beszámoló [koncert] 2005. február 12. szombat 14:32
nincsen hozzászólás
szerző: AndrásThe Toasters, Pannonia Allstars Ska Orchestra, Haymarket Riot 2004. november 29., Kultiplex
November 29-e nem az a kimondott ska időpont, én mégis meglehetősen nagy bizalommal nyargalok a Kultiplex felé, elvégre egyszer már e hasábokon is megfenyegettem magamat a rozsdás bökővel, hogy a Toasters nagyot fog durrantani Budapesten, és komolyan is gondoltam a dolgot. A helyszínre érkezve aztán szép lassan lelohad a jókedvvel vegyes remény az arcomról, mert megint korán érkeztem, sehol senki a kiírt nyitási időpontban, bent még javában a soundcheck zajlik, s csak múlnak a percek, meg a negyedórák, az a fránya teremajtó mégsem nyílik ki. Ahogy csúszik a kezdés, úgy húzódik egyre inkább az egész buli a másnapi munka és iskola kétfejű szörnyetegének baljós árnyékába, s ez bizony nem jó így. Az emlékek közül ez persze majd kikopik idővel, de ott és akkor vajmi keveset érzékel belőle az ember.
A bagólesőm sarkait azért elég hamar sikerül ismét felfelé ívelő alakzatba rendezni, ahogy az est kakukktojása, a Haymarket Riot végül nekilát a muzsikálásnak. Egyértelműen a kisebbséghez tartozom ezzel: a jelenlévők mintegy nyolcvan százaléka láthatólag teljesen értetlenül álldogál a pepita palettára sehogy sem illeszthető kakukktojás előtt, a maradék húsz százaléknak a fele pedig még némi gúnyolódással is illeti szegénykét. Noha utóbbi gesztus helyett nyugodtan lehetne mondjuk valamelyik pultnál melegíteni a skankinghez, szerintem így sem rossz a helyzet, sem az ötlet, hogy itt lépjen fel a banda. Hiszen az a bizonyos nyolcvan százalék legalább végignézi és némi tapssal is jutalmazza a csapatot, ami több szempontból is jobb, mintha a tíz fixen ott lévő műértő bólogatna a koncertjükre valami lyukban. Merthogy tíz műértő bólogatott volna rájuk, ha egyedül jönnek, az biztos ezzel a fajta zenével legfeljebb az At the Drive-in tudott elérni komolyabb sikereket (az is maga volt a csoda): precíz, de zajos, izgalmas gitárjáték, hangos bőgő, egy 380 Voltra kötött Ian Paice-t idéző dobjáték, helyenként üvöltésbe hajló dallamos ének és hosszú, mozgalmas dalok jellemzik a Haymarket Riot zenéjét. A dalok között meglehetősen halk szavú és szerény viselkedésű brigád előadásmódja is kellően vehemens, nagyokat rugdalva, ugrálva kapják szét zenélés közben a színpadot a maga nemében ez a banda bizony kifejezetten lenyűgöző. Az egyik másik lapra tartozik, hogy mennyire találkozik ez a ska-rajongók ízlésével én mindenesetre nagyon örülök a különleges találkozásnak.
Bő negyed óra alatt aztán minden visszakerül az ilyenkor rendesnek mondható kerékvágásba, hirtelen előszivárognak a ska ütemre programozott szívű, életvidám fiatalok, csordultig megtöltve a termet, aztán PASO be, kezek fel, egyet jobbra, egyet balra, és indul is a móka. A PASO is ugyanazt csinálja hosszú ideje, és én is csak ugyanazt tudom írni róluk a különbség annyi, hogy én ettől unalmas leszek, ők viszont megunhatatlanok. Mindenesetre mese nincs, megint csak azt kell leírnom, hogy nagyszerű a produkció, talán egy kicsit még pezsgőbb is a megszokottnál. A szokott dalok előadásán túl (amibe János úgy félidőtájt, a Bemegyek a városba opuszánál mint állandó vendég száll be) ez alkalommal kapunk egy új feldolgozást is, a végén pedig ráadás gyanánt színre penderül Jack Ruby Jr., és ragázik egy kiadósat Krsával, ami még a mindenáron Cookie-Mookiet akarókat is maximális elégedettséggel tölti el. Szerintem az én szószaporításomnál sokkal többet árul el a PASO teljesítményéről a tény, hogy a Toasters feje, Bucket a Rotterdam Ska-Jazz Foundation mellett az egész turné során egyedül őket szemelte ki a neves kiadója számára, úgyhogy inkább be is rekesztem a mondatfűzést, csak annyit jegyzek még meg a végén: ide azt a lemezt, de hamar!
Jó félórás, ráérős átszerelés után (csak az én idegeim vannak ilyenkor egy képzeletbeli óra fogaskerekeire hurkolva?) végre feltűnik a pódiumon a Toasters legénysége, intrónak nehezen nevezhető nyitányként Robert Bucket Hingley bejelenti, hogy We need some fuckin sör!, majd a rövidesen érkező nedűből energiát nyerve végre elkezdik a bulit. Innentől kezdve aztán tökmindegy, hogy odakinn tél van-e, vagy akár éppen világvége, ugyanis ahol a Toasters, ott csak zene, tánc, party van, csak úgy csobog az alkohol és mindenki vidám. A főkolompos persze minden értelemben a főnök, a gitáros-énekes Bucket és a Phil Anselmo módjára üvegből borozgató Jack Ruby Jr., de azért a szaxofonos Jeff Richey is besegít alkalmasint, ha egy kis ökörködésről van szó. Zeneileg persze mindahányan hibátlanul teljesítenek, profi a hangszeres játék (a műsor közepe felé egymás után elhangzó szólók külön is tarolnak) és lenyűgöző a vokálmunka, na meg persze a slágereket is jól összeválogatták Shockertől a Social Securityn és a Dont Let the Bastards Grind You Down-on át a Decision at Midnight ig de hát ha valamit, akkor ezt biztosan el is vártuk egy ska legendának számító bandától (rozsdás bökő, miegymás, ugyebár). Az viszont még a műfaj előadóira jellemző életöröm és felszabadultság ismeretében is megdöbbentő (és lelkesítő persze), ahogyan a mulatságba vetik magukat. Jack Ruby már a negyedik-ötödik számnál igen szélesen vigyorog, és minden kortynál tovább távolodik egymástól a szája két sarka, aztán a dalok közben a grimaszaival lazán lealázza még Jim Carrey-t is. Az ugrásaival meg mindenféle energikusnak nevezett frontembert zsebre rak, és akkor még nem is beszéltünk róla, hogy a szó legnemesebb értelmében punk is a csávó: vigyorogva jelenti be, hogy ha az elkövetkező napokban találkoznánk vele Budapest utcáin, hát hívjuk már meg kajálni, mert biztos baromi éhes lesz, mennie viszont nincs hova vízumproblémák miatt három turnéállomás erejéig el kell szakadnia a bandájától.
Hát igen, a Toasters számára a buli szó nem ugyanazt a lötyörészést jelenti, mint az átlagembernek, és ezt jó szem előtt tartani mindenkinek, aki megpróbál aktívan beszállni a mókába: attól még, hogy Jack Ruby Jr. felinvitál valakit egy kis táncra a pódiumra, egyáltalán nem biztos, hogy húsz másodperc múltán a teljesítménye láttán nem löki vissza lebiggyedő ajkakkal a többiek közé. Na meg az sem tuti, hogy jó ötlet örömöd és tiszteleted jeléül a baseballsapkádat hajigálni a színpadra, mert megeshet, hogy mielőtt visszakapnád, Bucket beleönt egy üveg sört. Persze ott és akkor valószínűleg még az áldozat is csak egy jó poénként könyveli el a dolgot, hisz nincs idő kicsinyeskedni: addig kell nyomni a bugit, amíg ez a páratlan banda húzza hozzá a talpalávalót, ki tudja, mikor lesz rá újra lehetőség
És persze üvölteni is kell, ahogy csak kifér az ember torkán, amikor levonulnak, egyedül hagyva a színen Jeff Richey-t, hogy eljátssza velünk a minél nagyobbat kiabáltok háromra, annál többet játszunk még-játékot. Az eredmény pedig a vártnál is jobb: két ráadás, összesen jó öt-hat dallal (köztük a legkiválóbb Sweet Home Town Jamaica-val) a 153É persze megint elment a Móriczról, de hát kit érdekel, gyalogolunk majd, csak húzzák még! Valamikor nagyon későn (inkább már korán) aztán végleg véget ér a banzáj, a legduhajabbak még maradnak poharazgatni, a többiek meg jóleső enerváltsággal és széles jókedvben távoznak a tetthelyről.
Egy szürke téli hétköznap hajnalán a nyálkás-fagyott utcára lépni persze már messze nem ugyanaz az élmény, mint amilyen a New York Ska-Jazz Ensemble bulija után volt elindulni a nyári éjszakában a zépébe, de erről a Toasters tehet a legkevésbé. Mi meg ne legyünk telhetetlenek, örüljünk neki, hogy egyáltalán eljutottunk odáig, hogy volt Toasters, meg annak, hogy lesz majd megint nyár. Abban pedig reménykedjünk, hogy Toasters is.