beszámoló [koncert]  2024. november 13. szerda   04:17

nincsen hozzászólás

  30 éves a Nevergreen, ami nagyjából átérezhető, ugyanis a gothic-doom metal intézmény a műfaj fénykorának számító ’90-es évek végén, 2000-es évek elején járatta csúcsra magát, azóta is hivatkozási alapnak tekintett lemezeivel. De hogy a soproni folk metalos csúcsbanda, a Dalriada is már 20 éves, abba azért megdöbbentő belegondolni. Pedig Ficzek Andrásék sem fukarkodtak a lemezekkel történetük folyamán, és mostanra ők is elég terebélyes diszkográfiát birtokolnak, így igazából csak elsőre megdöbbentő ez a felismerés.
  Indokolt is volt, hogy a maguk műfajában itthon abszolút topligásnak számító csapatok megünnepeljék a jubileumukat, és hát miért is ne tehetnék ezt együtt, erőiket egyesítve? Ezek az erők olyannyira egyesültek, hogy a rendezvényhez hozzácsapódott még a melodikus death metalként aposztrofálható Dying Wish és a doom metalban itthon megkerülhetetlen Wall Of Sleep. Ez úgy azért egyáltalán nem volt gyenge felhozatal, sikerült mindegyik műfajnak a hazai csúcsbandáját összegereblyézni.
  
  A Barba Negra kisebb színpadának hangzását a legtöbben jobban szokták dicsérni, mint a nagyét (bár a másnapi Accept – ismét – rommá verte a sopánkodók érveit), így nem is bántuk, hogy a Blue Stage adott otthont a hazai nagyágyúknak. Elsőként a Wall Of Sleep játszhatott, még viszonylag szűkebb közönség előtt. Sajnos csak a koncertjük végére tudtam odaérni, amit bántam, mert Füleki Sanyiék málházós, sabbath-ista doomja megfelelő hangzással tényleg hengerel. Ráadásul dalszerzésben is kifejezetten erős a banda. Remélhetőleg legközelebb jobban kijön a matek velük.
  A Dying Wish szintén a korai 2000-es évek egyik megkerülhetetlen hazai neve volt, egy valamirevaló metalosnak nem telhettek el azok az évek úgy, hogy legalább egyszer bele ne futott volna a nevükbe vagy a logójukba. Én is nem egyszer belefutottam, de csak most döbbentem rá, hogy még sose láttam a csapatot élőben. Így ennek legfőbb ideje volt.
  
  Annál is inkább, hiszen a csapat a 2000-es évek közepére annak rendje és módja szerint földbe is állt és csak hosszas tetszhalotti állapot után éledtek újra. Új koncepcióval, zeneileg és némi irányváltással. De az újraéledés után immár a harmadik magyar nyelvű albummal jelentkeztek, A Világ Peremén címmel, így most ezzel a lemezzel is megismerkedhetett a közönség.
  Jómagam alaposan megbántam, hogy annak idején a Dying Wish-re nem fordítottam komoly figyelmet, mert a mai koncertjük abszolút meggyőző volt. Basszusgitáros nélkül álltak színpadra, ami kissé fura volt, de Papp Lajos és Ács Sándor gitárjai kellően élesen szóltak ahhoz, hogy a koncert hasítson.
  
  Kellettek ehhez még jó dalok, amikben szintén nem volt hiány. Talán a melodikus death metal stílust lehetne szóba hozni velük kapcsolatban, de ez sem fedi igazán a valóságot. Igaz, hogy a sok reszelős téma mellé számtalan jól kitalált, emlékezetes melodikus gitártéma keze teszi be a lábát, és Papp Lajos jóvoltából hörgős ének is gyakran üti fel a fejét. De Dömötör Balázs dallamos éneke és pozitív kicsengésű dalszövegei (nem mellesleg az egész ember színpadi kedélyessége, vidámsága) visszahúzza a csapatot a zenei morózusságból és egyfajta könnyedebb, heavy/power metalosabb élt is ad neki.
  Ez így együtt pedig kifejezetten jó kombináció, szóval az én szememben a csapat és a dalok igazolták a létjogosultságukat. A banda maga is rendkívül szimpatikus volt, Dömötör Balázs színpadi jókedvét már említettem, de Ács Sándor még a közönségbe is lejött gitározni, nyűni a húrokat. Mondanom se kell, a jelenlévők nagy örömére. A koncertjükkel tehát pont került velük kapcsolatban minden felmerült kérdőjel helyére – kivéve egyre: az albumborítón miért van a csontváznak füle és orra???
  
  Következhetett a Nevergreen, a vajdaságban erős gyökerekkel rendelkező, legendás gothic-doom zenekar. Nekik is új lemezük érkezett Harag És Remény címmel, ami szintén azt mutatja, hogy a morózus zenei világnak igenis lehet pozitív, bizakodó végkicsengése. Természetesen az új dalokból is érkezett ízelítő, de a Nevergreen van olyan múltú zenekar, hogy a klasszikusnak bátran nevezhető tételek nélkül sem úszták meg. A legkorábbi, 1994-es keltezésű Game Over lemez is alaposan képviseltette magát, de a közmegegyezésesen igen erős lemeznek tekintett 2017-es Monarchiáról is játszottak. Az olyan dalokkal, mint az Erős Mint A Halál, Szelek Hátán, A Szerelmed Vágya Vér, Gótikus Erotika, A Harang Értünk Szól, nem is lehetett tévedni egy Nevergreen rajongónál.
  Nem lehetett kihagyni a Madonna feldolgozást, a Frozent sem, ami még mindig piszkosul jól áll nekik. Talán a legnagyobb ovációt ez a dal váltotta ki. És hát persze újra nyergelte lovát a barbár is az Ámokkal, ez volt a közönségkedvenc koncertzárás.
  
  Bob Macuráék koncertje szépen megdörrent, egyedül az örökös mogorva fejet vágó Matláry Miklós billentyűjét lehetett kevésbé hallani, de a koncert közepétől már ez is megtalálta a helyét a hangképben. Pici bakizás is volt, de hát ezen senki nem akadt fent.
  Nincs már annyira szem előtt a Nevergreen zenekar, az új lemez is hosszú kihagyás után jelent meg, maga a gothic metal stílus sem olyan népszerű már, mint mondjuk karrierjük csúcsán, de ettől függetlenül a csapat ma is képes megmutatni, mitől is ők lettek ennek a műfajnak a legfőbb hazai képviselői. Remélhetőleg a következő nagylemezre nem kell már ennyit várni.
  
  A Dalriada nekem mindig is szívügyem volt a hazai színtérről. Oké, a folk metal stílust vannak, akik már kapásból nem tudják befogadni, egyfajta mulatós metal bohózatnak tekintik, ami csúfot űz a szeretett műfajuk komolyságából. De ha ezen túllépünk, akkor egyszerűen nem tehetünk mást, mint hogy azt mondjuk: a Dalriada egyszerűen világszínvonal a műfaján belül.
  Miért is mondom ezt? A soproni csapat mostanra nagyjából egy tucatnyi nagylemezt termelt ki. De egyetlen egyre se tudnám ráhúzni a „középszar” jelzőt – a kezdetektől a mai napig egészen kivételes, topligás dalszerzési tehetség rejtőzik bennük. Kivétel nélkül mindegyik albumuk hallgattatja magát, tömve vannak azonnal fülbe ragadó, dúdolható, énekelhető dallamokkal, refrénekkel.
  
  Vagyis nem csak a „régi klasszikusokra” értem mindezt, hanem történetük összes albumára, egészen a legutolsóig. Erre még nemzetközi szinten is nagyon kevés példa van. Mindez persze nem csak Ficzek András dalszerzői zsenijének köszönhető, hanem a magyar népzenei világ magával ragadó zeneiségének is, amiből természetesen sokat merítenek a nótáikban. De hát épp ez a folk metal lényege.
  A csapat tehát mindig nagy gonddal fordul rá az új lemezre és csak akkor adják ki, amikor biztosak benne, hogy a dalok megütik a mércéjüket. Ez az idő mostanra jött el a 2021-es Őszelő című album óta, ugyanis hamarosan érkezik az új Dalriada nagylemez. Ez a 20 éves jubileumi koncert viszont egy tökéletes összefoglalója volt a Dalriada történetének, karrierjének, zeneiségének. És emberségének. De erről később.
  
  Ha már egy 20 éves társulatról beszélünk és ez egy különleges koncert, nyilván fontos felidézni a csapat karrierjének főbb állomásait. A koncert első blokkja konkrétan ínyencségnek tűnt, hiszen azokat a régi nagy közönségkedvenc dalokkal indították útjára a koncertet, amiket élőben már nagyon régen hallhattunk (pedig akkoriban a koncertjeik alapvető részét képezték).
  A magyar mondavilágra épített Szelek albumról a Nap És Szél Háza, a Téli Ének az Echo Of Dalriada korszakból, a szélvész tempójú Tűzhozó dalokat nagy élmény volt újra élőben hallani. A már későbbi időszaknak számító, Black Label Society-s ízű Hírhozó is egészen kuriózum volt. Az Arany János munkásságának szentelt Arany-albumról elhangzó Szent László 2. rész és a 2015-ös Áldás lemez címadójához nem olyan régi emlékek fűznek, de ezeket is nagyon jó volt hallani.
  
  Már korábban tudott volt, hogy a csapat hosszú ideje stabil basszusgitárosa, Molnár István távozik a kötelékből, ennek ellenére ezeket a dalokat még ő játszotta le a többiekkel. A búcsúzás és az „átadás-átvétel” azonban itt, a rajongók szeme előtt zajlott le a színpadon. A csapat nagy méltatások, ölelések, hátbaveregetések és némi ajándék társaságában mondott búcsút zenésztársának és mondott köszönetet az elmúlt évekért. Mindenkinek megható pillanatok voltak ezek és bizony a tagok szemeit is megnedvesítették a könnyek.
  Pisti gyermekáldás miatt távozott a csapattól, nem tudta már vállalni a kötelezettségeket, így búcsúzóul az ő kifejezett kérésére játszották el az Áldás című dalt. Maximálisan emberi, méltó búcsú volt ez. Még a legnagyobb rockzenei nevek is tanulhatnának ebből, ahol a tagcsere sokszor méltatlan sárdobálásokból, odamondogatásokból, öriharikból állnak. A Dying Wish-hez hasonlóan Pisti is egy ponton lejött a közönség közé pengetni, ahol szintén kapta a vállveregetéseket, öleléseket, szelfiket a hűséges rajongóktól. De a koncert hátralévő részében végig ott volt a közönségben, onnan nézte tovább (egykori) zenésztársai koncertjét, a rajongók szeretetétől körülvéve.
  
  Az új basszer pedig Sulyok Adrián lett, így Monostori Ádám dobos mellett immár két Vesztegzár tag is a Dalriada kötelékében zenél. Vele azonnal egy vadiúj dalt mutatott be a csapat, az érkező új lemezen szereplő Jó Remény című nótát, amihez nemrég klipet is fogattak. Az „újkort” emellett két további dal jelentette a két legutóbbi albumról, érkezett tehát a magával ragadó Rákóczi Zászlaja és a tömény sztorimesélős Thury György Balladája 2. rész.
  És ha már történelmi események, valamint Arany János szellemét is megidézték korábban, nem maradhatott ki a Dalriada karrierjét megalapozó két korai dal, a Szondi Két Apródja 1. rész és A Walesi Bárdok 1. rész sem.
  
  Ezzel kerekre zárták a koncertet nyitó nótákkal felvezetett karrier összefoglalást, de azért még mindig volt valami a tarsolyban. A ráadásra előkerült még a legutolsó, 2021-es Őszelő lemez egy klippel megtámogatott nótája, a Betyár-altató és hát Dalriada koncert nem képzelhető el a Hajdútánc nélkül. Ezt ráadásul speciális felállásban adták elő, hiszen visszatért Pisti a basszuson, a Vesztegzárban gitárosi posztot betöltő Sulyok Adrián kölcsönkérte a hathúrost Ficzek Andristól, utóbbi így teljes értékű énekesként szerepelt Laura mellett ebben a dalban. Ezzel és még hosszú ünnepléssel, hálálkodással ért véget a koncert.
  A Dalriada unikum ezen a színtéren, nem csak Magyarországon (ahol a történelmi témájú, vagy verselős dalaik külön utat találnak a szívekhez), de nemzetközi színtéren is. Nem csoda, hogy egyre komolyabb külföldi meghívásokat kapnak. A folk metal műfajban pont nem számít, ha valaki az anyanyelvén énekel, a stílus rajongói világszerte épp ezt tartják izgalmasnak. A Dalriada pedig dalszerzési képességei alapján itthon ezt a műfajt toronymagasan dominálja, és egy ilyen karrierrel és ennyi nagyszerű lemezzel a birtokukban nem tudtam volna elképzelni ennél méltóbb ünneplést a mai előadásuknál.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: