, amiért viszont azóta sem győzök hálákat rebegni, ti. valami rejtélyes húzás révén a harmadiknak kiírt E-Force került a második fellépő helyére a műsorban, én meg az egész este folyamán az ő koncertjükre voltam a leginkább kíváncsi. Nevezett zenekar frontembere, Eric Forrest a kilencvenes évek közepétől a kanadai Voivod énekes-bőgőse volt, amely csapat a világ igazságtalanságának és a közízlés érthetetlen mintázatainak köszönhetően félig-meddig titokban kénytelen az egész planéta egyik legzseniálisabb bandája lenni. A korábbi frontember, Denis Belanger távozásától annak visszatéréséig Forrest a Voivod történetének két legsúlyosabb nagylemezét készítette el a csapattal, két igazi klasszikust, ezeken kívül egy EP-vel és egy óriási hangulatú koncertalbummal írta be a nevét a banda történetébe. Távozása után, ahogyan várni lehetett, új bandát hozott össze, ahogy pedig reméltük, technikás, horzsoló thrash metalt kezdett játszani az E-Force-szal is, méghozzá igen magas színvonalon. Mindeddig egy albumuk jelent meg, az Evil Forces, s mint a lemezt, úgy ezt a koncertet is a címadó intróval egybefűzött Satanic Rituals nyitotta, miután a szokott Iron Maiden-pólójában feszítő és a két hazai Voivod-bulin megismert módon Allright!-ozó Forrest barátságosan betessékelt mindenkit a terembe. Az már az első pillanatban világos volt, hogy a többségnek lövése sincs a bandáról, s ez nem is az a zene, amire másfél perc alatt rá tudna cuppanni bárki is, de az idő előrehaladtával azért látszott, hogy kezd leesni a tantusz. Ebben persze sokat segített a korrekt, izmos hangzás (vastagabban is szólaltak meg a dalok, mint az albumon), na meg az, hogy a négy muzsikus kifogástalanul tálalta a nagylemezről válogatott nótákat, név szerint a Psychopath-et, a Germ Warfare-t, a Global Warningot és a Scarringet. Ha csak ennyi hangzik el, máris egy minden kritikán felül álló koncertet kaptunk volna, de a banda két Voivod-számmal is készült: a műsor közepén a Project X-et, a vége felé pedig az Insectet is eljátszották a Negatron albumról, egyértelműen kijelölve ezzel a koncert (meg az egész este) csúcspontjait. E-Force-koncerteket Budapestre, sűrűn, ha kérhetem!
Jó lenne tudni, hogy a kaliforniai Wykked Wytch miért játszott később, mint az E-Force. Jó lenne tudni, miért játszottak egyáltalán. De legalább azt jó lenne tudni, hogy mit érez ez a cirkuszi társulat, amikor felöltik a nagyon súlyos latexcuccaikat, cipőfűzőt tekernek a fejükre, bele a szájukba (a cipzárjukkal talán még a szőrszálaikat is becsipkedik), és mégis csak kiállnak játszani, pedig ezt rajtuk kívül senki nem akarja (na jó, esetleg néhány újonc és részeg, akik még a wc-lehúzásra is elbólogatnának). Jöttek kérem ezek az elcsépelt kinézetű figurák, élen a frontasszonyukkal, aki láthatólag önszántából úgy néz ki, hogy még hollywoodi maszkmesterek is receptet kérhetnének tőle, és elkezdték darálni a helyenként death metalosított és mindenütt ötlettelenített Cradle of Filth-zenéjüket. Hogy ne aludjunk el, némi pózolással és valami eszméletlen frontemberi munkával körítették a dolgot: a vasorrú bába össze-vissza beszélt a számok között, mint egy szedált inszomniás, és minden második szava az volt, hogy fuck. A legjobb dumája úgy a hatodik szám után hangzott el, amikor sziszegve a mikrofonba hadarta, hogy Welcometothisssssss metalevening. Hűha. A hangja alapján egyébként a Cradle of Filthnek nyugodtan be lehetne ajánlani, még keresne is vele a banda, mert kirúghatnák Danit és az operaénekesnőt is, mind a kettő ott van a torkában. Ezzel el is hangzott minden megemlíthető pozitívum, viszont eszembe jutott még egy kérdés. Hogy bírtak ki ezek egy egész turnét életben két olyan bandával, mint a Carpathian Forest és a Tsjuder?
Persze-persze, tudom én, hogy a tsjuderes Nag sem úgy néz ki és viselkedik mondjuk a turnébuszon, ahogy a színpadon akkor ugyanis nem sokan mernének szóba állni vele. Művérrel lelocsolt felsőtestével, arcfestésével meg a hasára pingált FAEN szóval (norvégül egyfelől bazmeg, másfelől ördög) nem épp a tinilányok álomhercege ez a fickó, annál megfelelőbb személy viszont a bandája élére. Őszintén szólva kifejezetten megnyugtató volt a megelőző rémületes percek után valami kicsit sem gagyi kiállású és zenéjű csapatot látni, bár az elégedettséget elég hamar hazavágta, hogy kezdésnek a frontember elfröcsögte a mikrofonba a legfontosabb tudnivalókat (összefoglalva: ez a Tsjuder, Norvégiából, semmi megalkuvás), majd ugyanezzel a lendülettel el is rontották a nyitónótát. Onnantól kezdve viszont, hogy újra nekiláttak a dolognak, nem nagyon lehetett ok panaszra: a Slayer-pólós Anti-Christian dobos nagy fegyelemmel és jó keményen pakolta a tempókat, a bőgős-énekes Nag és Draugluin gitáros pedig tíz húrral is bőven elsöprőnek mondható hangorkánt kreált a mennydörgés fölébe, s a vokálok is kellően vérszomjasan sivítottak (néha Draugluin torkából is). Megszólaltak nóták a korábbi két, és a legfrissebb lemezről is, így előkerült többek között a Helvete, az Unholy Paragon, a Sodomizing the Lamb, sőt még az utolsó albumon szerepelt Bathory-feldolgozás, a Sacrifice is, mindannyiunk legnagyobb megelégedésére. Sok eredetiség mondjuk nem szorult a Tsjuderbe, de ezt badarság is volna elvárni minden bandától, minőségi nem elcsépelt dalokat írni és letaglózó erejű koncerteket adni e nélkül is lehet. Azt már régóta tudhattuk, hogy előbbiben a Tsjuder igencsak jeleskedik, s most arról is meggyőződhettünk, hogy utóbbi tevékenységben sem szorulnak kioktatásra.
Némi átszerelést követően aztán felcsendült Nattefrost Blood and Vomit albumának bájos öklendező-okádó intrója, a színpadon tanga, otthonka, művér meg műcsöcsök helyett szimplán Hungarian Black Metal Club-pólóban megjelentek a várva várt bizalomgerjesztő figurák, és lereszeltek egy jó morbid rock and roll-koncertet. Úgy döngettek, mint az állat, tökösen, töményen, punkosan, de nagyon feszesen (ráadásul izmos megszólalással megtámogatva), a megállás nélkül dekkelő-söröző Nattefrost pedig minden szabad pillanatában sármos Rock and roll! és Lets go to hell! bekiabálásokkal ingerelte kéjes sikkantgatásra és egymás becses ülepének lábbal illetésére az egybegyűlteket. Volt Suicide Song, Pierced Genitalia, Skjend Hans Lik, Mask of the Slave, Black Shining Leather, Knokkelmann, Carpathian Forest, Ghoul, sőt, még Return of the Freezing Winds meg Hes Turning Blue is minden, mi fülnek ingere. Ennek ellenére kis társaságunk valamilyen oknál fogva mégis percről-percre, nótáról-nótára egyre messzebb került a színpadtól, méghozzá az eltelt idővel egyenes arányban sűrűsödő ásításokkal küszködve. Nem mintha nem csupa rnr-szimpatizánsból állt volna a kompánia, csak hát Carpathian Forest-lemezeket is szoktunk hallgatni, azok meg az itt hallottnál mintha egy hangyányit változatosabbak lennének: nem fulladnak a folytonos fűrészelés unalmába, mint ez a koncert. Magyarul a Carpathian Forest ennél többet is mutathatna, ha akarna, csak nem akar, jobban szeret inkább jól bemutatni, meg darálni, amit egyébként kétségkívül kifogástalanul is tud. Ergo jöttek, jól bemutattak, kifogástalanul daráltak, oszt mentek is tovább (a pokolba, vagy hova), se több, se kevesebb.
Voltak sokan, akiket ez módfelett belelkesített, meg voltunk egy páran, akiket nem (annyira, mint vártuk) előfordul az ilyen, a Carpathian Forest meg valószínűleg úgyis egyformán szarik mindkét táborra, megüzenték már a készülő lemezük címével is: Fuck You All. Hát ilyenek ezek a fiúk.
11:18
