beszámoló [koncert]  2005. február 2. szerda   10:21

nincsen hozzászólás

  Úgy látszik, a Tiamat akkor lép fel Magyarországon, ha az időjárás tökéletesen passzol borongós, misztikus muzsikájukhoz. Mezőtúron ugyebár egy kiadós zápor segítette Edlundék rajongóit a katarzishoz, a mostani koncerthez pedig egy elképesztően sűrű köd, és a Népliget hasonlóan sűrű erdeje biztosította a megfelelő hangulatot. Minden adott volt tehát egy tökéletes estéhez, kár hogy ennek fénye az elő-zenekarok jóvoltából inkább csökkent, mintsem nőtt volna
  
  A Nevergreenből ismerős Bob Macura által vezetett Green Division nyitotta meg a fellépők sorát. Saját dalaik nagyjából hasonlóak a frontember eredeti együttesének nótáihoz, a fő különbséget az jelenti, hogy két gitárral kiálló négyes nem alkalmaz szintetizátort, amelynek hangja sok esetben biztosítja azt a plusz atmoszférát, amely a dark-doom csapatok sajátja. Így a közönség semmi többet nem kapott, mint két sótlanul reszelő, többnyire ötlettelen riffeket gyártó hathúrost, és Bob hamis énekét. Nem javított az összképen a hangzás sem, hiszen a dob egyszerűen elnyomta a többi hangszer által keltett zajmasszát. Terítékre került néhány Nevergreen szám is, a Sír a csend, és a Szerelem magányos templomában, de ezek sem csaltak el több embert a bárpulttól. A félórás játékidőbe még két feldolgozás is belefért, Anastacia Left Outside Alone-jának egy lélektelen interpretációja, és a Eurythmicstől kölcsönvett Here Comes The Rain Again, amelyből egy fenyegetően sötét dark himnuszt lehetne faragni. Ez ezúttal nem sikerült, ahogy a Green Division bemutatkozása sem. Mivel ez volt a formáció első fellépése, így bőven lesz rá alkalmuk és idejük, hogy egy erőteljesebb produkcióval rukkoljanak elő.
  
  A Peter Tagtgren vezette Pain azonban, nem bújhat el a rutintalanság pajzsa mögé, a hiba itt egészen máshol keresendő. Véleményem szerint a Hypocrisy főnök és csapata nemes egyszerűséggel haknira vette a figurát, maga a színpadi produkciójuk pedig alibi volt az azt követő partizáshoz, és egyéb földi jókhoz. Már a kiállásuk sem volt bíztató, Peter ingben, nyakkendőben reszelte a gitárját, az őt körülvevő dekoratív hölgykoszorú pedig sokkal fontosabbnak vélte a pózolást, a nyelvnyújtogatást, a villázást, mint magát a játékot. Szerintem kifejezetten figyelték a felvillanó vakukat, és gondosan ügyeltek arra, hogy a képről le ne maradjon sátáni vicsorgásuk, vagy a push-up technika minden előnyét kihasználó dekoltázsuk. Sajnálom, hogy egy ilyen adalék társult a Pain amúgy pofonegyszerű, de húsbavágóan brutális riffjeihez, én jobban szeretem, ha az úgynevezett indusztriál zenét a már-már gépiesen pontos és monoton dobtémák mellett (ezek egyébként teljesen a helyükön voltak) ürességet árasztó, és mosolyfagyasztó billentyűfüggöny tesz teljessé, és nem Marilyn Manson varietébe illő kabaréjelenetek sorozata. Talán visszaadott volna az igazi Pain élményből, ha kicsit előtérbe kerültek volna samplerek, és Tagtgren maradt volna annál, amihez igazán ért, vagyis a torokszaggató üvöltéseknél, és nem áll neki énekelni. A Rebirth albumot is nyitó Supersonic Bitch-csel kezdtek, és már itt feltűnt, itt bizony csak akkor lesz részünk valamiféle zenei élményben, ha a frontember csinál valamit, ugyanis sem az egyik hölgy csillámpórral beszórt gitárjából, sem a másik hathúros(!) basszusgitárjából nem hallhattunk semmit. Valószínűleg így jártunk a legjobban. A Breathing In, Breathing Out; Suicide Machine kettősének goromba és tüskés riffjei még rám is ijesztettek volna, de a Beatles Eleanor Rigby-jének átirata viszont megerősített abban, hogy ezt a Pain koncertet nem kellett volna komolyan vennem. Eleve nem tetszett, hogy az eredeti verziót legendássá tevő vonósokat csaknem teljesen száműzték a dalból, Peter Tagtgren hallhatóan nem tudott mit kezdeni Paul McCartney énektémáival, az pedig már egyenesen szánalmas volt, hogy a refrénben horny people szerepelt a lonely people helyett. Egyetlen pillanat volt, amiért érdemes volt Tagtgrent elhívni erre a turnéra, de erről majd később

  A Tiamat minden öntömjénezés és intro nélkül vonult a színpadra. Mindezt szinte észrevehetetlenül cselekedték, az egyik pillanatban még a bányászlámpás technikus szorgoskodott, majd egy pár másodperc múlva a színpadra jött Edlund, és egy gyorsan elhadart Hello Budapest, we are Tiamat from Sweden-ből álló köszöntéssel bele is csaptak a Vote For Love-ba. Nagyon vastagon dörrent meg minden hangszer, de szerencsére nem tűnt el sem a frontember hangja, és nem kellett keresgélni a térdig eresztett Rickenbackerét igazi rock n rollerként pengető bőgős magasabb fekvésű vokáljait sem. Ugyanígy élvezhettük a műszakis hallgatónak tűnő, és söreit ehhez méltón fogyasztó billentyűs játékát is, amelynek mindenképpen erénye volt, hogy nem akart fölösleges köröket futni a riffek és az akkordok körül, inkább jól időzített, apró díszítésekkel emelte ki az adott dal jellegét. Így volt ez a közönség soraiban (méltán) legnagyobb tetszést arató Brigther Than The Sun-ban, amely dalban szinte minden jelen van, ami napjaink, (hangsúlyozom: napjaink) Tiamatját jellemzi, még akkor is, ha az 1999-es Skeleton Skeletronon kapott helyet. Adott egy szinte slágeres, Sisters Of Mercy által levédett dalformula, amelynek valamiféle elvágyódó, merengő hangulatot biztosít az indiai szitárok mintájára megszólaló pár másodperces szintetizátor-pittyegés, Edlund sötét dallamain keresztül megszólaltatott, Henry Fordot idéző soraiból (Any color you like, as long as its black.) pedig árad az irónia. Persze, ez az irónia jelen volt a színpadi viselkedésében is, elég csak a Whatever That Hurts akusztikus részére gondolni, ahol hősünk fogta magát, és lassú, fenyegető léptekkel lépett közelebb a publikum első sorához, majd lehajolt, és valami banális mimika kíséretében nyomta ördögvillát formázó kezét egy elképedt rajongó arcába.
  
  Telitalálat volt ez a dal is, a végig gumicsuklóval ütő Lars Skold különösen remekelt a szám elején, hogy a kisegítő gitárost, Fredrik Akessont ne is említsem. Nem elég, hogy tökéletesen megtanult minden szólót, olyan átéléssel és lelkesedéssel játszott, itt-ott improvizatív elemeket csempészve közéjük, mintha legalábbis ő írta volna őket. Remélem teljes-jogú tagjává válik a csapatnak, még akkor is, ha hosszú loboncos hajával, és szegecses gitárpántjával inkább illene mondjuk az Unleashedbe. Persze ebben a zenekarban sem tűnt otrombának, elég csak a dark himnuszként aposztrofálható Im In Love With Myself után elővezetett In A Dreamre gondolni, ahol bizony látszott rajta, hogy imád igazi, húsos riffeket játszani. Jól is esett utána a némiképpen visszafogottabb hangvételű, akusztikusan induló Wings Of Heaven. Ezt három kihagyhatatlan Tiamat dal követte, a Deeper Kind Of Slumber-t indító, lendületes Cold Seed, a devil-song-ként felkonferált Clovenhoof, és a nem éppen szokványos szerelmi vallomásnak is beillő As Long As You Are Mine. Mindezek után olyan egyszerűen hagyták el a színpadot, ahogyan felléptek rá.
  
  Nyilván mindenki tisztában volt azzal, hogy ez még nem jelenti a koncert végét, szerencsére maguk a zenészek is így gondolták, és a témájának megfelelően andalító Love is As Good As Soma-val tértek vissza, amelyet Lars Skold csakúgy lazán, Phil Rudd módra cigarettázgatva dobolt el. A kontraszt nem is lehetett volna nagyobb, hiszen a második ráadás a Clouds lemez talán legjobbja, a Sleeping Beauty volt. Itt volt az a bizonyos pillanat, ami miatt érdemes volt Tagtgrennek részt vennie ezen a körúton. Ugyanis egyszer csak besétált, és kieresztett a torkán egy öblös, jó félperces hosszúságú hörgést, majd mint aki jól végezte dolgát, két ördögvilla kötelező jellegű felmutatásával le is vonult a színpadról. A többieket se kellett egyébként félteni, egy emberként dörmögték felakadt szemekkel a szám refrénjét. Az utolsó tétel a monumentális Gaia volt, amely előtt Edlund letette a gitárját, csak hogy az igen kevés (szám szerint kettő) alkalommal megidézett Wildhoney album dalát még szuggesztívebben adja elő.
  
  Csak egy példát emelnék ki, hogy ez mennyire sikerült a kopasz frontembernek: még a közönség feje fölé emelt mikrofon állványát is meg akarták kaparintani a rajongók, pedig azt nyilván nem szokta úgy osztogatni, mint a pengetőjét például. Mindezen idő alatt Akesson megállás nélkül, perceken át eregette Gibson gitárján az improvizált szólókat. Sietve jegyzem meg, hogy ezek nem semmitmondóan hangjegy-szaporító virgák voltak, hanem érzelemmel telt, a szó klasszikus értelmében vett szólók, amelyek akkor emelkedtek végképp a magasba, mikor az addig csak gesztikuláló Edlund újra magához vette gitárját, és kimért, robosztus riffekel támogatta meg azokat. Tökéletes lezárása volt ez a koncertnek, és nem mondom, hogy megdobálták volna a muzsikusokat, ha visszatérnek még egy Pocket Size Sun, vagy egy Desolate One erejéig, de szerintem nem csak én éreztem azt, hogy ezt a produkciót már semmivel sem lehetett volna közelebb gördíteni a tökélyhez. Így nem maradt más hátra, mint kitámolyogni a Népliget sűrű erdejét borító sűrű ködbe

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: