Nagy szenzációként harangozták be, hogy 10 év után visszatér a Paganfest rendezvény. Pedig szerintem a szónak nincs túl nagy jelentősége, bármilyen címszó alatt futtathatnák az Alestorm, Ensiferum, Tyr és társaik turnéját. Talán amiatt tartották fontosnak így hirdetni az eseményt, mert a folk metal stílus a 2000-es években futotta a legjobb köreit, a műfaj fő zászlóvivői akkortájt adták ki legütősebb albumaikat, alapműveiket, az érdeklődés is talán akkortájt tetőzött a folk metal iránt.
Bár mostanra is sok rajongója van a folk metal műfajnak világszerte, sőt az egyes kultúrák, népzenék, jellegzetes dallamvilágok, zenei megoldások súlyos zenébe illesztése talán kiapadhatatlan ihletforrás, de ma már azért lecsengett egy kicsit a nyüzsgés a stílusban. Ennek ellenére a folk metal bandák továbbra is tudnak komoly nézőszámokat bevonzani, különösen egyesített erővel, így a 2025-ös Paganfest-re is elég komoly névsort sikerült egybegyúrni.
A kalóz metalos Alestorm-ot nyugodtan tekinthetjük már félig-meddig hazai csapatnak, annyi kötődése van az eredendően skót gárdának az országunkhoz. Az Ensiferum a keményebb kötésű, pörgős metalzenének és az északi vikingek vad csatába hívásának ötvözete, a stílus egyik úttörője. A Feröer-szigetekről származó Tyr jellegzetes dallamvilággal, sokszor amolyan kántáló jelleggel színezi saját zenéjének ízeit. A Dalriadát itthon szerintem nem kell bemutatni, a folk metalban alapcsapat itthon a soproni formáció, de már külföldön is egyre nagyobb nevet szereznek. A holland Heidevolk a pagan/folk műfaj egyik ismert nevévé vált az idők folyamán, az olasz Elvenking viszont nagyon régen járt utoljára Magyarországon, szóval legfőbb ideje volt a látogatásuknak.
Szóval jó kis folk metal seregszemlét jelentett a 2025-ös Paganfest és ami különösen jó, hogy mindegyik banda kicsit más irányból közelít a műfajhoz. Vagyis mindegyiknek megvan a saját hangja. És még ha az elején kicsit dilemmáztam rajta, hogy mostanra talán már a folk metal túl van népszerűsége csúcsán, bizony a megjelentek létszáma nagy pofont adott az elméletnek. Alig múlt kapunyitás, még a nyitó Elvenking színpadra sem lépett, de már kilométeres ruhatár sor kígyózott és a színpad előtt is sokan várakoztak. Szerencsére azért viszonylag hamar lecsengett a sor, így már a színpad előtt nézhettem az Elvenking-et.
A talján folk metalosokra nagyon halványan emlékszem még régről, talán anno a Wigwamban/Club 202-ből dereng valami emlék. Azóta viszont a Dunán is, meg a Po folyón is sok víz lefolyt, a csapat is szorgalmasan termelte az albumokat a kezdetek óta, úgyhogy mondhatom, hogy szűz füllel, nyitottan hallgattam meg, hol tartanak most.
Ők a kezdetekben sem voltak világmegváltó banda, ma sem azok, de egy jó kis folk / power / heavy metal bulit azért össze tudtak hozni a már kezdetektől fogva lelkes közönségnek. Okés hangzással, átlagos színpadi teljesítménnyel, átlagos dalokkal jól felvezették a hangulatot (voltak, akiknek szemlátomást nagy vonzerőt jelentett a banda, hiszen tényleg régen jártak már nálunk), de tucatnyi sorlemezzel a hátuk mögött én több emlékezetes dolgot vártam volna tőlük. Akár az ütősebb, fogósabb dalok tekintetében, akár valami jópofább színpadi szórakoztatás terén. De a lényeg, hogy az Elvenking megalapozta a hangulatot.
A Heidevolk így már bemelegített közönségnek adhatta elő a műsorát és ők szintén nem vallottak kudarcot. Rájuk is azt mondanám, hogy nem tartom a műfaj kiemelkedő bandájának őket, de egy élvezetes bulira azért lehet számítani tőlük. Két énekessel dolgoznak, de a basszerük is sűrűn áll a mikrofon elé. Ezek a különféle vokális megoldások kombinálása adja a dalaik lényegét, a kemény, de olykor dallamos riffek, témák mellé.
Ők már kicsit aktívabban mozogtak a színpadon, jobban bemozgatták a közönséget. Egy fanatikus folk metal rajongónál nyerő lehet a csapat, de én ez után a buli után se látok többet bennük, mint a maga műfajában megbízhatóan teljesítő, de nem kiemelkedő bandát.
Könnyű hazabeszélésnek tekinteni, de a Dalriada máris köröket vert a két korábbi fellépőre még együttvéve is. De esetükben érvekkel alá lehet támasztani, miért is jelentik még nemzetközi szinten is a folk metal topligáját. Első és talán a legfontosabb: elképesztően fogós, emlékezetes, dúdolható dalaik, dallamaik vannak. És hogy ezt már 11 lemez óta tartani tudják, unalomba, középszerbe süllyedés nélkül, az egészen példátlan. Ezt persze nem csak maguknak köszönhetik, hanem a magyar népzenei dallamvilágnak is, amelyhez nagyon jó érzékkel nyúlnak hozzá újra és újra.
És ez a másik érv, hogy a banda valóban komolyan veszi a folkos, népies zenevilággal való vegyítést, hiszen valódi népzenéket, valódi betéteket emelnek be, olykor az elszakított határokon is túlról. Így tudják bemutatni a kárpát-medencei népzenei világot nemzetközi szinten is, a keményebb zene rajongói számára is. Az, hogy magyarul énekelnek, pont a folk metal világában sosem hátrány, sőt inkább az autentikusságot erősíti.
Mindemellett a Dalriada koncertbandaként is megállja a helyét, Ficzek Andris ugyanis mindent megtesz, hogy élőben is szórakoztassa, még nagyobb tombolásra hergelje a nagyérdeműt. Már megszokhattuk, hogy egy Dalriada koncert mindig nagy beindulást jelent a nézőtéren, ezúttal se volt másképp. Az elejét kivéve, amikor egész konkrétan nem szólt semmi, úgy kellett a közönségnek már lázadozni, hogy tekerjék már fel a potmétereket (bár ezt is egyfajta beindulásnak tekinthetjük, végül is...)
A pozíciójukból kifolyóan a Dalriada-nak ma nem volt ideje egy igazán fullos programra, de egy vadiúj szerzemény így is belefért a rövidesen várható új lemezükről, Jó Remény címmel. András meg is kérte a közönséget, hogy lehetőleg ne videózzák a dalt, mert szeretnék, ha profi klippel, az általuk megálmodott módon és minőségben ismerhetné meg a nagyközönség.
Ma inkább az újabb keltezésű számok voltak napirenden, mint a Dúvad, Betyár-altató, Rákóczi Zászlaja, de a régiek közül is hallhattuk a Szondi és a Walesi Bárdok egyest. Volt néhány baki, de ettől eltekintve remek hangulatú bulit prezentáltak, mostanra már 2 Vesztegzár taggal, Monostori Ádámmal (dobok) és Sulyok Adriánnal (basszusgitár).
A feröer-szigeteki Tyr megint egy kicsit más világban mozog, ők inkább a kántálós, kicsit atmoszférikus hangulatra alapozzák a zenéjüket, amikben szintén vannak őrlős, metalos riffek, de esetükben nem az eszement tomboláson, hanem inkább ezeken a magukkal ragadó kórusokon van a hangsúly. Esetükben is egy nagyon régi, Wigwamban/Club 202-s buli ugrik be, talán az Amon Amarth előtt játszottak és akkor nagyon megtetszett a produkciójuk. Később, amikor láttam őket párszor, már nem ragadott annyira magával, de a banda jellegzetes hangzása, hangulata azért továbbra is adott. Most viszont nagyon jól átjött a Tyr zenéjének hangulata. Erőteljes, jól kevert hangzás segítette a koncertjüket, a srácok is nagyon jól odarakták magukat a csordavokálok terén, a Heidevolk-hoz hasonlóan nekik is a zene mellett ez a fő erejük. Nem mellesleg az a Rieckmann Tadeusz dobol náluk, aki hosszú ideig a Dalriadának volt oszlopos tagja.
A 2002-es első lemezük óta a Tyr nevéhez is jónéhány album fűződik mostanra. Ha nem is mindegyikről játszottak, de elég átfogó programot mutattak be, már amennyi az idejükből telt. Három szám is elhangzott a legutolsó, 2024-es Battle Ballads-ról, a többi mind a korábbi időszakaikból szólt. A közönséggel szerintem sikerült egy hullámhosszra kerülniük, a megjelentek átérezték ezeket a nem kifejezetten zúzós, pogózós (bár olyan tételek is voltak), hanem inkább a hangulati elemekkel operáló szerzeményeket. Ők is egy egyéni színnel dobták fel az este palettáját.
A finn Ensiferum minden folk metalok egyik alapvető hivatkozási pontja. Ha nem is ők voltak az elsők, akik népies, mitikus dallamokat, népzenei betéteket kezdtek behozni a torzított gitárok közé, de kétségtelenül a legbefolyásosabb banda azok közül, akik mindezt sodró lendületű, pörgős zúzással, extrém vokállal tették igazán igazán adrenalindússá.
Az Ensiferum-nak több korszaka volt, sokan csak az első két lemezt tartják megkerülhetetlen mesterműnek, sokan Petri Lindroos frontemberkedésével készült következő lemezeket is hozzáveszik. És olyanok is vannak, akik a még több változatosságot és újdonságokat jelentő újabb keletű albumok idején találtak rá és szerették meg a zenekart. Ilyen új elem volt például Pekka Montin csatlakozása 2020-ban, aki heavy metalos, magas hangfekvésű tiszta éneket hozott a zenébe. Ő ma is fontos szerepet játszott a koncerten, a billentyűzés mellett többször előrejött a frontra énekelni.
Jó kontrasztot alkottak Petri Lindroos-szal, de Markus Toivonen és Sami Hinkka csordavokáljai is kellő erőt adtak a lelkesítő, kemény hangzású nótáknak. Az Ensiferum ma elsősorban a tavaly megjelent Winter Storm lemezét tartotta terítéken, a Fatherland, Winter Storm Vigilantes, Leniret Coram Tempestate, Victorious dalokat egyaránt hallhattuk róla. Sikerült a legemlékezetesebb pillanatokat felidézni az egyébként elég jól sikerült albumról, szóval szerintem a közönség se bánta, hogy több új tételt is a programba iktattak.
A legnagyobb buli persze a régebbi, pörgős számokra indult be. Az olyan szerzemények, mint a rögtön másodikként durvulatot hozó Twilight Tavern, az első lemezt sajnos egyedüliként képviselő Treacherous Gods, az éneklős Lai Lai Hei és az utolsó előtti Thalassic lemez egyik emlékezetes nótájának számító Andromeda mind a lábakat, mind a hangszálakat megmozgatták a közönségben.
Számomra meglepetés volt, hogy a Victory Songs 10 perces címadó dalát is előhúzták ma, de persze semmiképpen nem bántam, mert monumentalitása ellenére egy magával ragadó, fogós refrénnel bíró szám, ami élőben is működik. Végezetül a Two Of Spades-t kaptuk meg a One Man Army lemezről és az örök záró klasszikust, az Iron-t.
Bár egy ilyen sokzenekaros rendezvényen mindenki valamennyivel kevesebbet játszik egy fullos headliner programhoz képest, az Ensiferum 1 órája hellyel-közzel elégnek mondható volt, bár biztosan mindenki el tudott volna viselni tőlük még 2-3 számot. Pláne hogy manapság az első 2 lemezről inkább csak mutatóban játszanak, még pluszban pont ennyi régi klasszikust nagyon tudtam volna értékelni a programjukban.
Az Alestorm-nak mostanra sikerült felülniük a saját műfajuk csúcsára, trónjára, amire biztos vagyok benne, hogy ők maguk se számítottak a 2000-es évek elején, amikor elkezdték a zenekarosdit. Abban is biztos vagyok, hogy a „hagyományos”, kalózos metal nótákkal el tudtak volna érni egy szép figyelmet maguknak, de annál több kilátást nem nagyon tartalmazott volna a történet.
Valamikor 2014 környékén viszont elgurult náluk a gyógyszer, és bár a kalózos körítés maradt, a könnyedebb, vicces hangulat addig is megvolt, de akkortájt elkezdtek egészen fékezhetetlen dilinyós megoldásokat alkalmazni zenei és szövegi téren is. Mindent határt túlléptek, amit csak túl lehetett és minden perverz elmebetegség belefért innentől nekik. Ez pedig bevált nekik, mert mostanra olyan őrült bulik és olyan eszement hangulatú dalok fűződnek a nevükhöz, hogy a közönség zabálja őket. A dilivonatra 2015-re felült Bodor Máté gitáros is, így ő is szerves részévé vált az Alestorm minden határon túlmenő megőrülésének.
A szokásosan dominánsan zöld színbe öltözött zenekartól szintén szokásosan először a „hagyományosabb” dalok hangzottak el, a Keelhauled és a Shipwrecked, majd jöhettek az őrültebb hangulatú számok. Például a nagy közönségkedvenc Mexico, a maga 8-bites, prüntyögős introjával, amit persze zabált a közönség. Voltak olyan számok, amik rendszeresen előkerülnek élőben, de voltak amik ritkább vendégek. Az Under Blackened Banners, Alestorm, Hangover emelték a tétet, egyre őrültebb hangulatú buli kerekedett nem csak a színpadon, hanem a nézőtéren is.
A 2020-as Curse Of The Crystal Coconut albumról származó Fannybaws aztán egy igazi ritkaság volt, pedig élőben abszolút működik ez a bolond hangulatú nóta. A tekerőlantos Patty Gurdy viszont úgy tűnik, ha hivatalosan nem is, de nemhivatalosan már az Alestorm 6. tagjának tekinthető, hiszen már a legutóbbi turnéikon is rendszeresen fellépett velük, mostanra pedig már nem csak bizonyos számokat, hanem a koncert teljes egészét a színpadon töltötte a srácokkal.
Nem csak hangszerével, hanem énekével is olykor támogatta a nótákat, az őrült hangulatú, de rendkívül fogós Zombies Ate My Pirate Ship-ben pedig már szinte elképzelhetetlen lenne nélküle. És Patty Gurdy sem volt megilletődve, ha valamilyen színpadi marháskodásról van szó, ő is lelkesen részt vett minden őrültségben.
Patty-nek szintén volt szerepe a legújabb kiadványon szereplő Voyage Of The Dead Marauder dalban, de ugyanerről eljátszották az Uzbekistan-t is, vagyis a jelek szerint Magyarország mellett a kiszáradófélben lévő tavairól ismert közép-ázsiai országot is valamiért nagy kalózvidéknek minősítik Chris Bowes-ék. Élőben nagyon jól működik az andalgós Nancy The Tavern Wench, amely a nézők hangját is kívánja, hangulatilag a koncertek egyik csúcspontja szokott lenni az első Alestorm nagylemezről származó dal.
És ha már parti, az Alestorm újkori partihimnusza a P.A.R.T.Y., amely azt mutatja be, hogy az őrült brigád a mai napig képes elképesztően fogós, bulis, elsőrangú dalokat írni, bizony közel sem lőtték el az összes puskaporukat még 7 nagylemez után sem. Hasonló őrület a Shit Boat (No Fans), amely szintén gyakori vendég koncerten, ami pedig a kihagyhatatlan kategória, az a Drink, a Magyarországon kötelező érvénnyel eljátszandó Magyarország és a csapat újabbkori örökös zárószáma, a vulgáris Fucked With An Anchor, amely tökéletesen bemutatja, hogy az Alestorm úgy gondolja, akár a rajongókkal szemben is megengedhetnek maguknak minden szemtelenséget. Jól gondolják.
Fárasztó, izzasztó bulit jelentett az újra aktiválódott Paganfest rendezvény, de mindezt a legjobb értelemben. Az Elvenking-et és a Heidevolk-ot inkább amolyan felvezetésnek éreztem – bár megvolt a hangulata a nótáiknak, a zenei világuknak, de igazán a Dalriada robbantotta be a bulit. A Tyr elsősorban hangulatról, az életérzésről szólt, az Ensiferum pedig felgyorsította a tempót, amit az Alestorm a maga kattant őrületével emelt tökélyre. Mint láthattuk, ezen a rendezvényen folk metal és folk metal között is gyökeres különbségek vannak, de ez a fellépőgárda minden igényt kielégített.
15:48
