szerző: BarnaOpeth, Paatos - Északi progresszivitás a Barba Negrában 2025. október 8., Budapest, Barba Negra
Az Opeth legutóbb bő 3 éve lépett fel nálunk, az akkor még szabadtéri Barba Negra színpadán. Azóta megjelent egy kiválóan sikerült új lemezük The Last Will and Testament címmel, amelynek turnéjával szerencsére ismét eljutottak hozzánk. Az előzenekar szerepét pedig a szintén Svédországból származó Paatos töltötte be.
A Paatos még 1999-ben alakult, de most egy jó hosszú, 13 éves szünet után jelentkeztek új albummal. A Ligament címmel ellátott új korongról szólalt meg a legtöbb dal a fellépésük során, méghozzá a nyolc számos szettből öt szerzemény ezt a friss lemezt képviselte. A kvartett a zenéjéhez hűen visszafogottan, kissé magukba fordulva prezentálta az elszállós, elektronikus témákkal is felvértezett pszichedelikus progresszív rockot. Petronella Nettermalm énekesnő szimpatikus volt, ahogy az egész zenekar, de sajnos nem tudott magával ragadni a produkció, pár dal után kezdett némileg monotonná válni számomra az előadásuk. Az utolsó szerzeményekre kicsit felpezsdült a hangulat a keményebb hangszerelésnek köszönhetően, ez az oldaluk jobban elnyerte a tetszésemet.
Az ekkorra komoly méreteket öltő tömeg szépen megtöltötte a Barba Negra nagytermét, amely jól mutatja az Opeth jelenlegi státuszát. A tavalyi kiválóan sikerült, valamint ismét karcosabb, keményebb hangvételt mutató lemez biztosan rátett a kíváncsiságra és rajongásra, és bizony a mostani két órás fellépés igazolta a zenekar jó formáját. A kalapban megjelenő Mikael Åkerfeldt magabiztosan vezényelte le a koncertet, amely a helyszínhez képest meglepően jó minőségben szólalt meg. Már szinte kötelező szidni a csepeli Barba Negra nagytermét, és az igazat megvallva én is félek előre, amikor ide van szervezve egy esemény, de ezúttal kellemesen csalódtam. Némileg szerényebb hangerővel, de tisztán, jól kivehetően és kellő döggel szólaltak meg a hangszerek, így semmi sem hátráltatta a műélvezetet. A zenészek abszolút felszabadultan és precízen, ízesen muzsikáltak, Fredrik Åkesson ujjai alól nagy természetességgel és érzéssel szaladtak elő a fogós gitártémák, Joakim Svalberg élvezettel szintizett és vokálozott, Martin Méndez sziklaszilárd basszusozása mellett pedig az újonc, Paradise Lost-ból átszerződött Waltteri Väyrynen teljesített kiválóan a dobokon. Mikael pedig a banda főnöke és lelke, nélküle nem létezhetne a zenekar. Kifogástalan gitározása és vokáljai mellett ismét megcsillogtatta fanyar, önironikus humorát is. Kezdetben keveset kommunikált, de ahogy telt az idő, egyre inkább belemelegedett a laza konferanszokba és sztorizgatásokba. Szerencsére mára ebben sikerült megtalálnia az arany középutat, emlékszem, még jó 15-20 évvel ezelőtt volt, hogy átesett a szószátyárság túloldalára. A koncerten az új lemezről három dal (§1, §3, §7) csendült fel, amelyeket az album történetéhez hű, kiváló vizuális háttérrel támogattak meg. A többi szerzemény régebbről érkezett, hét lemez került még megidézésre, egy olyan csemegével meghintve, mint a Morningrise albumos The Night and the Silent Water. A To Rid the Disease sem egy gyakran játszott nóta a finomabb húrokat megpendítő Damnation-ról, és a sokak által nem igazán kedvelt Heritage lemez műsorba illesztése sem volt egy biztos húzás a The Devil’s Orchard-al. A Blackwater Park-os The Leper Affinity, a Watershed-es Heir Apparent, valamint a közönségkedvenc Ghost Reveries-ről eljátszott Ghost of Perdition már kevésbé meglepő, de annál kellemesebb választások, mint ahogy a Delivereance-et képviselő Master’s Apprentices és a koncertet záró, ráadásban elővezetett címadó. A közönség végig lelkesen és nagy áhítattal fogadta a dalokat, a két órás műsoridő és a hibátlan minőségben elővezetett komplex szerzemények pedig maximálisan kiszolgálták a rajongók igényeit. Az Opeth tényleg kiváló formában van, reméljük, hogy sikerül megtartaniuk a lendületet és nem kell sokat várnunk a következő fellépésükre.
07:42
