beszámoló [koncert]  2025. szeptember 25. csütörtök   08:34

nincsen hozzászólás

  Chuck Schuldiner 2001-es tragikus halála óta teljesen magától értetődő az igény, hogy ezeket a dalokat éltetni kell, ezeknek a szerzeményeknek a hangulatát élőben átérezni kell, hiszen mostanra már egy komplett generáció felnőtt úgy, hogy esélye se volt, hogy a Death koncertélményét testközelből megtapasztalhassa. Schuldiner volt az, aki valódi, kitapintható átmenetet hozott létre a thrash metal műfaj és a death metal között, lényegében megteremtve az utóbbit. Az már csak hab a tortán, hogy mindezt olyan nagyszerű, kiválóan, agyasan megírt dalokkal tette meg, amelyek azóta is hivatkozási pontok az egész metal világban.
  Egy ilyen életmű felidézéséhez valahogy ösztönösen másképp áll az ember, mint a könnyű siker, garantált közönség érdekében verbuvált ilyen-olyan tribute zenekarokhoz. Schuldiner-től már nem várhatjuk, hogy elhozza a művészetét hozzánk, így szükségszerűen kellenek olyanok, akik ezt képesek a lehető legautentikusabb módon mégis megtenni. A Death „elsőszámú” tribute csapatát Steve DiGiorgio indította útjára, nálunk is többször jártak már a Death To All formációval, más egykori Death tagokkal tolmácsolva a legendás életművet (nem is akárhogy...)
  
  Ők általában a Death diszkográfia egészéből szoktak szemezgetni, azonban szárba szökkent egy másik Death formáció is, a Left To Die, akik kifejezetten a korai időszakra, az igazi nyers, ösztönös, adrenalindús thrash/death átmenetre koncentrálnak a komplexebb, technikásabb, progresszívnek is bátran nevezhető kései Death időszak helyett. De hát hogy is lenne ez másképp, hiszen a Left To Die-ban pont azok a tagok egyesítették erőiket, akik ezekben a korai, stílusteremtő albumok létrehozásában segítették Chuck Schuldinert. Mint Rick Rozz gitáros, aki már a Death előd Mantas-ban is jelen volt Chuck mellett. Vagy a saját jogon is death metal legenda Terry Butler basszer, aki több más death metal alapbanda mellett szintén pengetett a Death korai időszakában.
  Ha hozzájuk olyan fickók csatlakoznak, mint Matt Harvey (gitár/ének) és Gus Rios (dob) a Gruesome-ból, akik ebben a bandában nem titkolt fanatikusként próbálják tovább éltetni a korai Death szellemiségét, akkor egyértelmű, hogy ez a formáció is több, mint autentikus. Tavaly már bemutatkozott nálunk ugyanitt az Analog-ban a Left To Die, és akkor is bebizonyították, hogy náluk jobban senki nem tudja átadni a korai Death hangulatát. Mindössze csak 1 év elteltével a mostani koncert így egyfajta jutalomjátékként is felfogható volt. Mégis más volt ez, mint a korábbi koncert. De erről később.
  
  A Left To Die előtt a soproni Neuropsy kapta meg a lehetőséget, akik szerencsére éltek is vele. Én sajnos pont a legvégére érkeztem meg a koncertjüknek, de egybehangzó állítások szerint olyannyira jól alapozták meg a thrash/death metal zenéjükkel a hangulatot, hogy már így a kezdetekben is komoly moshpit indult be a nézőtéren. Hogy előzenekarként is így be tudták mozgatni a már ekkor is egész szép számú közönséget, az épp elég elismerés nekik.
  A Left To Die-ra igen komolyan megtelt az Analog, szóval ez is mutatja, hogy a csapatnak (és a Death zenéjének) ma is van létjogosultsága. Igazából ha egy kellemes nosztalgiát kapunk a bandától, élőben felidézve Chuck legendás alkotásait, én már azzal elégedett lettem volna. Ehhez képest valami piszkosul erős koncert kerekedett az estéből, gyakorlatilag felrobbant a terem a thrash/death metal száguldásokra
  
  És ez nem is elsősorban a zenekarnak köszönhető, akik persze mindent megtettek, hogy egy ütős, élvezetes koncertet adjanak. Hanem a közönség óriási intenzitásának és lelkesedésének. Már az első hangtól kezdve beindult – és a buli végeztéig le se állt – a fortyogó mosh, a refréneknél teremnyi ököl lendült az égbe, a rajongók egy emberként ordították a szövegeket. Nekem kifejezetten élmény volt ez a koncert hangulat. Nem voltak mobiltelefon-erdők, mindenki kivette a részét az élményből, még stagedive és közönségszörfözés is többször előfordult. Már régen éreztem azt az igazi zsigeri, nyers koncerthangulatot, amiről ennek a műfajnak a kezdetek óta szólnia kellene, de manapság a sok egykedvűen bólogató, a telefonképernyőn keresztül a koncertet figyelő közönségből nem mindenhol árad ez az élmény.
  
  Még Matt is elmondta, hogy igazából már vagy 2 napja nem aludtak normálisan ezen az intenzív turnén, de még őket is elképesztette a magyar közönség fanatikus intenzitása, ebből merítették az erejüket. Dicséret illeti ugyanakkor a hangosító stábot is, mert az ő munkájuk nélkül se lett volna meg ez a zsigeri élmény. A hangszerek gyönyörűen, arányosan keverve szóltak, élesen húsba vágtak azok a riffek, ösztönösen mozgásba lendítettek a tuka-tuka tempók.
  Egy kicsi nyers koszosság volt ugyanakkor a hangzásban, de ez kellett is, mert pont ez adta át azt az oldschool koncerthangulatot, amitől ez a műfaj beszippantott és azóta sem eresztett el sokakat. Ráadásul ezek az albumok és ezek a korai nóták is pont így szóltak, szóval kifejezetten autentikus volt így a hangzás is.
  
  De nyilvánvalóan kellett a sikerhez ez a négy zenész is, akik a lehető legjobban tolmácsolták ezeket a dalokat. Ha Chuck Schuldiner figyelt minket odafentről, minden bizonnyal ő is azt gondolhatta, hogy pont ilyen koncertélményt szeretett volna ő is elérni a szerzeményeivel. Matt Harvey kivételével úgy igazán egyikük se szántotta fel a színpadot, de az a bizonyos nyers erő ott volt mindannyiuk játékában.
  Rick Rozz szinte végig csukott szemmel horzsolta a közönséget fanatizáló riffeket, a gitárszólók közül csak néhány landolt nála. Az egész koncert intenzitása elsősorban Gus Rios-on múlott, aki annyira zsigerből érzi ezeket a tuka-tuka tempókat, egyszerűen lehetetlen nem beindulni ezekre jórészt gyorsabb, darálósabb, de olykor érdekes váltásokkal is tarkított dalokra
  
  Terry Butler inkább csak amolyan kedélyes mackóként bólogatott nagy mosolyok közepette a jobb szélen, de az ő karaktere önmagában is egy death metal intézmény, basszusmunkájával szintén jól lekövette a kacifántosabb témákat is. Matt Harvey pedig énekben hozta jól azokat a rekedt, károgós, hörgős témákat, amelyekkel megismertük ezeket a dalokat. Egyszer gitárt kellett cserélnie, mert nem akart megfelelően szólni az egyik hangszer, de ő is nagyon jól szállította a riffeket és a villámkezű szólókat.
  Ez a csapat ugyebár a Death legkorábbi időszakának felidézője, elsősorban az első két korong, a Scream Bloody Gore és a Leprosy nótáit tartják programon (mondhatnánk úgy is: tartják életben). Érdekesség, hogy míg a tavalyi koncerten inkább a Leprosy szerepelt többet, a mai estén a Scream Bloody Gore volt fókuszban. Olyannyira, hogy ha nem is sorrendben, de minden számot eljátszottak róla – a közönség nem kis örömére.
  A Leprosy-ról ezúttal az Open Casket, Left To Die, Pull The Plug dalokat hallhattuk csak. Persze örültem volna még onnan néhány tételnek, de így is bőven kielégítő volt ez a buli. Mi több, még egy igazi unikummal is kedveskedtek nekünk: visszanyúltak még a Mantas korszakhoz is, a Witch Of Hell című számmal.
  
  Úgyhogy a Left To Die bőven kiszolgálta a közönség igényét, sőt még többet is annál. Ennek a formációnak a zsigereiben van ez az oldschool hangulat, ami egy életre a metalzene fanatikus rajongójává tudja tenni a hallgatókat. És ezt nem lehet tanulni. Ezeknek a daloknak, ennek a koncertélménynek Chuck Schuldiner halála után is élni kell és ennek a Left To Die tökéletes letéteményese.
  

Kulcsszavak:
  left to die 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás