beszámoló [koncert] 2005. február 20. vasárnap 15:43
nincsen hozzászólás
szerző: AndrásChampion, Comeback Kid, Nothing Gold Can Stay 2004. november 30., Kék Yuk
A szépen az éjszakába csúszott Toasters-koncertet másnap éjszaka sem volt esély kipihenni, alvás helyett ugyanis néhány jól csengő nevű hardcore banda koncertje kínálta magát ilyen lehetőségre meg ugye nem mondunk nemet. Irány tehát a Kék Yuk, ahol aztán egy az egyben megismétlődött az előző napi végtelennek tűnő csúszás, mivel az estét nyitó osztrák Nothing Gold Can Stay a fenének sem akart befutni. A késés miatt nyilván nem őket kell okolni, de még ha lehetne is, akkor sem volna szívem bántani őket, mert aznap jóformán semmi nem jött össze nekik. Alighogy elnézést kértek a késért, és nekifogtak volna a zenélésnek, elszakadt egy húr, ami miatt újabb öt perc veszteglés következett ennek kapcsán már szegény frontemberük sem tudott mást mondani, mint hogy I told you, we suck.. Aztán amikor végre tényleg nekifogtak, valami olyan fülborzasztó Darkthrone-hangzást kapott a produkciójuk, hogy szó szerint könnyek gyűltek többek szemébe. Magukból sem hallhattak egyébként valami sokat odafenn, mert az énekdallamok nem éppen jellemző módon igen hamisan szólaltak meg, s a Fellegi Ádámot felváltó dobos is pontatlankodott (habár tartok tőle, hogy neki ez a formája, mert a The Path soraiban sem teljesített sokkal jobban). A Nothing Gold Can Stay viszont ennek ellenére is egy nagyon jó csapat, a dalaik óriásiak (az elővezetett kétnapos szerzemény hallatán ez a jövőben sem nagyon lesz másképp), s bizonyára nagyon hamar vissza is jönnek kiköszörülni ezt a csorbát, mi pedig ott is leszünk mindannyian, mert továbbra is csípjük őket.
Kíváncsi lennék rá, hogy a Champion szándékosan hoz-e mindig olyan együtteseket magával, amelyek nemhogy feladják a leckét előzenekari teljesítményükkel, hanem jóformán esélyt sem hagynak arra, hogy igazi főbandaként tudjon bárki is színpadra állni utánuk. Mindenesetre tény, hogy a The Promise után a Comeback Kid is a főbanda fejére nőtt: a kölyökképű csapat nemes egyszerűséggel szétkapta a klubot az egyenes, sallangmentes hardcore-jával, egyértelműen magának kaparintva meg az est zenekara kitüntető címet. A Turn it Around album legjavából (Give and Take, Die Tonight, Changing Face, Playing the Part, stb.), pár újabb keletű nótából meg egy 7 Seconds-feldolgozásból összeállított műsoruk annyi energiát szabadított fel, amennyit tényleg csak a legjobb bulik tudnak, ezt akár már hang nélkül, az elöl zajló nyomulásra pillantva is meg lehetett volna állapítani. Sajnos a mosh közepette akadt egy kis huncutkodás is a klub új házirendjét (nem lógunk a lámpaállványzaton, stb.) betű szerint értelmező és meglehetősen szigorúan betartatni kívánó biztonságiak és a regulákat megszegő frontember között, de ettől a jelenettől eltekintve példaértékű koncertnek voltunk tanúi bármikor előszeretettel látnám viszont ezt a bandát hasonló teljesítménnyel. Először mondjuk nagyon hamar.
Mint arról fentebb már szó esett, ezek után a jócskán lestrapált közönség már (megint) nem tudott száz százalékos figyelemmel fordulni a Champion felé pedig mindannyian tudjuk, hogy a banda nagyszerű, s bizonyára a Promises Kept albumot sem csak dísznek tartja otthon a megjelentek többsége. Komoly probléma persze nem akadt: mind a nagylemezes (Different Directions, The Truth, Miles to Go és társaik), mind a korábbról elővett dalok hasítottak, s a végén bedobott Minor Threat- és Chain of Strength-feldolgozások sem estek rosszabbul, mint kicsit korábban a 7 Secondstől citált nóta csak hát ilyen kései órán, egy ilyen intenzitású bulit követően még a legádázabb karateharcost sem könnyű rávenni egy kis mosholásra. Ha viszont eltekintünk a hardcore bulikon az átlagnál mindig egy kicsit komolyabban számon kért hiperintenzív nyomulás hiányától, akkor nyugtázhatjuk, hogy a közönség (ismét) meleg fogadtatásban részesítette és szívébe is zárta a Championt, akik nem is érdemeltek ennél kevesebbet. Hisz maguk is rendesen kivették a részüket abból, hogy úgy döcögjünk haza tökfáradtan hajnalban, hogy közben csak arra tudunk gondolni: megint nagyon megérte eljönni. Az alváshiányt bármikor lehet pótolni, egy elszalasztott jó bulit viszont még egy másik sem tud helyettesíteni, igaz?