A keményzenék kedvelőinek jó összeállítással kedveskedett a H-Music, akik elég ütős csomagot szerveztek le hozzánk. A göteborgi melodikus death metal egyik alapvetése, a Dark Tranquillity nem ritka vendég nálunk, sőt a frontember Mikael Stanne-t új bandájával, a The Halo Effect-tel is láthattunk már többször Budapesten. Szintén alapvetés a Moonspell, csak ők a gótikus-szimfonikus zenei világban raktak le alapműveket, az utóbbi időkben pedig a kicsit durvább, keményebb hatásokat is beleszivárogtatták a zenéjükbe a portugálok.
Ugyancsak a melodikus death metal művelője a Wolfheart, ők a változatosság kedvéért Finnországból érkeztek. Az estét pedig a Hiraes nyitotta, akik szintén a melodikus elemeket is tartalmazó durva death metalt tolnak, csak ők németek és esetükben pedig női frontembert láthattunk a deszkákon.
Szóval tulajdonképpen mindegyik banda másmilyen volt, de valahogy mégis összekötötte őket egy olyan szál, ami miatt egyik se lógott ki túlságosan az este hangulatából. A Hiraes még elég gyér nézőtér előtt játszhatott, de igyekeztek odatenni magukat, hogy legalább ezt a szűk kört megnyerjék maguknak.
A kissé dübörgős hangzás miatt nem volt annyira átérezhető a zenéjük, meg annyira kiemelkedők se voltak a szerzemények. A dallamos gitártémák, motívumok viszont jót tettek. A front hölgyük különösen lelkes volt, bejárta a színpadot, süvöltötte a szövegeket, de összességében túl sok hatást nem váltott ki a zenéjük.
A Wolfheart viszont már nem ismeretlen a magyar közönségnek, többek közt pont a Moonspell társaságában is turnéztak már nálunk. Tuomas Saukkonen-éknek ráadásul azóta megjelent az új albumuk, Draconian Darkness címmel, így friss, ropogós nótákat is hoztak nekünk. Ez a második nagylemezük Vangelis Karzis gitáros csatlakozása óta, így az ő szólógitár és vokál munkáját még jobban kidomborítják az új dalok.
Legutóbb már headliner-ként érkeztek hozzánk, most ahhoz képest csak szűkösebb játékidő állt rendelkezésükre. De így is egyfajta lemezbemutatónak lehetett tekinteni a koncertjüket, mert a Draconian Darkness-ről 3 dal is elhangzott (Burning Sky, Evenfall, Grave), a korábbiakból a The King és a Zero Gravity volt még porondon, viszont a legelső, 2013-as Winterborn albumról is két tételt húztak elő, a Ghost Of Karelia-t és a Strength And Valor-t.
A csapat ezúttal elsősorban a zenélésre koncentrált, az általában konferáló Lauri Silvonen basszer sem volt most túlságosan beszédes, inkább az volt a cél, hogy minél több számot lejátszhassanak. Így a színpadon leginkább a hajuk mögé temetkező Laurit és Vangelist lehetett látni, Tuomast csak azért nem, mert nem volt neki. Az ő erőteljes hangja szolgáltatta az alapot a Wolfheart nótákban, de a többiek üvöltősebb és néha dallamosabb vokáljai is színesítették a zenét.
Talán nem tűnik annyira nagy névnek a Wolfheart, de kifejezetten ízesen művelik a melodikus death metalnak a magukra formált ágát. Nem mondanám kifejezetten göteborginak a zenéjüket, mert mondjuk az At The Gates, a korai In Flames, vagy az épp most fellépő Dark Tranqullity egy kicsit másmilyen ízeket használ, a Wolfheart muzsikájának feeling-jében valahogy több van a finn puszták, erdőségek komor hóförgetegeiből, de aki a dallamos gitártémákkal vegyített zúzós, hörgősebb, headbang-elősebb zenére vágyik, a Wolfheart-tal szerintem nem nem tévedhet.
A Moonspell megint egy más arcát mutatja meg a metal durvább műfajának. Fernando Ribeiro-ék amolyan gótikus-romantikus irányból indultak, de persze már a kezdetekben is jelen voltak náluk keményebb, extrémebb hatások. Később durvult a zenei irányvonal, hörgősebb vokálok is nagyobb teret kaptak. Bár ez a gótikusabb irányvonal a ’90-es. 2000-es években futotta a csúcsidőszakát, a Moonspell azonban továbbra is jelen van és alkot, legutoljára 2021-ben, a Hermitage albummal tették közzé gondolataikat a világról.
A mai koncert azonban nem lemezbemutató volt, annál is inkább, mert az említett korongról egyetlen tétel sem került most napirendre. Most inkább a banda hírnevét meghatározó két első albumról, az 1995-ös Wolfheart-ról és az 1996-os Irreligious-ről hangzott el több dal, de voltak persze újabb keltezésű szerzemények is.
Jól megfigyelhető volt a csapat egyes időszakainak hangulata. Az olyan régebbi daloknál, mint az Opium, az Awake! vagy a Vampiria (amit Fernando elmondása szerint ritkábban játszanak mostanában, így örülhettünk, hogy előkerült), inkább a kimértebb, grandiózusabb, kísértetiesebb atomszféra érvényesült, míg az Extinct, Night Eternal-féle daloknál a súlyosság kapott nagyobb szerepet.
A programban ha nem is volt idejük diszkográfiájuk egészét áttekinteni, a Finisterra, Everything Invaded, Nocturna, Breathe (Until We Are No More) dalokra azért mégis sikerült sort keríteni. Fernando Ribeiro még mindig szuggesztív frontember és remek torok, noha azért látványosan öregszik. Ha egymás mellé tenném a régi, hosszú hajú képeivel, már nem ismerném meg. Ennek ellenére még mindig ő a Moonspell motorja, a színpadon is.
Mellette Ricardo Amorim játszott még nagyon ízes gitárszólókat, látványosan belefeledkezve a hangszerébe. Pedro Paixão hol a billentyűk mögött, hol gitáron a frontra lépve erősítette a hangulatot, ő is szemlátomást élvezte a színpadot. Ahogy Aires Pereira basszer is, aki hol itt, hol ott bukkant fel a deszkákon, látványosan headbang-elve döngette a basszust. Rutinos társaság tehát a Moonspell, még némi háttérvetítés is volt a hangulat teljességéhez, jól is szóltak, úgyhogy igazán megmutatták az erejüket.
Következett a magnum opus-uk, amihez valaki egy érett almát hajított fel a színpadra. Fernando harapott is egy nagyot belőle, viccelődött, hogy ugye nem mérgezett, de hát a jó portugálok nyilván nem értették, hogy az Alma Mater című számukat harangozta be ilyen módon egy kreatív rajongó. Ebben a dalban benne van a Moonspell teljes zeneisége, ahogy a koncertet záró Full Moon Madness-ben is. Nagyjából egy órát játszottak, szóval rövidnek nem volt mondható a programjuk, láthatóan sokan voltak, akik kifejezetten miattuk jöttek.
A Dark Tranqullity egyik stílusalapítójának számít a göteborgi death metalnak, mindezzel együtt még a Moonspell-lel közösen is egy könnyed 3/4 ház létszám jött össze a Barba Negra Red Stage előtt, ami a bandák hírnevéhez, hatásához képest talán gyérnek mondható, de azt is be kell látni, ma már nehéz az ilyen 50 körüli fickóknak ebben a műfajban tömegeket megmozgatni. Ráadásul a Dark Tranquillity végig tartotta magát a maga műfajához, persze némi modernebb ízeket is mértékkel keverve, mint mondjuk az In Flames, akik egészen populáris irányokig lágyították a zenéjüket. A közönség nagyobb része is 30+ -os volt szerintem, úgyhogy kicsit egyfajta osztálytalálkozó jelleget is öltött a koncert.
Ez persze a buli élvezete szempontjából nem jelentett gondot. Sőt, Mikael Stanne-ék sosem arról voltak híresek, hogy tágra feszített szemekkel hörögjék a világba a brutális szövegeket. Még a melodikus death metal műfaj képviselőjeként is áthatja őket egyfajta fesztelen vidámság, egy vidám életigenlés, ami elsősorban a frontember rendkívül vidám személyiségéből fakad.
Stanne ma is egy két lábon járó mosoly volt, rendkívül élvezte a színpadot, biztatta a közönséget és a legkisebb visszaigazolásra is mosollyal válaszolt. Innentől egyszerűen nem lehetett rosszul érezni magát a színpad előtt senkinek. Még akkor sem, ha az első néhány szám, a The Last Imagination, a Nothing To No One, a Wayward Eyes és az Unforgivable meglehetősen pocsékul, dübörgősen szólaltak meg és pont a finom megoldásokat nem lehetett kivenni. Stanne hangja is mintha egy dobozból szólt volna.
Mielőtt rákezdett volna a kórus a „rossz a hangzás a Red Stage-en” című mantrába, a hangmérnökök tették a dolgukat, és sikerrel gatyába rázták a hangzást. Olyannyira, hogy ez után a koncert példaértékűen szólalt meg, helyükre kerültek a gitármotívumok, szólók, a billentyűjáték és az egész zenét körbeölelő, a súlyosság ellenére kicsit elszállós atmoszféra innentől tökéletesen átjött. És így már rá lehetett érezni a
Dark Tranqullity zenéjének valódi ízére.
Pont az új album, az idén megjelent Endtime Signals tételei szólaltak meg gyérebben, a koncert eleje kifejezetten lemezbemutató jellegű volt, a később előkerülő Shivers And Voids, Not Nothing, Our Disconnect idejére már megágyaztak a jó hangzásnak.
A legnagyobb beindulást mégis a Damage Done album tételei produkálták, a Hours Passed In Exile, a tempós, zúzós Final Resistance és az egészen ritkaságnak mondható Cathode Ray Sunshine. A Dark Tranquillity sokszínű zene, megvan benne a középtempós súlyosság, vannak thrash-es, tempós számok, vannak kicsit elvontabb hangulatú, dallamosabb tételek és vannak egészen virtuóz megoldásokkal teletűzdelt dalok is. Mikael Stanne sem hörögte végig a koncertet, olykor dallamos énekmegoldások is helyet kaptak, amik kifejezetten jól álltak neki.
Stanne mellett Johan Reinholdz és az (egyébként szintén kiváló) dán Hatesphere zenekarból kisegítő Peter Lyse Hansen bűvölték a gitárokat, különösen előbbi játszott látványosan, az ízes szólóival. Basszusgitáron Christian Jansson pengetett nagy átéléssel, de a szinti mögött a banda szürke eminenciásának számító Martin Brändström is odatette magát, de Joakim Strandberg-Nilsson dobolását is érdemes volt figyelni. Amikor végre beállt a hangzás, az ő játékának látványosságai is jobban kijöttek.
A Dark Tranquillity-nek nem csak a korai érájából voltak emlékezetes dalok, a 2016-os Atoma album címadó dala például az egyik legsúlyosabb volt a koncert folyamán. Igazán régi dalokat azért nem játszottak, de a 2000-es évekből és a friss albumról több minden került terítékre, a Not Nothing, Empty Me. Our Disconnect, Phantom Days, ThereIn dalokkal több korszakukat is bemutatták.
Nehéz a Dark Tranquillity-től csúcsidőszakot kiemelni, hiszen a pályafutásuk kezdetétől, a teljes 2000-es éveken keresztül végig elsőrangú albumokat szállítottak le. Talán a 2010-es évektől kezdtek megmutatkozni az önismétlés jelei, de ezután is jópár emlékezetes számot, albumot készítettek nekünk.
A koncert végére, a ráadásra visszautaztunk 2000-be, a Haven albumhoz a The Wonders At Your Feet erejéig, a 2005-ös, szintén kiváló Character albumról ezúttal csak egyetlen hírmondó maradt, a Lost To Apathy képében, a bulit pedig a Misery´s Crown zárta, ez a definitív DT szám 2007-ből, a Fiction albumról.
Bár az elején kicsit aggodalmaskodni kellett a hangzás miatt, végül megnyugodhattunk, mert egészen kiváló hangzással lehetett élvezni a svéd csapat dallamos zúzdáit. Egyedi hangzásvilágot varázsolt elénk a Dark Tranquillity, ami durva, hörgős, komor témákkal, de ugyanakkor vidámsággal, önfeledtséggel, dúdolható, dallamos motívumokkal szolgálta ki a rajongókat.
És ha valakinek nem lett volna elég ez a koncert, Mikael Stanne a The Halo Effect élén visszatér hozzánk 2025. februárjában, ahol hasonlóan melodikus death metalban, hasonlóan magas színvonalon élhetünk át újra hasonló hangulatot.
05:00
