beszámoló [koncert] 2024. november 20. szerda 16:17
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloSepultura, Jinjer, Obituary, Jesus Piece 2024. november 17, Barba Negra Red Stage
Na erre azért nem számítottunk... A Sepultura nevét továbbvivő Andreas Kisser gitáros sokszor és határozottan kijelentette, hogy nincs szándéka a Cavalera-kkal való újra összeállásra, még az idők során nyilvánvalóan számos alkalommal lebegtetett zöldhasú-halmok ellenére sem (ez amúgy végtelenül tiszteletreméltó és szokatlan a showbizniszben). Kisser-ék szépen építgették tovább a Sepultura karrierjét, adták ki az újabb és újabb albumokat (legutoljára a 2020-as Quadra-t), turnéztak folyamatosan és semmi sem utalt rá, hogy Andy Kisser be akarná fejezni.
Ehhez képest derült égből villámcsapásként jött, amikor a banda főnöke bejelentette, hogy búcsúturnéra indítják a Sepulturát, a csapat fennállásának 40 évét is egyúttal megünnepelve, de ezzel a Sepultura történetére pontot tesznek. Igaz, nemrégiben még az is szóba került, hogy az utolsó koncerten, hazai pályán, Brazíliában Kisser szeretné még utoljára a színpadra állítani az egykori Sepultura tagokat, a Cavalera-kat is beleértve. Ez így valóban szép és méltó zárása lenne a zenekar karrierjének és egyúttal valamilyen formában az is megvalósulhatna, amire az ősrajongók már évtizedek óta vágyakoznak.
Így viszont az a furcsa helyzet áll elő, ha a Sepultura befejezi, hogy innentől a Max és Igor alkotta Cavalera formáció lesz az, ami „Sepulturább a Sepulturánál”. Hiszen a tesók az utóbbi években alaposan új életet kezdtek lehelni a Sepultura klasszikus időszakába és nótáiba. Tematikus turnékkal (a Roots, Beneath & Arise, Bestial Devastation & Morbid Visions) és a korai albumok újrafelvételével (Bestial Devastation, Morbid Visions, Schizophrenia) ismét az ős-Sepultura közelében találták magukat, sőt innentől lényegében ténylegesen ők lehetnek a Sepultura örökség további hordozói. Ami a korábbi évek fényében kissé abszurd, de belegondolva ebben végül is nincs semmi rossz, ha már így alakult...
Ami viszont számunkra a lényeg: a 40 éves Sepultura a búcsúturnéja során a magyar közönségtől is elbúcsúzik, így egy igazi karrierzáró, monstre programmal foglalják össze nekünk a kultikus brazil zenekar 40 évét. Amelynek klasszikus időszaka bizony nálunk is a metalzenén való szocializáció alappillérét jelentette sokaknál.
A turnén ráadásul olyan társaságban utaznak, akik saját jogon is letették már a névjegyüket a metal színtérre. Az ukrán prog-metalcore banda, a Jinjer az egyik legfelkapottabb metalbanda lett manapság, köszönhetően énekesnőjük, Tatiana Shmayluk elképesztő vokális teljesítményének és az agyafúrt, odafigyelős zenei megoldásaiknak.
A floridai Obituary-t a death metal színtér egyik alapbandájának tekinthetjük, akik óriási lenyomatott tettek az extrém- és death metalra, a mai napig számtalan banda hivatkozik rájuk inspirációként, hatásként. A Jesus Piece pedig egy feltörekvő metalcore banda Philadelphiából, akik most lehetőséget kaptak, hogy nagy közönség előtt mutatkozhassanak be.
Már a Jesus Piece kezdésekor egész szép számú közönség várakozott a színpad előtt és a csapatnak sikerült bemozgatni és látványos lelkesedésre biztatni a jelenlévőket. Igazából olyan metalcore zenét játszanak, ami a nagykönyvben meg van írva, szóval masszív breakdown-okkal, üvöltéssel, alkalmankénti dallamosabb részekkel. Talán egyedüli érdekességük, hogy egy fekete frontember ugrál és üvöltözik a deszkákon, de hát a Howard Jones-os Killswitch Engage óta ebben sincs semmi különös.
Az „egyedüli érdekesség” kifejezés amúgy nem jelenti azt, hogy ne lenne jó a banda, mert látványosan élvezte a közönség a koncertjüket, a nagy zúzások és az pörölycsapással felérő breakdown-ok is jól működtek a nótáikban. Gőzkieresztésre kiváló egy ilyen koncert. A műfaj sajátosságait jól művelik és a mai világban sokszor ez igazából elég is. Nem egy világmegváltó banda, de amilyen koncertélményt adnia kell egy metalcore bulinak, azt a Jesus Piece megadja.
Az Obituary-ra viszont mondhatjuk, hogy világmegváltó banda, hiszen első két albumuk, a Slowly We Rot és a Cause Of Death az egész death metal műfajnak megágyazott. Az Obituary-t tehát mindenképpen tekinthetjük a death metal egyik alapbandájának, respektjük a kezdetek óta töretlen. A csapat magja, John és Donald Tardy, valamint Trevor Peres gitáros a banda alapításától kezdve együtt van, így az ő személyük a garancia arra, hogy az Obituary nem fog kifordulni önmagából.
A death metal műfajban (és nem csak testméretben) szintén megkerülhetetlen Terry Butler basszer is már 2010 óta náluk van, Kenny Andrews gitáros pedig 2012 óta bolondítja szólóival a mogorva szerzeményeket, így együttesen pedig egy sajátos atmoszférájú világot teremtettek, amely egy megfelelő bivaly hangzással megtámogatva pusztító koncertélményt jelent.
A hangzásra esetükben szerintem nem lehetett panasz ma, a banda ereje teljesen jól átjött ezen a koncerten. Bár egy fajsúlyos, brutális zene az övék, olyan számcímekkel, mint Chopped In Half, Dying Of Everything, Slowly We Rot, valahogy az egész koncertjüket áthatotta egy amolyan vidám lazaság. Vagyis hiába darálta Trevor Peres a masszív, de olykor rock & roll-os felhangokkal is kecsegtető riffeket, vagy kalapálta Donald Tardy az agyloccsantó tempókat, valahogy olyan kedélyes hangulata volt az egész bulinak. Ez persze egyáltalán nem baj és nem kritika.
A színpadon csörtető és jellegzetesen bömbölő John Tardy számtalan mosolyt eresztett meg a közönség felé és biztató tapsikolására is már majdhogynem a cuki jelzőt kell alkalmazni. Donald Tardy is kifejezetten vidáman püfölte a dobokat és biztatta a közönséget, az amerikai zászlós gatyájában. Peres is szemlátomást vidám volt, míg az agyafúrtabb gitárszólókért felelős Kenny Andrews inkább a hangszerébe feledkezett.
Egy ilyen nagy múltú, legendás bandánál adná magát, de az Obituary közel sem egy nosztalgia haknit dobott, hiszen a legtöbb szám a tavaly megjelent Dying Of Everyting lemezről érkezett (The Wrong Time, War, Dying Of Everything). Összességében viszont elég szépen válogattak az életművükből, már ami a nagyjából 40 percnyi játékidejükbe belefért.
Nyitásként rögtön jött a Redneck Stomp 2005-ből, de azért összességében a 2000 előtti időszakból játszottak. De az olyan dalokkal, mint a Threatening Skies, By The Light, Solid State, szintén nem lehetett tévedni. Az ő alapműveik talán elsősorban a Cause Of Death és a Slowly We Rot albumok, természetesen ezekről se maradhattak ki a Chopped In Half, Turned Inside Out, valamint a Deadly Intentions és zárásként a Slowly We Rot dalok. Nem egy színpadot felszántó társulat az Obituary, de koncertélményként lehetetlen csalódni bennük. Zúzást, headbang-elést, léggitározást, de fülig érő vigyorogva bólogatást is lehetett látni a nézőtéren, és mindez pont elég bizonyíték arra, hogy egy remek hangulatú koncertről beszélhessünk.
A Jinjer saját jogon egyre nagyobb nevet, hírnevet szerez a színtéren, és ez nem véletlen. Ma például egészen a Sepultura előtti idősávba küzdötték fel magukat és a színpad előtt jelenlévők létszámának sűrűsödését és az egyre hangosabb ovációkat nem lehet véletlennek tekinteni.
A Jinjer kétségkívül megismeri az elismerést, és nem csak Tatiana Shmayluk énekesnő miatt, aki elképesztő technikával, akár egy másodperc alatt tud váltani a brutális hörgésekből az éteri, nagy hangterjedelmű tiszta éneklésre. Emellett a színpadi munkája, intenzív zúzása is példaértékű.
De Eugene Kostyuk kifinomult, csengő-bongó basszusmunkája, Vlad Ulasevich technikás dobolása, Roman Ibramkhalilov harapós riffjei, és úgy egyáltalán az agyasan, nem magától értetődően megírt számok egyaránt magasba emelik a csapat ázsióját.
Nekem igazából csak ez utóbbi túl sok már, vagyis minden tiszteletem és elismerésem mellett a csapat képességei felé, a Jinjer számok nekem már hosszú távon megfekszik a gyomromat. Nem mondom, hogy „slágermetálba” kellene átmenniük (bár kétségkívül nagyobbat dobna a hírnevükön, ismertségükön pár letisztultabb, a „köz-metálos” felé is jobban nyitó szerzemény), de nekem valahogy hiányzik a sokkal több megragadható, fülbe simuló pont a zenéjükben.
Pedig az olyan számokban, mint a Sit Stay Roll Over (ezzel ismertem meg a csapatot), a Teacher Teacher!, a Colossus, vagy a Perennial bőven akadnak emlékezetes pillanatok, dallamok, témák, de azért valahogy mégis túl tömény az ő művészetük.
A női énekeseknél valahogy mindig kíváncsi az ember, milyen ruhakölteményekben állnak a deszkákra, és ez bizony egyfajta előnyt is jelent, amit mondjuk egy torzonborz, zenekaros fekete pólós csúf férfiakból álló banda nem tud kihasználni, míg a hölgyek kreativitása szabadjára van engedve. Tatiana ezúttal egy fekete pongyolaszerű ruhában zúzott a színpadon, ami kicsit kevésbé volt látványos, mint a tavalyi Bullet For My Valentine előtti fellépésük neonszínű fellépőruhája. De az ukrán hölgy szokásához híven ezúttal is látványosan bemozogta a színpadot, együtt élt a zenével és a közönséggel.
A többiek szintén nagy bólogatásokkal, de helyhez kötöttebben zúztak, egyedül a hangzás terén tudtam volna elképzelni tisztább, arányosabb megszólalást. Mert egy kicsit masszába hajlott olykor a Jinjer hangversenye, Roman gitárjából kevesebbet lehetett hallani, míg a mélyek és a dübörgés elnyomott mindent.
A közönséget mindez viszont látványosan nem zavarta, hiszen kifejezetten lelkesen reagáltak az újabb és újabb számokra. A moshpit is alaposan beindult a nézőtéren. A csapat tárházából kihagyhatatlan nóták mellett voltak olyan bátrak, hogy a csak 2025-ben érkező Duél című albumról is jó néhány tételt előhúzzanak, vagyis a Fast Draw, Someone´s Daughter, Kafka, Rogue egészen ínyencségeknek nevezhetők.
A fentebb említetteken kívül hallhattuk még az Ape, Retrospection, Copycat dalokat is és továbbra is azt kell mondanom, hogy a Jinjer nagyon erős élőben, minden egyes tag tehetsége megkérdőjelezhetetlen és a zenéjükben lévő minden kacifántosság ellenére sok és egyre több rajongójuk van. Akik szemlátomást nagyon élvezték a koncertet. Én azért mégis megmaradok azon a szinten, hogy így koncerten bármikor szívesen megnézem őket, de nekem még mindig sok az a töménység, amit zenei értelemben kaphatunk tőlük.
Azért afelől ne legyen kétségünk, hogy tényleg a világtörténelemben utoljára láthatjuk-e a Sepulturát. Azt elhiszem, hogy Andreas Kisser (főleg ahogy lenyilatkozta, a felesége 2022-es tragikus halála által motiválva) egy időre vissza akar vonulni, letenni a hangszert, kicsit feltöltődni, lelki békét nyerni. De egy olyan ember, mint Kisser, nem hiszem, hogy túl sokáig meg tudna lenni zene nélkül, és hát 40 év alatt mégiscsak felépült valami olyan, amely óriási érték most is és a jövőben is, ami bizony zöldhasúkban is kőkeményen mérhető.
Szóval valamilyen formában, valamilyen tagsággal Sepultura szerintem lesz még, de most egyelőre fogadjuk el, hogy ez most tényleg egy búcsú, vagy inkább a 40 éves fennállás megünneplése, talán ez a célszerűbb megközelítés. A Sepultura pedig bőven letett annyit az asztalra, hogy legyen mit megünnepelni, legyen mire emlékezni és legyen mit felidézni.
A magyar közönségnek, legalábbis akik a 90-es, 2000-es években voltak fiatalok, egy nagyon masszív szocializációs, identitást jelentő pontot jelentett a Sepultura neve és zenéje. Így egy igazi, nosztalgiával is bőven átitatott népünnepélyre számítottunk. És ez nem is történt másként.
Olyan kezdéssel, mint a Refuse/Resist és a Territory, de hozzácsaphatjuk a rá következő Slave New World-öt, gondolom ecsetelnem sem kell, hogy azonnal népünnepély hangulat keletkezett a nézőtéren. Iszonyatos mértékben beindult a moshpit, de hát ezeknél a bivalycsorda intenzitású számoknál nem is lehetett másképp.
Azért nem lehetett nem észrevenni, hogy az igazi nagy beindulást a régi (=Roots és azelőtti) nóták indukálták, az újabb keltezésű tételeknél (Phantom Self, Means To An End, Kairos, Corrupted) kicsit leült a hangulat. Persze nem arról van szó, hogy ezeket ne élvezte volna a közönség, mert dehogynem, de amikor elindul egy Attitude, egy Escape To The Void (hoppá!!), egy Dead Embryonic Cells vagy egy Troops Of Doom, az valami egészen más dimenzió.
Vagyis a legendát mindenképpen ezek a dalok alapozták meg, de hazugság lenne azt állítani, hogy a szétszakadás utáni Sepulturában ne lehetne bőven élvezetes dalokat, albumokat találni. Sőt, talán pont a feloszlás előtti utolsó 2 korong, a Quadra és a Machine Messiah nyerték el legjobban a rajongók tetszését.
A Sepultura-ban különösen a Chaos A.D. és a Roots albumoktól kezdve jelen volt egyfajta természetközeliség, törzsiség. És ezt a hangulatot nem csak Max vitte tovább a Soulfly-ban, hanem Andy Kisser is érezi ezeket a ritmusokat és groove-okat. A természetnek való köszönetmondás még a legutolsó albumon is megjelenik, amit ma elő is adtak Guardians Of Earth címmel, Kisser akusztikus gitározásával.
Még ha Derrick Green-nek elévülhetetlen szerepe is van abban, hogy 1998 óta ő adja a hangját a Sepulturának (és Eloy Casagrande-nek is, aki ma már ugyan más vizeken evez, de eszelős, bivalyerős játéka az újkori Sepultura és az élő fellépések egyik fő erejét adta), bizony Csókos Andris az, aki a Sepultura központi figurája. Még a közönség is kiabálhatta volna nekik, hogy „csókot-csókot!”, amikor egyazon mikrofonba üvöltözte Paulo Xisto Pinto basszerrel, hogy „choke, choke!” Vagyis persze hogy előkerült a Choke című szám is az 1998-as albumról.
Paulo, akiről sok mindent el lehet mondani, de azt ma már biztos nem, hogy Junior lenne a hófehér ősz hajával és szakállával, szokás szerint kedélyesen mászkált fel-alá és szolgáltatta a basszustémákat. Ahogy említettem, a Sepultura élő teljesítményében egyik legfőbb vonzerőt jelentő Eloy Casagrande dobos még a búcsúturné előtt ügyesen átmentette karrierjét a Slipknot-ba (ki vádolhatná ezért...), így az Államokból Greyson Nekrutman-nak jutott a megtisztelő feladat, a Sepultura búcsúturnéját végigpüfölni.
Nyilvánvalóan nem nyúltak mellé vele, ennyire van már rutinos a társulat. Greyson nagyon jól hozta a tempós, szegelős témákat, a kalapálós groove-okat és azokat a bizonyos törzsi motívumokat is, amik nélkül nem lenne Sepultura a Sepultura. Mindent megtett, panasz nem lehet rá, még egy kis dobszóló lehetőséget is kapott a vége felé, de persze nem állítom, hogy ne hiányzott volna az a nyers őserő, amit Eloy Casagrande képviselt. Vagy akár az a magával ragadó dinamizmus, amit Igor Cavalera, de az már inkább a régmúlt.
Ha már dobolás, a Kaiowas-ra színpadra hívták még az előzenekarok pár tagját is, hogy Derrick-ékkel együtt dobolják el az indiánok törzsi ritmusait. A koncert második fele pedig már könyörtelen zúzásba hajlott az Orgasmatron-nal és az Agony Of Defeat-tel, de a koronát azok a thrash alapművek tették fel, mint a már emlegetett Dead Embryonic Cells, Troops Of Doom, Inner Self és persze az Arise.
Ekkor kapott helyet Greyson Nekrutman említett dobszólója, amiből a Ratamahatta bontakozott ki, Derrick és Kisser váltott üvöltésével, zárásként pedig mi más, mint a Roots Bloody Roots. Vagyis a Sepultura törzsi tombolása zárta (egyelőre?) a világ egyik legeredetibb hangzású zenekarának karrierjét itt Magyarországon.
Nehéz mit hozzátenni ehhez az estéhez. Nem is akarok, mert így is jó hosszú cikk sikeredett belőle. A magyar metalosok jelentős részének meghatározó identitást jelentő Sepultura majdhogynem 2 órában elhozta nekünk zenei ízlésünk kialakulásának legfontosabb számait. És persze sok egyebet is. Sokáig emlékezetes marad még ez a koncert, nagyszabású és méltó búcsú, ahogy ez a zenekar megérdemli.
16:17
