szerző: MorelloKreator, Dark Tranquillity, Ektomorf, Hatesphere 2005. február 4, Petőfi Csarnok
A Kreator, Dark Tranquillity, Ektomorf, Hatesphere buli eddig az év koncertje volt! Jó, ezt nem kell ám valami marha nagy volumenű kijelentésnek tekinteni, hiszen(részemről) február lévén ez volt a 2005-ös év egyik első valamirevaló, nagyszabású koncertje, s így nem nehéz rögtön az élre törni - csak hát mi a fenét írjon az ember bevezetőnek, ha nem ilyen mélyenszántó kinyilatkoztatásokat. Viszont még úgy sem lesz egyszerű letaszítani Kreator-éket a trónról, hogy a nyár, illetve az év hátralévő időszaka még tartogat bombasztikus bulikat (ha meg ez mégis megtörténne, remélhetőleg jövőre visszajönnek „Reconquering the Throne”).
Meglepően kevesen toporogtak a hidegben a kapunyitásra várva, erősen bíztam benne, hogy később azért megtelik a PeCsa. Nos, végül később sem telt meg, az első néhány sor után már kissé szellős volt a hely, de azért egy ilyen volumenű koncerthez a kellő létszám megvolt. A fiatalabb és az idősebb korosztály (akik a korai Kreator lemezeken nőttek fel) egyaránt képviseltette magát.
Az első fellépő, a dán Hatesphere máris sejtetni engedett abból a brutalitásból, ami ma még ránk várt. A csapat a 2004-es év egyik legjobb extrém metal lemezét tudhatja magáénak Ballet Of The Brute néven. Alapvetően thrash jellegű, de némi hardcore ill. death beütésekkel is megáldott zenéjük nem hagy egy másodperc nyugalmat sem a nyakizmoknak. Erről most mindenki megbizonyosodhatott, aki megtekintette a produkciójukat. Jacob Bredahl énekes kezdésnek fellépett a kordonra, a létszámot felbecsülve körbetekintett, majd visszaugrott a színpadra és a banda elkezdett ledarálni minden élő organizmust, aki csak hallótávolságon belül volt. Nem illő egy ilyen zenekart kezdésnek berakni, amikor a legtöbben még lagymatag módon próbálnak ráérezni az este hangulatára, ill. még a tömegközlekedéssel zötykölődnek! Ha kicsit hosszabb a Hatesphere előadása, bizonyára el is használjuk a teljes napra félretett energiatartalékokat...
Iszonyatosan beindulós zenét tolt a képünkbe a dán banda, szó szerint a képünkbe, mert Jacob általában a kordonra felállva, az első sorok arcába süvöltötte a dalokat. A vokál egyébként néha kicsit hangorkán jelleget öltött, nem tudtam eldönteni, hogy direkt ilyen akar lenni, vagy a keverés gyengélkedett egy kicsit (ez a jelenség a Kreator-nél is előfordult). Jacob brutális módon üvöltött, erőteljes orgánuma tökéletes ehhez a zenéhez. De a társak sem tétlenkedtek, túrtak mint az eszeveszett! Élményszámba ment a két gitáros játéka, sok gitárkiállással és őrléssel. Anders Gyldenohr dobos is a szakma krémjéheztartozik, erről megbizonyosodhattunk az új albumon és a mai koncerten is. Rövid programjukban főleg az új Ballet Of The Brute lemezt tolták előtérbe, a Vermin-nel nyitottak, aztán jött a Deathtrip, később az Only The Strongest. Persze néhány régebbi szám is előkerült, mint az Insanity Arise, a Disbeliever, vagy a Bloodsoil. Szóval iszonyatosan intenzív showt nyomott a Hatesphere, aki lemaradt róla, az éljen örökké bűntudatban (ill. feloldozásképpen hallgassa meg az utolsó Hatesphere albumot)!
Egyébként jellemző a csapatra, hogy kb. 5 perccel az előadásuk vége után Jacob már a merchandise pulthoz helyezte a HQ-ját (később aztán a többi tag is megjelent ott), és vígan osztotta az autogramokat, váltott pár szót a rajongókkal, ill. fogadta a gratulációkat, sőt még a cuccok eladásánál is segédkezett. Ha továbbra is így folytatják, nagy jövőt lehet jósolni ennek a nyílt, közvetlen hozzáállású bandának.
Valamikor régen meghallgattam az Ektomorf egyik számát (vagy videoklipjét?), és bár nem volt rossz, annyira nagy hatást azért nem tett rám, hogy a továbbiakban is utánajárjak a zenekar munkásságának. Azóta viszont mindenhonnan nagyon jókat lehet hallani a csapatról, különösen a színpadi teljesítményükről, így érdeklődve vártam a mai fellépésüket. Nos, nem csalódtam, a Hatesphere után kiváló folytatást nyújtott az Ektomorf, soha rosszabb felhozatalt!
A banda természetesen a Nuclear Blast-nél megjelent Destroy albumát erőltette, az I Know Them-mel nyitottak, majd jött a Destroy és a Gipsy. Ez utóbbit Farkas Zotya azoknak „ajánlotta”, akik a származásuk miatt lenézik őket és leírják a zenekart. Sokan hangoztatnak mostanság rasszizmus-ellenes jelszavakat, de Zotyáék szájából valahogy mindez hitelesebben, életszerűbben hangzik, hiszen még konkrét eseményt (egy korábbi koncertet) is megemlítettek hozzá. Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet volt így koncert közben felhozni ezt a témát, de mindenesetre teljesen meg tudom érteni a srácok emiatti felindultságát.
De térjünk vissza a zenéhez, ami hengerelt, zúzott, pusztított. Valóban nem volt túlzás, amit a bandáról híreszteltek, őrült headbang és eszméletlen túrás alakult ki mind a nézőtéren, mind a színpadon. Az Ektomorf-nak is sikerült példás módon bemozgatnia a közönséget, remélem hogy a turné hátralévő állomásain is sikerül kivívniuk az elismerést a Soulfly - Sepultura utánérzésű, brutális erejű zenéjükkel. Egyébként két számot is eljátszottak a hamarosan megjelenő Instinct című lemezükről, a hallottak alapján ebben sem fognak csalódni a banda rajongói. Látszólag kissé hálátlan szerep jutott a Dark Tranquillity-nek, mert két ilyen intenzív (noha viszonylag rövid) produkció után esetleg azt lehetett gondolni, hogy a göteborgi csapat hazájuk stílusjegyeit magán hordozó, némileg dallamosabb zenéje alatt többen igyekeznek majd kipihenni az eddigi megpróbáltatásokat, valamint erőt gyűjteni a Kreator-ra. Nos, ez egy pillanatig sem történt így, ugyanis a Dark Tranquillity-re folyamatosan áramlottak be az emberek, mindenki kivette a részét az össznépi nyomulásból. A már említett dallamosabb vonulat ellenére egyáltalán nem volt könnyedebb, lazulósabb a koncertjük, a death metal-os témák, hörgések azért megadták a kőkemény alaphangot. A szó szoros értelmében vett alaphang Mikael Stanne énekes nevéhez fűződik, aki vidám, kedélyes hangulatban énekelte, hörögte végig a műsort, és Hatesphere-es kollégájához hasonlóan ő is folyamatosan igyekezett tartani a kapcsolatot a közönséggel. De a társak is tökéletesen értették a feladatukat, az eddigi nonstop reszelés után üdítő volt hallani némi komolyabb szólómunkát. A tekinteteket még a basszusgitáros arc vonzotta, aki az irodalmi magasságokban szárnyaló „Fuck you, you fuckin´ fuck” pólóban nyomult.
A műsor alapját a vadiúj Character album és az egyel korábbi Damage Done lemez adta, kezdésnek egy The Treason Wall, majd sorban Lost To Apathy, One Thought, Final Resistance, The Endless Feed, valamint pár régebbi remekmű: The New Build, The Wonders At Your Feet, Of Chaos And Eternal Night. Kb. 1 órát zenéltek a srácok, a közönségnek tetszett az előadás, érdemes volt őket beválogatni a turnéba. Felüdítő volt ez a némileg komplexebb, de semmivel sem lágyabb zene, ugyanakkor szerintem pontosan elég volt az 1 óra rá, a vége fele már kezdtek kicsit összefolyni a dalok, legalábbis nálam. Mindezzel együtt végül is azt hiszem, sikerült a maximumot kihozni a produkcióból.
Ilyen erős mezőnyben magas volt a léc a Kreator-nek, de a veterán banda ezúttal is könnyedén vette az akadályt. Már maga a színpadkép sem volt semmi, háttérben az új lemez hatalmas grafikája, sejtelmes lila fényekkel megvilágítva - őrületesen jól nézett ki! Aztán végre legényei élén megjelent Mille Petrozza, és elszabadult a pokol. Kezdésnek mi más, mint az új lemez címadó dala, az Enemy Of God, majd zakatolt az Impossible Brutality az őrjítő dobtémákkal. Szinte megindult a föld is! De nem tudtam levenni a szemem Mille eszméletlen jól kinéző gitárjáról sem, erről a fekete Flying V-szerűségről, amely ezüst szegélyével és nagy bevágásaival úgy nézett ki, mintha kilátszanának a „bordái”. Frankó egy cucc volt, annyi szent (fotógalériánkban meg lehet ismerkedni vele). Egyébként Mille csak az első pár szám erejéig használta (valószínűleg elsősorban a fotósok kedvéért), utána visszatette a tallonba az „egérrágta” hathúrost, és a hagyományos fekete Flying V-jén tolta végig a bulit. Ha már a fotósoknak való „arcolásnál” tartottunk, érdemes megemlíteni, hogy a koncert ideje alatt Mille nem takarékoskodott a pózolással, a grandiózus és színpadias gesztusokkal, „istenkirály vagyok”-beállásokkal -csoda hogy a „hattyú halálát” nem játszotta el. Ha néha előadott némi átkötő szöveget a számok között, alulról állandóan megvilágította egy piros lámpa: reszelős hangjával és félelmetes gesztusaival valóban olybá tűnt, mint valami pokoli kreatúra. Szóval valószínűleg eléggé egoista egy fazon lehet, de tegyük hozzá, hogy 20 éve ő a megkérdőjelezhetetlen Kreator-atyaúristen, és elég sok mindent letett az asztalra ahhoz, hogy orákulumként viselkedjen ebben a bandában, ami tulajdonképpen ő maga.
Mindez persze nem fanyalgás, csak érdekes adalék a koncertélményhez, amibe egyébként nem lehetett belekötni. 20 év legjobb dalai kerültek terítékre, a legújabb lemezes kezdés után például egy nagy ugrással vissza az egyik legrégebbi kedvenchez: Pleasure To Kill. Az iszonyatos gyors zúzást néha a hangtechnika sem tudta követni, mert esetenként kissé egybefolyt a hangorgia, a riffeket és szólókat is kb. 50%-ban lehetett tisztán kihallani. A rajongók által furán méregetett Outcast és Renewal lemezeket is megidézték 1-1 dallal (Phobia, később Renewal), de egyébként csak a legerőteljesebb és legteperősebb számok kerültek előtérbe. Viszonylag sokszor került főszerepbe a két utolsó album, eljátszották a Violent Revolution-t a The Patriarch bevezetővel együtt, később előkerült még az All Of The Same Blood (Unity) és a Reconquering The Throne is. A legfrissebb anyag (szerintem) legerősebb dala, a World Anarchy sem maradhatott ki (kár hogy a brutálisan jó riffjét szinte egyáltalán nem lehetett kihallani), de terítékre került a Suicide Terrorist, és a Kreator-től kissé rendhagyó Voices Of The Dead is. Mille igyekezett mindent kisajtolni a közönségből, az Extreme Aggressions, és pár száguldós dal esetében külön kikövetelte a moshpit-et maga elé. Igen hosszú programot tepert végig a Kreator, a legendás daloktól kezdve a kissé ritkábban játszottakig. Volt még a People Of The Lie, Riot Of Violence (itt a dobos Ventor vokálozott!), Terrible Certainty, Bertayer, Terror Zone, Ripping Corpse, Love Us Or Hate Us, végül pedig a Flag Of Hate és az elmaradhatatlan közönségkedvenc, a Tormentor zárta a bulit.
Mille Petrozza mindvégig kiváló frontembernek bizonyult, hergelte, izzította a megjelenteket, ha szükségét érezte. A közönség lelkes volt, bár néha kissé fáradtnak tűnt. Mille sem volt teljesen elégedett, meg is említette, hogy a Sziget fesztiválon azért ennél többet nyújtott a nagyérdemű. Ventor, a tékozló fiú többszöri távozás után mindig újra és újra visszatért, természetesen ezúttal is ő ült a dobok felett. Már említettem, hogy ő énekelte a Riot Of Violence-t, mégpedig oly módon, hogy közben az ütemet is teljes intenzitással püfölte a többieknek. Ez azért nem rossz teljesítmény. Összességében is dicséret illeti meg a dobost, remekül teljesítette a szélvészgyors, nyaktörő témákat. A másik két gitárossal viszont nem voltam megelégedve, mármint nem a teljesítményüket, hanem a beleélésüket tekintve. A kimondhatatlan nevű Sami Yli-Sirniö tökéletesen hozta a gitártémákat, szólókat, de semmiféle komolyabb mozgást nem produkált a színpadon, legalább valami nyomorult headbang-re futotta volna! Christian Giesler basszusgitáros legalább néha leszegte a fejét, de ő sem volt kifejezetten aktív. Nehogy már ebben is az Öregnek kelljen a vállán vinnie a bandát! Mert Mille Petrozza akárcsak 20 évvel ezelőtt, most is együtt élt a zenével, igazi motorja volt a csapatnak.
Egy vérbeli thrasher-nek kihagyhatatlan volt ez az este, a Hatesphere, Ektomorf, Dark Tranquillity és a Kreator előadása mindenkinek megadta azt, amire egy ilyen nagyszabású, energikus buli kapcsán vágyott. Nem hiszem, hogy bárki is rossz érzésekkel tért volna haza. Már ha a nyakfájás nem rossz érzés.
11:53
